Dr. Mézes Aliz: A családom és a hivatásom az életem

Akik ismerik dr. Mézes Aliz debreceni reumatológus adjunktusnőt, pontosan tudják, hogy kivételes hivatástudattal, rendkívüli szakmai tudással, odaadással, nyugalommal és türelemmel megáldott gyógyító.

- Nagyon nehezen tudtuk a találkozás időpontját pontosítani, hiszen reggeltől estig dolgozol, gyönyörű családod van, s mindennap új lendülettel, végtelen türelemmel kezded a gyógyító munkádat. Miben áll a titkod?

- Miben áll a titok? - kérdez vissza tűnődve, majd ekként felel: - A hivatásom, és az emberek végtelen szeretete, a gyógyítás eltökélt szándéka. A páciens egészét figyelem, vizsgálom az összes leletével, az adott lelkiállapotával, fájdalmával, amivel hozzám érkezik. Olykor egy régi betegség, vagy egy tartósan fennálló, nem túl jó laborérték, közelebb visz a betegség okához. Ha rendelek, kizárom a külvilágot, csak a pácienseimre koncentrálok, semmi más nem érdekel. Igaz, az adminisztrációs munkánk kissé bürokratikus, de nagyszerű kolléganőim vannak, és remekül összedolgozunk. Így nem veszek el az adatok, a rögzítések és a számítógépes rendszer világában a páciens rovására.

- Amikor évekig az SZTK-ban rendeltél, ahol a járó betegek ellátása történik, emlékszem, hogy reggel 7 órától este 19 óráig alig volt megállásod, és mégis sokan elégedetlenkedtek a hosszú várakozás miatt.

- Az valóban kimerítő időszak volt az életemben, a két lányomat iskolába kellett vinnem, aztán rohanás a rendelésre, és türelmesen meghallgatni, alaposan kivizsgálni a napi mintegy 35 beteget. Azt gondolom, mindenki addig volt elégedetlen, amíg értelemszerűen a sorára várt, de ahogyan bejött a rendelőbe, és az ő problémájára, gyógyítására figyeltem, megnyugodtak a kedélyek. Megértem, mindenkinek a saját gondja, fájdalma a legnagyobb, és a páciensek mielőbbi gyógyulást várnak. Egyébként az egész napos szolgálat csöppet sem volt ideális a családom számára sem, alaposan megnélkülöztek. Szerencsére otthon megértés, nyugalom vár, de az anyai - párkapcsolati feladatok éppolyan fontosak, mint a hivatásom. Néhány éve sokat változtattam az életemen, amiben végtelen sok örömöm van, és a legfontosabbnak a jó egyensúly megteremtését tartom.

- Nehezíti valami a napi munkát?

- A számítógépes rendszerünk fejlesztésre szorul az adatok, kórképek gyorsabb rögzítése miatt. Fontos lenne, hogy a képalkotó vizsgálatokra – CT, MRI – ne kellejen hosszú hónapokat várniuk a betegeinknek. Ezzel alapvetően a pontos diagnózis felállítása késik, ami a fájdalmas, az életminőséget rontó gerincbetegségekre, porckorongsérvekre, térdízületi kopásokra, csontritkulásra, sokízületi gyulladásos betegségekre vonatkozik.

Mindez lassan népbetegségnek számít a stresszes, mozgásszegény, számítógép előtt ülők, és dolgozók, vagy épp a nehéz fizikai munkát végzők, és a súlytöbblettel küszködő emberek életében.

- Ha valaha lehetőséged lett volna arra, hogy külföldre menj, és ott praktizálj sokkal több fizetésért, szívesen elhagytad volna az országot?

- Nem hagynám el az országot, pedig itthon ötször annyi munkával keressük meg a jól fejlett, európai országok orvosainak bérét. Sok kollégám ment külföldre a leépítések idején, néhánnyal tartom a kapcsolatot. Arra panaszkodnak, hogy kint rengeteg az orvosok adminisztrációs munkája, és nagyon kevés idő jut a betegekre. Számomra pedig ők az elsődlegesek – derül ki az adjunktusnő hitvallásából, miközben a múlt filmkockáit is lepergetjük. Megtudom, hogy hányatott gyermekkorban, több városban járta ki az iskoláit, és éltek hol nagyon nehezen, csöppet sem könnyen az édesanyjával, és a húgával. A családban nem is volt orvos, egyedül ő lépett erre a szép, de küzdelmes pályára. S hogy miért szeretett volna éppen gyógyító munkát vállalni? Erre így felelt.

- A nagynéném súlyos vesebetegségben szenvedett, amikor kisiskolás voltam. Emlékszem, akkor épp Debrecenben éltünk. Álltam a Kenézy Kórház nagy vaskapuja előtt, ahol ki volt írva a táblára: 12 éven aluliak nem mehetnek be látogathatni. Nagyon rosszul esett, hogy nem láthattam, nem segíthettem rajta, akár egy simogatással, mesével, jó szóval. Akkor határoztam el, hogy orvos leszek, és meggyógyítom Marikát, a nénikémet. A vágyam és a célom teljesült, ami felemelő érzés.

S hogy most mi a vágya? Nem sokat töpreng a válaszon. Egészséges szeretne lenni, kiegyensúlyozott, derűs a szeretteivel együtt, s örülne, ha a napi teherbírása még nagyobb lenne, és az élet kihívásait jól, bölcs döntéssel, megfontoltan kezelhetné a jövőben is. Szeretné, ha nem lennének ennyire túlterheltek a mindennapjai, s ha nem csak a páciensek, a jó barátok problémáit oldaná meg nagy odafigyeléssel, hanem saját magára is több időt szentelhetne, beleértve a nyugodt pihenést, a családi programokat, a kirándulást, az olvasást, s bármi mást, amiből töltekezhet a lelke.

- Érdekes ez, mert az élet, a sors, ha felkínál egy lehetőséget számunkra, ami által picit jobban boldogulhatunk, azt választjuk, olykor nem is kíméljük a saját energiánkat sem. Máskor pedig, remek lehetőségek suhannak el mellettünk úgy, hogy azt észre sem vettük, s nem éltünk velük. Lehet ez éppen így van jól, mert ha még többet, és többet vállalunk, elveszíthetjük az egészségünket, a szeretteinkkel való nyugodt együttlétet. Ezt nem engedhetem meg sem a három lány miatt, akik otthon várnak, sem a nagyszerű párom miatt, aki mindenben a segítőm, és önmagam miatt sem léphetem át a saját határaimat – zárja gondolatát dr. Mézes Aliz reumatológus adjunktusnő.

(WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró)