Prof. Dr. Halmos Tamás: A beteget egyenrangú partnernek kell tekinteni

Közel hatvan éve praktizál, de olyan elfoglalt, hogy csak estére lehet időpontot egyeztetni, így is futva érkezik egyetemi órái után. Tudományos munkássága mérföldkő a diabetológia történetében, előadásai lebilincselőek, mindig újat adnak, gondolkodásra késztetők. Beszélgetés Halmos Tamás professzorral, a Magyar Diabetes Társaság örökös tiszteletbeli elnökével.

Mikor döntött úgy, hogy orvos lesz?

Apám is, nagybátyám is orvos volt, de valójában operaénekes szerettem volna lenni. Viszont a szüleim – igazi polgári féltéssel – lebeszéltek, hogy mi lesz, ha elvesztem a hangom. A Barcsay utcai Madách Imre Gimnáziumba jártam, ahol minden a műveltség felé irányított. Egészen kiváló emberek sora járt ide, és nagyszerű tanáraim voltak, többek között magyarból a Spiró György által is megörökített „Bada tanár úr”, aki elvitt minket Kodály Psalmus Hungaricusának bemutatójára, latinból pedig Galamb Ödön, aki József Attila magyartanára volt Makón.

1949-ben érettségiztem, és nemcsak az orvosira, hanem a bölcsészkar magyar-angol szakára is beadtam a jelentkezésemet. A felvételi előtt hetekig tolmácsoltam angolul a Világifjúsági Találkozón. Hiába, osztályidegen voltam, nem vettek fel; orvosira pedig azért nem, mert, mint mondták, „nem akarnak orvos-dinasztiát”. Idős, keménykötésű szomszédunk – hadihajón volt orvos – megkérdezte apámat a lépcsőházban: – Miért olyan szomorú, kolléga? – Hát – mondta apám –, a fiút nem vették fel. Az öreg fölfortyant: – Majd elintézzük! És tényleg azonnal elintézte. Soha nem lettem volna orvos, ha az öreg nem segít.

Kikre emlékszik szívesen az egyetemi évekből?

Rossz időben jártam egyetemre, 1949-től 1955-ig: ez volt éppen a Rákosi-éra tobzódása. Ennek ellenére itt is kiváló tanáraink voltak, hiszen a professzorokon nem tudtak változtatni: például Kiss Ferenc anatómus, Törő Imre anatómus-szövettanász, Hajnal Imre belgyógyász – nála szigorlatoztam – és a Kolozsvárról repatriált Ludány György. Summa cum laude végeztem, vörös diplomával, és mindenfélét akartak belőlem csinálni, csak belgyógyászt nem, és főleg nem Budapesten. Végül megint mellém álltak, így belgyógyász lehettem, de Tatabányán kezdtem.

Kit tekint a mesterének?

Magát az életet, mindenekelőtt. Pénteki napon foglaltam el az állásomat; körbevezettek, aztán délután a többi orvos elköszönt, hogy akkor hétfőn találkozunk. Ettől fogva rám bíztak a foghúzástól a lumbálásig mindent. Ügyeleteken belgyógyászként minden műtétnél ott kellett lennem, mert például nem volt külön altatóorvos. Ezenkívül sokat tanultam néhány zseniális, Tatabányára száműzött orvostól is. Közben kiderült, hogy aki vörös diplomával végez, az megválaszthatja, hová kerüljön, így egy év múlva visszajöttem Budapestre a János Kórházba, Korányi Andráshoz, a legendás Korányi Sándor unokaöccséhez. Amit lehetett, tőle tanultam meg, mesterem volt a szó igazi értelmében. Ha valakinek van mestere, az már önmagában óriási dolog, de tudni kell benne meglátni a mestert.

Hogyan lett diabetológus?

A diabetológiához a hipoglikémia felől kerültem közel. 1958-ban felvettem egy beteget, az ő esete vitt a felnőttkori spontán hipoglikémiás szindrómák, illetve a tumor okozta hipoglikémiák felé. Már a tatabányai évben is írogattam, de valójában a János Kórházban kezdtem kutatással – éveken át állatkísérletekkel is – foglalkozni. 1965-ben az Európai Diabétesz Társaság egyik alapító tagja voltam; akkor még csak 150-en voltunk, az idei stockholmi kongresszuson már tizenhétezren. Miután pedig Fövényi József a János Kórházból átment a Péterfy utcai kórházba, 1970-ben azt mondták nekem: „Holnaptól te csinálod a diabetológiát!” 1975-ben megpályáztam az akkor nyíló általános belgyógyászati osztály vezetését, így kerültem az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetbe. Itt fordult érdeklődésem az akkoriban felismert metabolikus szindróma felé.

A zene hogyan maradt része az életének?

Régen Wagnert istenítettem, ma elsősorban barokk zenét hallgatok: főleg Bachot, de Händelt, Vivaldit, Geminianit is. Még mindig sokat dolgozom, elég sokat írok, ilyenkor mindig zenét hallgatok.

A szakmai felkészültségen kívül mi kell ahhoz, hogy valaki jó orvos legyen?

Kell az egyéni ítélet, a tapasztalat, és valami, amit nem lehet megtanítani, ami részben örökletes, de ki is kell, hogy alakuljon, és aztán vigyázni kell rá, karban kell tartani: az egyéni intuíció. Akármilyen okos valaki, ha ez hiányzik, nem lesz belőle jó orvos. Nagy baj, hogy kezd a medicina elszemélytelenedni: sokan gondolják, hogy a képalkotó eljárások mindent pótolnak. Sok medikus nem tanul meg kopogtatni, hallgatni, és gyakran nem tudja értelmezni, amit lát. Elismerem, hogy a világ felgyorsult, mégis nagy szükség volna szintetizáló elmékre, nem csak számítógépre. Ezért is lenne lényeges, hogy a hallgatók megismerjék a fontos felfedezésekhez vezető gondolatmenetet, mert bármilyen furcsa, nincs új a nap alatt.

A medicinában mindent felfedeznek, aztán elfelejtik 50-100 évre. A metabolikus szindrómára például évszázadokkal korábban is gondoltak, nem Gerald Reaven találta ki 1988-ban. Egy hazai példa a „felejtésre”: Ludány György már a ’30-as években megírta, hogy az ún. glucagon-like peptidek képesek a vércukorszintet csökkenteni az endogén inzulintermelés serkentése által. Ezt hetven évre elfelejtették, ma pedig ezen megfigyelések alapján ezek a szerek a diabétesz kezelésében rendkívül népszerűek. Más kérdés, hogy az orvosi szakmák is egyre inkább elkülönülnek, egyre nagyobb a tudomány tárháza, de épp ezért kellenének az olyan emberek, akik képesek egységben látni, szintetizálni. Nem véletlen, hogy a 2015-ös orvosi-élettani Nobel-díj egyik díjazottja, Juju Tu a hagyományos és a modern kínai gyógyítás módszereit ötvözve ér el sikereket.

Kivel találkozna szívesen a régi orvosok közül?

Korányi Sándorral: a legnagyobb magyar belgyógyász volt, és jó példa arra is, hogy régebben az orvosok minden téren műveltek voltak. Ma kevésbé van így, és ez nem jó. Az európai kultúrát illik ismernie egy orvosnak – nem feledkezve meg az ázsiai kultúrák nagyságáról sem –, de ez nem önmagában fontos, hanem hogy segítsen a beteggel való kapcsolat alakításában, a beteg bizalmának felkeltésében. A jó kapcsolat megteremtése roppant fontos, ugyanis a beteg sokszor a rosszabb orvost jobban szereti, ha az jobban kommunikál. Ezért kell ismerni az orvosnak a hétköznapi pszichológiát is.

Gyakran hiányzik a viselkedés- és beszédkultúra is: bejön az orvos a kórterembe, és nem mutatkozik be a betegnek, nem tudja megszólítani. A beteg régen szinte alattvaló volt, de ma partnernek, egyenrangú résztvevőnek kell tekinteni, erre pedig ki is kell őt képezni, ami – tehát az edukáció – nemcsak az orvos, hanem a nővér, a diabetológiai szakápoló és a dietetikus feladata is. Egész életemben ezt az elvet igyekeztem képviselni. Így lehet kivédeni például azt a téveszmét, hogy a diéta vagy a mozgás önmagában elegendő a diabétesz kezelésében. Biztos, hogy ezeknek nagy a szerepe, de az is biztos, hogy önmagukban – általában – nem elegendők. Azt meg végképp vissza kell utasítani, hogy a diabéteszt meg lehet gyógyítani: ez veszélyes! Az orvos nem fehérköpenyes varázsló.

(diabetes.hu - Ballér Piroska)