Mindig izgatott a szervezet működésének titka - Interjú Prof. Dr. Rosivall Lászlóval

A jelnyelvi kommunikációs kurzus létrehozása, valamint a roma orvosképzés elindítása kapcsán találkozhattak már dr. Rosivall László nevével a WEBBeteg.hu olvasói. Az általa életre hívott alapítvány több mint 25 éve szolgálja és segíti a hazai nephrologiai betegellátás, oktatás és kutatás fejlődését. A Semmelweis Egyetem ÁOK Kórélettani Intézet idén ősszel leköszönt igazgatójával beszélgettem.

Mindkét nagyapja és édesapja is mérnök végzettségű, sőt, felesége mérnöktanár lett. Milyen megfontolásból került a mérnök családból az orvosi egyetemre?

Mint a legtöbb gyermek, készültem én tűzoltónak, buszsofőrnek, de fizikusnak, sőt még pszichológusnak is. A Palotanegyedből, a Reviczky utcából, majd később a Lónyai utcából séta közben édesanyám sokszor áttolt babakocsiban az Erkel utca és az Üllői út sarkánál lévő nagyhírű fotóművész testvérpárhoz, a családi fényképészünkhöz, ahol egyszer elsírta magát, hogy mi lesz, ha két egészséges gyermek után kiderül, hogy a harmadik, azaz én vízfejű vagyok. Ők alaposan megszemléltek, és azt mondták: „Ebből a gyerekből professzor lesz, majd meglátja, sohase sírjon Etelka!”.

És valóban kitűnő tanuló voltam az általános- és a középiskolában, sőt az egyetemen is. Nem akartam orvos lenni, a biológia sem állt igazán közel hozzám. De valójában minden érdekelt, minden vonzott. Szerettem az öregeket, istápoltam nagyszüleimet, a gimnáziumban „Sör és pipa klub"-ot, majd „Ötlet klub”-ot szerveztem, nálunk tartottuk a karácsonyi osztály-összejöveteleket és a táncos találkozókat, mert az 56 négyzetméteres nagyszobánk erre pont megfelelő volt, de focimeccsen sohasem jártam, a bokszmeccstől pedig egész beteg voltam. Nem fért a fejembe, hogy emberek ütik egymást, mások pedig élvezik. Sört sem ittam igazából, és ahogy később a katonai gyakorlaton kiderült, én még tartalékos alhadnagyként is azt hittem, hogy a tank és a harckocsi két különböző jármű. Ilyen lelkülettel és háttérrel arra gondoltam, hogy építész leszek.
Amikor azonban 1963-ban végeztem a Fazekas gimnáziumban, akkor hirtelen realizáltam, hogy már csak egyen betontömbök, illetve embertelen lyukak épülnek. A házgyárak termékeit elviselhetetlennek tartottam. Akkor eldöntöttem, hogy nem leszek építész.

A vért nem szerettem, az orvosokról pedig az volt a véleményem, hogy messziről felismerhetők, de izgalmasnak találtam, hogyan működik az emberi szervezet. Az írásbeli felvételi a Baross utcai Női Klinikán zajlott, a szóbeli a Balassa utcában. Hetekig tartó várakozás és izgalom után megjött az értesítés, hogy a maximális 20 ponttal felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre.
Az első igazán vonzó tantárgy az egyetemen az élettan volt. A szigorlat után, 1970-ben el is kezdtem a tudományos diákköri munkát a Puskin utcában, Hársing professzor úr mellett.

Az önéletrajzát figyelve, feltűnt, hogy nagyon sok helyen járt tanulmányúton...

Szerencsés voltam szinte mindig és mindenben. 30 évesen, 1979-ben több mint fél évet tölthettem a Bergeni Egyetem Élettani Intézetében a világhírű Knut Aukland laboratóriumában; először ösztöndíjjal, majd meghívással. A mai fiatalok már, „hála Istennek”, nem értik, mit jelentett ez akkor, hogyan nyílt ki a világ előttem. A kandidaturám megvédése után 1981-ben Amerikába, a Birminghami Egyetem Nephrológiai Kutató és Továbbképző Központjába hívtak, ahol családommal együtt több mint két évet, majd azután szinte minden évben negyed évet töltöttem. Ezenkívül voltam vendégkutató, illetve professzor Heidelbergben, Montpellierben, New Orleansban, Los Angelesben és a Harvard Egyetemen is.

Milyen tapasztalatokkal tért haza Amerikából?

Hazatérni olyan volt, mint egy szuper limuzinból lovas kocsira váltani. De hiába hívtak és ígértek évi 186 ezer dolláros fizetést, hiába született ott harmadik leányunk, semmi pénzért nem maradtunk volna ott; és ezt sohasem bántam, bántuk meg. A rengeteg tapasztalattal és az akkor nagyon modern mikropunkciós technikával hazatérve elkezdtem szinte újjáépíteni az egykor híres, de fejlődésében jelentős törést szenvedő hazai vesegyógyászatot.

1987-ben létrehoztam a II. világháború utáni első jótékonysági magánalapítványt, a Magyar Vese-Alapítványt. Ez annyira új dolog volt, hogy az Ötlet című újság riportot készített velem. A törvény nem is ismerte az alapítvány, csak a közérdekű kötelezettség vállalás fogalmát egészen a rendszerváltásig. Akkor a ma kívánatos és támogatott civil szerveződést igen veszélyesnek tekintették.

Azóta egyszer szüleim családi papírjai között kutatva kiderült, hogy a húszas-harmincas években működött egy Rosival Alapítvány, amelyet Rosival Ferenc esztergomi kanonok hozott létre azzal a céllal, hogy támogassa jó tanuló Rosival gyerekeket. Ő Szlovákiából származott, ahol egy kis faluban külön temető van a Rosivalloknak és Rosivaloknak.

Magyarországon hány család viseli ezt a nevet?

Tudtommal mi vagyunk az egyetlen család.

Milyen egyéb álmokkal, tervekkel tért haza Amerikából?

A nyolcvanas években itthon még nem volt igazi gyakorlati prevenció. Nem volt üzemorvos. Az iskolaorvosi hálózat is inkább csak az oltásokkal foglalkozott. Ezért elhatároztam, hogy kialakítunk egy preventív medicinális rendszert, országos hálózatot, terjeszthető módszert, amelynek nem a gyógyítás lett volna a feladata, hanem a betegségmegelőző tevékenység. Az volt az álmom, hogy szinte minden utcasarkon legyen szűrővizsgálatokat végző rendelő, és ahogy az autóknak van kötelező ellenőrző vizsgálata, úgy az embereknél is legyen. Akkor ezek a gondolatok teljesen szokatlanok és újak voltak. Írtam egy levelet az akkori szociális és egészségügyi miniszternek, Csehák Juditnak, hogy ha pénzzel nem is, de néhány berendezéssel támogassa a kezdeményezést, de soha nem is válaszolt.

Egy nagybanknál a pénztárosok számára rendezett néhány hetes előadással, és az ennek keretében végzett masszírozással bebizonyítottam, hogy rövid egészségügyi preventív befektetéssel javul a dolgozók közérzete, munkakedve és teljesítménye. A meghirdetett „Hátiskolát”, mint mozgalmat nem sikerült elindítanom, a bankigazgatók érdekesnek találták, de nem akarták alkalmazni.

Jelenleg működnek hasonló elven egészségfejlesztési irodák...

Ma már valóban működnek, és az Európai Unió előírásai közé tartozik a munkahelyi egészségmegőrzés is. De hogy miért kellett erre több mint húsz évet várnunk, nem tudom. Azt még sokan ma sem akarjak megérteni, hogy az ember a legfontosabb munkaeszköz, és a munkaeszköz karbantartásának elhanyagolása pedig főbenjáró vétek. Nem spórolni kell az egészségügyön, hanem bele kell fektetni, mint az oktatásba. Ha kevesebb a beteg és több a munkaképes ember, az államnak, a gazdaságnak is jó, a GDP is növekszik.

Honnan jött a Világ Vese-Nap ötlete?

A vesekárosodás elterjedtsége 10-13 százalékos a fejlett országokban, így Magyarországon kb. 1,3 millió ember él beszűkült, csökkent veseműködéssel. Sőt, számos fel nem ismert vesekárosodás szívelégtelenséghez, illetve halálhoz vezet. A vesék speciális figyelmet kapnak a Bibliában is, mint tudat, az érzelem, a vágy és a bölcsesség helye (Job 40:7; Sam. 20:8). A Zsoltárok könyve 26. 2. bekezdése pedig ezt mondja: „Próbálj meg, Uram, és kísérts meg, és vizsgáld meg veséimet és szívemet". Tehát már a Bibliából is ismerhetjük, hogy a vese a szívvel egyenrangú szervünk. Mégsem fordítunk rá elegendő figyelmet, nem vesszük komolyan a jelzéseket. Mindenki ismeri a koleszterint, de arról, hogy a kreatinin szint alkalmas a vese működésének becslésére, mert amikor a veseműködés lelassul vagy beszűkül, a vérben található, az izom aktivitásából származó kreatinin szintje megemelkedik, már kevesen hallottak. Pedig elsőként hazánkban Korányi Sándor határozta meg a veseelégtelenség fogalmát, és ő vezette be a hígítási és koncentrálási vesefunkciós próbát is, melyért még Nobel díjra is felterjesztették.

A korai stádiumú krónikus vesebetegségben szenvedő emberek nagy többsége tünetmentes, nem ismerik fel a betegséget, mert a vese nem fáj és nem is gondolják, hogy a panaszok, a fáradtság, fejfájás hátterében vesebetegség állhat. Nagyon fontos tehát a korai felismerés, az időben elkezdett terápia ugyanis megelőzheti a vesekárosodás további romlását, a szív- és érrendszeri betegségek kialakulását.
Ebből kiindulva felvetődött bennem, hogy szükség lenne valamilyen átütő, a világot felrázó megmozdulásra, folyamatos tájékoztatásra.

Ekkor fogalmaztam meg és javasoltam a Világ Vesealapítványinak Szövetségében, mint alapító tag, hogy hozzuk létre a Vese Világnapját. Idén már a kilencediket tartottuk. A szövetség Budapesten két éve tartotta elnökletemmel kongresszusát, melyen bemutattuk a sajátos és igen eredményes betegellátási gyakorlatunkat, a Vese-Alapítvány által indított pszichonephrologiai ambulanciát, a Polner doktor által tartott Gánti beteg-hozzátartozó közös oktató tábort, a Bálint csoportokat és így tovább. Megfogalmaztam és kiadtuk a szövetség első hivatalos nyilatkozatát („A krónikus vesebetegséggel élők bio-pszicho-szocio-spirituális igényeinek holisztikus megközelítése”,1st Declaration of IFKF, Budapest).

Az alapítvány 2011-ben kiadott egy tájékoztató füzetet a betegeknek, „Veseelégtelenséggel élni” címmel. Megfigyeltük, hogy akik tudatosan betartották a kiadványban leírtakat, javult a kreatinin vérszintjük. A kiadvány a honlapunkról szabadon letölthető.

Nemcsak a krónikus veseelégtelenség okoz gondot világszerte, de az akut is. Az akut veseelégtelenség időben történő felismerése életeket menthet. Ezért néhány kórházban kísérleti jelleggel kidolgoztak egy számítógépes programot, amely SMS-ben figyelmezteti a beteget, hogy a labor eredményei alapján akut veseelégtelenség veszélyezteti, forduljon orvoshoz. A Nemzetközi Vese Társaság elnöke, Giuseppe Remuzzi ötleteként elindult a „0by25!” mozgalom, melynek célja, hogy 2025-re senki ne haljon meg akut veseelégtelenségben.

Hol tart most a jelnyelvi kommunikáció kurzus, amelynek ön az ötletgazdája és elindítója?

Az akkreditált kurzus 2012-ben Európai Nyelvi Díjat nyert. Hazánkban eddig sehol nem oktatták az orvosokat, az orvosképzésben résztvevőket a jelnyelv alapjaira, miközben az egészségügyben is minden embert megillet az egyenlő bánásmódhoz való jog, így a siketeket is, akik szinte másodrangú állampolgárok az orvosnál. A jelnyelvi ismeret, a kommunikáció hiánya akár a gyógyulást is akadályozhatja.

A kötelezően választható tantárgy célja, hogy a kurzust elvégző hallgató képes legyen alapszinten kommunikálni egy sikettel. Ezen oktatásnak van nagyszerű, járulékos hozadéka is. Az index aláírásra jelentkezők közül meg tudom mondani, hogy ki jön kórélettani aláírásra és ki a jelnyelvire. A jelnyelvi kurzus hallgatója másképpen néz az emberre, figyel, sőt megfigyel. Évek óta, próbáltam erre tanítani az orvostanhallgatókat, hiszen az orvosi működésnek ma is a a megfigyelés az alapja, milyen a beteg bőre, haja, alkata, mozgása, viselkedése, csillog-e a szeme stb.

Akkor én is meg lettem figyelve, amikor beléptem az irodájába?

Ez egy szakmai ártalom. Árulkodó a testbeszéd, akárcsak a jelnyelvben, amely nem ér semmit gesztusok nélkül.

A kurzus a vártnál is népszerűbb, eddig több mint ötszáz hallgató végezte el sikeresen. Pécsett nem tudták megszervezni a kurzust, ezért tőlünk járnak oktatók, Debrecenben úgy tudom, elindultak, Szegeden még most tervezik.

Mivel tölti a szabadidejét, a szakmája a hobbija?

Sok minden érdekel, például különleges könyveket és festményeket gyűjtök. Az Ecseri piacon nemrég rábukkantam Pápai Páriz Ferenc 1702-ben kiadott könyvére, a Pax corporis az első magyar nyelven kiadott orvosi munka eredeti lőcsei kiadására. Azóta már restauráltattam, nem csak érdekes, de még az illata is jó.
Két éve, szintén a piacon felfigyeltem egy kis füzetre, amelyre az volt írva, hogy Semmelweis serlegbeszédek, az 1920-as években adták ki. Utánakérdeztem és kiderült, hogy 1906-ban volt egy orvosi kaszinó, amely Semmelweis Ignác tiszteletére készített egy serleget, amelynek mára csak a rajza és fotója maradt fenn. Semmelweis Ignác halála 150. évfordulójának tiszteletére, az élő rektorok összefogásával elkészíttettem a serleg másolatát, amely egy fiatal, tehetséges, a Vatikánnak is dolgozó, ötvös munkája. Bízom benne, hogy a zászló és a jogar mellett a másfél kiló ezüstöt, 86 darab drágakövet tartalmazó remekmű, a Semmelweis-kehely is az egyetemünk jelképévé válik.

(WEBBeteg - Tóth András, újságíró)