Zoli világbajnok lett a vesetranszplantáció után

Kóka Zoltánnal, a 25 esztendős vesetranszplantáción átesett szimpatikus, derűs, fiatalemberrel egy kellemes cukrászdába beszéltük meg a randevút, ahol élete sorsfordító helyzeteiről kérdeztem. Zoli a legtermészetesebb módon beszélt mindarról, amit eddig megélt, és elért az életben.

Egy pillanatra sem volt bánatos, vagy szomorú. Önsajnálatnak nyoma sincs a viselkedésében. Azt vallja, hogy a betegsége tette erőssé, még lelkesebbé, kitartóbbá és optimistábbá.

Megegyezünk abban, hogy találkozásunk örömére félretesszük a kalóriák számolgatását, így Zoli madártejet rendel, én pedig somlói galuskát. Cinkosságunkkal, kötetlen hangvételű beszélgetésünket, így hát azonnal meg is alapoztuk.

Mielőtt az előzményeket részleteznénk, érdemes tudni, hogy a fiatalember megsüvegelendő sportsikert ért el a közelmúltban, Argentínában a Szervátültetettek Világjátékán, ahol 44 országból érkezett az ezeregyszáz versenyző. A Derecskén élő Kóka Zoltán világbajnoki címet szerzett asztaliteniszben, amivel hatalmas dicsőséget szerzett hazánk számára. A fiatalember egyébként három Világjátékon vett részt eddig, emellett már kétszer nyert Európa-játékon, s nyert több EB-aranyérmet ugyanebben a sportágban.

- Hogy büszke vagyok-e magamra? – kérdez vissza kissé csodálkozva. – Nem hiszem, hogy ez a helyes kifejezés, inkább az tesz boldoggá, hogy sportolhatok, amit a vesetranszplantáció előtt sem mellőztem, valamint utazhatok, világot láthatok a sorstársaimmal. A magyarok most a 12 sportág közül nyolcban jeleskedtek – sorolja, s a gratulációt szerényen fogadja, majd a rangos sport eredmények felelevenítését követően fordítok a szón.

- Olyan mintha meg lennél fázva, vagy az orrmanduláddal van baj?

- Argentínában valóban megfáztam, ami nem hiányzott. Azok az immun-szupresszív gyógyszerek, amelyeket szednem kell az operáció óta, mellékhatásaként bizonyos nyirokszerveimet negatív módon befolyásolják, de ez egyedi eset. Túlestem már egy garat-, és orrmandula műtéten, most pedig nyelvgyöki operációra várok – meséli, s minderről olyan természetesen beszél, mint a világbajnoki győzelméről. Azt mondja a fiatalember, hogy egy-egy kisebb (?) műtét semmit nem jelent számára ahhoz képest, hogy életben van, 8,5 esztendeje a várólistán sorra került, és átesett a vesetranszplantáción.

De lássuk az előzményeket, melyekről szintén oly nagy nyugalommal beszél, mintha egy érdekfeszítő filmről társalognánk.

- Furcsa lehet elhinni, de 15 éves koromig éppen úgy éltem a napjaimat, mint minden korombeli srác, szinte soha nem voltam beteg, sportoltam, örökmozgó gyerek voltam. Ezért is volt szokatlan és meglepő, amikor a vérnyomásom egyre magasabb lett. A szüleim természetesen elvittek előbb a háziorvoshoz, aki azt mondta, semmi baj nincs, ez együtt jár a serdülőkori hormonális változásokkal, kinövöm majd.

- Egyetlen EKG-, vagy laborvizsgálat sem történt? – kérdezem.

- Nem bizony! – feleli Zoli. – A vesetranszplantációm előtt is versenyszerűen sportoltam, mégpedig fociztam, így a soros sportorvosi vizsgálatnak köszönhetem, hogy az ottani orvos nem hagyta figyelmen kívül a 180/110-es vérnyomásomat. Épp ezen az estén olyan rosszul lettem otthon, hogy az ügyeletes doktort kellett hívni hozzám, de szinte semmire nem emlékszem, annyira eluralt a furcsa állapot. Az ügyeletes orvos azonnali kivizsgálást kért, s végre elsőként, abban az időben, elkészült a laborvizsgálat is Debrecenben. Ezután kezdődtek a kivizsgálások. A karbamid-, és a kreatinin értékem elképesztően rossz volt. Emlékszem, az évnyitóm napján kellett menni a Debreceni Klinika nephrológiai osztályára vizsgálatra, csakhogy onnan már haza sem engedtek. Sajnos az egy hónap folyamatosan kórházban töltött idő nem sok sikert hozott, mindössze 14 kiló plusz szaladt fel rám pl. egy hét alatt, „hála” a szteroidos kezeléseknek. Az állapotom egyre rosszabb lett – mondja, s hozzáteszi, hogy a klinikán töltött hosszú idő alatt mind gyakrabban hallotta a szüleivel a dialízis, a műtét, és a veseelégtelenség szavakat.

Október elején a bal csuklóját megműtötték, elkészítették az úgynevezett fisztulát (a vénát az artéria oldalához varrták), ami a dialízises kezelésekhez elengedhetetlen. Semmit nem értett ebből az akkor 15 esztendős fiú. Majd amikor olyan rossz lett az egyik vérvétel után a laboreredménye, amit az orvosok sem akartak elhinni, Zolit azonnal dialízisre irányították. Az életben tartó kezelésekre hetente háromszor kellett járni, melyekről nem lehetett hiányozni, nem voltak ünnepnapok, ez lett az első számú „program” az életben. Ezt követően még másfél évig járt erre a speciális kezelésre, amikor 3-4 órákat kellett karjában két tűvel, mozdulatlanul feküdnie a gépek, csövek fogságában, ami persze életmentő volt számára.

- Arra is emlékszem, amikor újabb orvosi kifejezésekkel ismerkedtem meg. Transzplantáció, donor, várólista. A szüleim döbbent tekintetéből és ideges viselkedéséből könnyen megértettem, majd beszéltünk is ezekről, hogy nagy a baj. Nem tudtuk megfejteni, nem kaptunk rá magyarázatot: miként lehetséges, hogy 15 éves koromig az égvilágon semmi bajom nem volt, egészségesen éltem, sportoltam, majd fordult a kocka, és az életben maradás lett a tét.

- Mikor merült fel először annak a ténye, hogy várólistára kerülsz?

- Egyértelmű volt, hogy csak a transzplantáció lehet a kiút, és még nagyon fiatal vagyok, amint csak lehetséges azonnal listára kerülök. Novemberben már fent voltam a várólistán, és készen állt az a bizonyos útitáska, amiben minden benne volt, amit vinni kellett, amint a hívó telefon érkezik. Nem volt könnyű sem nekem, sem a szüleimnek. Emlékszem, aznap esett a legnagyobb hó, február 3. szombat volt, és a telefon reggel fél hétkor csörrent meg. Éreztem, hogy menni kell a műtétre, mert megvan a vese számomra. Igazam lett. A női hang felőlem, az egészségi állapotomról érdeklődött, majd gyorsan átadtam a készüléket anyának.

- Boldog voltál, vagy inkább izgatott, és megijedtél?

- Akkor nagyon féltem, nem is akartam Budapestre menni, ahol a műtétet végezték. Hárítottam, rettegtem az ismeretlen helyzettől, mindenféle kifogással előhozakodtam. Remek ürügy volt a maradásra, hogy két nap múlva már a jogosítványom is a kezembe lehetett volna. Aztán anyukám szépen megnyugtatott valahogyan, és tudomásul vettem, hogy a mentővel hamarosan útra kelünk.

A szirénázó mentő hangját ma is szereti Zoli. Arra emlékezteti, ahogy ő fogalmaz, hogy az életben maradásával vált eggyé. Három órás műtét után, szinte elviselhetetlen fájdalmakkal ébredt a budapesti klinikán, immár az átültetett, életmentő vesével. A nővérek és az orvosok mindent elkövettek, hogy enyhítsék a fájdalmat, és átsegítsék Zolit a kritikus napokon. Később tudta meg, hogy egy agyvérzésben elhunyt 16 éves fiú veséjét kapta meg, de helyesebbnek látta, ha nem érdeklődik a részletek felől.

- Miután hazaszállítottak Budapestről, néhány hónapig vigyázni kellett, nehogy bármilyen fertőzést elkapjak. Egyszerre csak néhány ember jöhetett látogatóba, szájmaszkot hordtam én is, és a látogatók is, s persze én sem mentem nagyobb közösségbe. Lázadoztam egy picit, de hamar rájöttem, ostobaságot csinálok, hiszen élek, létezem, ami semmihez nem hasonlítható boldogság. Ha választani kellene, hogy ezt az utat végigjárjam-e, vagy a sors kegyelméből kihagyhatom, azt választanám, hogy végigjárom – mondja megfontoltan és elszántan. Engem megerősített ez a küzdelmes folyamat, és nem okozott lelki törést, mert a legcsodálatosabb oldalát látom, az életben maradást – indokként pedig megemlíti, hogy vannak nála sokkal rosszabb egészségi állapotban, bajban lévő emberek, akik még a gyógyulásukra várnak. Rajta már segítettek, akkor miért keseregne. Zoli amúgy sem szeret a múltban élni, a jelen élményeit, örömeit, kihívásait választja minden körülmények között.

- Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek, nélkülük nem biztos, hogy most itt lennék. Hálás vagyok az orvosaimnak, a nővérkéknek, és azoknak, akik mellettem maradtak a krízis után is. Tudomásul vettem azt is, hogy a korábbi versenyszerű focizást tíz évvel ezelőtt a dialízis váltotta fel. S ami nagy boldogság, hogy hat éve újra el kezdtem sportolni, ami nagyon fontos dolog minden ember életében. Mindenkinek ajánlom a testi- lelki egészsége érdekében. Jelenleg a Trappancs Egyesület tagja vagyok, asztalitenisz és tollaslabda sportágban versenyzek itthon, és a magyar válogatottal az európai és a világbajnokságokon.

- Úgy érzem a szavaidból, boldogabb lettél a transzplantáció óta.

-Ez így is van! – mondja mosolyogva. – Sosem ismertem volna meg azokat a csodálatos embereket, akikkel a szervátültetésnek köszönhetően ismerkedtem meg, s találkozom is rendszeresen, nem utazhattam volna annyit, mint a műtét óta. Számomra olyan a szervátültetettek világa, mint egy nagycsalád, ahol mindenki segít a másikon, nincs sajnálkozás, rácsodálkozás a másik megélt betegsége miatt, de aggódunk egymásért, örülünk egymás sikerének, örömének, és bizakodva keressük a kiutat a nehezebb időszakokban.

-A sors-, és sporttársaid melletti örömök, élmények lehetővé teszik, hogy a magánéletedet is kedved szerint éld?

- Azt szeretnéd megkérdezni, hogy van-e barátnőm? – kérdez vissza mosolyogva. – Most épp nincs, de nincs is igazán időm egy komoly párkapcsolatra. A civil életben sokat dolgozom, munka után még edzésekre járok, így nem sok szabadidőm van. Természetesen igyekszem nagyon odafigyelni az emberi kapcsolataimra is. Nem vagyok türelmetlen, és nem mindenáron keresem a nagy Ő-t. Szerencsésnek érzem magam, köszönet a sorsnak, vagy nevezzük bárhogyan, mert hiszem, hogy tervei vannak velem. Ezért kaptam esélyt egy új, és jobb életre…

(WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró)