Beszélgetés dr. Kiss Imrével, díjazott gyermeksebész főorvossal
megjelent:
Szerencsés az a gyermek, akinek gyógyítását dr. Kiss Imre főorvos, a budapesti Semmelweis Egyetem I. Gyermekgyógyászati Klinikájának sebész gyermekorvosa végzi.
Noha kollégái sorában neki volt utoljára mobiltelefonja, azt sosem kapcsolja ki. Vallja: a kis betegeinek bármikor szükségük lehet a gyógyító, orvosi tevékenységére, segítségre. Mindemellett a derűt, a mások biztatását, az aggódó szülők nyugtatását, a betegekkel való hatalmas türelmet, a precíz szakmai odaadást is a legtermészetesebbnek tekinti. Ő az az orvos, aki akkor is segít, ha egy soha nem látott, de bajban lévő páciensről megtudja, sürgős ellátást igényel.
A gyermeksebész főorvos az „Év orvosa” szakmai-, és közönség díjában részesült. Első lett a sebészeti eljárások szakterületén.
Kíváncsi vagyok arra, miként éli meg azt a hatalmas szeretetet 
és tiszteletet, ami a nap huszonnégy órájában körülveszi? Miként lehet egyáltalán ennek mindennap „megfelelni”?
A jóság és a szeretetteljes viselkedés első pillanatra alkalmatlannak tűnhet ebben az erőre, agresszióra és a szeretetlenségre hangolt világban. Akik megpróbálják alkalmazni, és később azt állítják, hogy nem volt hatékony, azok mindig elhibáznak valamit. Mégpedig azt, hogy nem elég következetesen teszik a jót, nem elég kitartóan tudnak szeretettel viselkedni másokkal. Azt tapasztaltam, hogy a kitartó szeretet, és a türelmes, megbocsátani mindig képes jóság legyőzhetetlen "csodafegyver". Előbb-utóbb mindenki fogékonnyá válik rá, akkor is, ha próbálja palástolni.
Prof. Dr. Szabó Attila ekként vall kollégájáról |
| Dr. Kiss Imre gyermeksebész főorvost, a Semmelweis Egyetem I. Gyermekgyógyászati Klinika igazgatója, Prof. Dr. Szabó Attila terjesztette az „Év orvosa” Astellas-díj címre. Dr. Kiss Imre gyermeksebész, aki azonban a sebészet szűkebb területén túl, a gyermekgyógyászat minden kérdésére nyitott, kiváló gyermekgyógyászati szemlélettel is rendelkező orvos. Az orvosi egyetemen 1985 szeptemberében avatták orvossá, ”Summa cum laude” minősítéssel. Több évtizedes szakmai gyakorlata során rendkívül széleskörű tapasztalatot szerzett, diagnosztikus gondolkodása gyors és pontos, műtéti eredményei kiválóak, munkabírása hatalmas. A korszerű műtéti technikák elsajátítását munkája természetes részének tekinti. Figyelemre méltó, hogy nagyszámú beteg és óriási munkaterhelés mellett is mindig megőrzi nyugalmát, a beavatkozásokat higgadtan és pontosan végzi, mind betegeire, mind kollégáira nagyon jó, megnyugtató hatással van kiegyensúlyozottsága. Orvosi tevékenysége során soha nem láttuk, hogy egyéni érdek vezérelte volna, munkáját minden percben kizárólag a beteg gyermekek érdekében végzi. Annak érdekében, hogy a gyermeksebészeti beavatkozások során a gyermeket mind egészet gyógyíthassa, csecsemő- és gyermekgyógyász szakvizsgát is szerzett. Sem a napnak nincs olyan szak, sem a hétnek olyan napja, amikor ne lenne elérhető, ha a szükség úgy kívánja, ne menne vissza kis betegeihez. Ha minősíteni kellene, a legtöbbet ez az öt betű mondja el róla: ORVOS! Dr. Kiss Imre a gyermeksebészet szinte teljes spektrumát a lehető legmagasabb szintű tudással, magabiztossággal műveli, ami az egyértelműen jó gyógyítási eredményeken túl, jó hírnevét is megalapozta a betegek körében. Aki hallott róla, az általában teljesen nyugodt lélekkel bízza rá gyermekét. A TISZTESSÉG és TÜRELEM személyisége további fő jellemzője! Dr. Kiss Imre munkahelyén, az I.sz. Gyermekklinikán évtizedek óta a legnagyobb elismertséggel bír kollégái körében. Személyisége vonzza a fiatalokat, magyarázatai egyszerűek, világosak. Nem törekszik tudományos karrierre, életét a betegágy mellett és a műtőben éli. Igyekszik a szakma minden trükkjét ellesni, nem tartja kínosnak, ha fiatalabb gyermekgyógyász kollégától kell kérdeznie. Mesterétől, dr. Verebély Tibor professzortól szerzett széleskörű szakmai rutint örömmel osztja meg a fiatalokkal, akinek az osztályán 1987 óta dolgozik. Figyelme mindenkire és mindenre kiterjed. A beteg gyermekek ellátása mellett, munkahelyét második otthonának, munkatársait második családjának tekinti. A klinikát széleskörű kapcsolatain keresztül is támogatja. |
Azok a hatások, amelyek kamaszkorunkig otthon érnek bennünket, alapjaiban meghatározzák a jelenünket. Miként emlékszik főorvos úr arra a családi indíttatásra, amit gyermekként kapott a szüleitől?
Nagycsaládban nevelkedtem. Három testvérem mellett szüleimmel éltek anyai nagyszüleim, és nagymamám húga is. Ennek megfelelően mindig sokan ültük körül a konyhában az asztalt. Szüleim négy diplomája a népes család napi megélhetését éppen, hogy biztosította. Ez a szeretetteljes, felelősséggel teli szülői helytállás eggyé vált velem. Édesanyám a szülőfalumban, Ágfalván volt körzeti orvos az egyetem befejezésétől a nyugdíjba vonulásáig. Ez akkor napi 24 órás szolgálatot jelentett, hiszen központi ügyelet csak a munkával eltöltött időszak utolsó 10 évében volt. Napközben rendelt, betegeket látogatott, éjszaka pedig rendszeresen hívták a vezetékes telefonon, rosszul lévő betegekhez. Ezen kívül a bölcsőde, óvoda, iskola, két határőr laktanya, illetve a termelőszövetkezet orvosaként is helytállt. Ami ideje ezen felül még maradt, azt ránk, gyermekeire, a családra fordította, emellett a faluközösség életét szervezte.
Hallgatom főorvos urat, és érzem azt a végtelenül nagy hasonlóságot, amit a szülői házból hozott, hiszen épp ilyen önzetlen, és nagy munkabírással rendelkezik a hivatásában és a magánéletében is.
Annak ellenére, hogy édesanyámat kisgyermek korától súlyos csípőficammal kezelték, sosem érezte úgy, hogy kímélnie kellene magát, hogy a fáradtság és az egyre komolyabb ízületi fájdalmak miatt bármi feladatát fel kellene adnia. Hatalmas lelki ereje összefogta a családot, és óriási példát adott nekem is.
Mi az apai örökség, ami nagy hatással volt Önre?
Édesapám erdőmérnöki diplomával, tudományos kutatóként dolgozott Sopronban. Gyermekként megtanulhattuk tőle az állhatatosságot nemcsak a munkában, hanem abban is, ahogy élete végéig szerette feleségét. Ez persze kölcsönös volt, aminek következtében gyermekként úgy élhettünk, hogy sosem kellett azt éreznünk, a szüleink között megbomlik az egység, és mi „kizuhanhatunk” a semmibe.
A testvérek közt milyen volt a viszony?
Testvéreimmel rengeteget játszottunk a szolgálati lakáshoz tartozó hatalmas kertben, majd később az egész falu határát birtokba vettük. Civódás sokszor előfordult köztünk, de haragunk egymás iránt sosem tartott estig. A velünk élő nagyszülők és édesanyám nagynénje kimondhatatlanul sokat jelentettek nekem. Szeretetük egyszerre babusgatott, és adott példát. Megtanultam, hogyan kell mindenkit szeretni, illetve szeretettel közeledni és nem megtorpanni, ha nem kapunk viszonzást. A magunk érzését viszont nem érdemes a másik emberre erőltetni, ha érezhetően túl zárkózott, vagy nem nyitott erre.
A mai rohanó életünkben a családi összetartozás idillikus képe sajnos széthullóban van. Mi a tapasztalata főorvos úrnak, miközben tudom, hogy boldog házasságban él, és fia is az orvosi hivatást választotta?
A nagycsalád ma a lemondás szinonimája lett, pedig mennyire másról szól! Igen, erre kiváló példa a szeretetteljes, nyugodt családi életem. Egy példát említek, ami hirtelen eszembe jutott. Gyermekkoromban soha nem vettük kilószámra a narancsot, jó volt, ha egy vagy kettő került belőle az asztalra. Azt mindig gerezdekre osztottuk, így mindenki igazságosan kapott belőle. Emlékszem, ha a gerezdek száma nem egyezett a jelenlévőkkel, akkor a maradékért soha nem nyúlt senki, azt másnap megszáradva találtuk az asztalon. Nem tudom megbecsülni, hogy ez milyen képet mutatna ma, ha megkérdeznénk a családok bizonyos részét a másik javára való lemondásról.
Az édesanyja önzetlen gyógyító munkája kivételes példa lehetett, amikor hivatást választott.
Ez így van. Az orvostól egyébként is különösen elvárják betegei, hogy a bátrak mosolya rajta legyen 
és rajta is maradjon az arcán, s ezt őszintén, meggyőződésből közvetítse. Ők nehéz helyzetük okán nem arra várnak, hogy unott arcokat lássanak az egészségügyi intézményekben. Inkább mentő, segítő kezet szeretnének kapni. A medikusoknak többször mondom, hogy aki betegek gyógyítására vállalkozik, az reggeltől estig legyen képes energiát, biztatást adni minden rászorulónak. Lényegében az összes szembejövőnek. Tegye ezt úgy, hogy estére még több maradjon neki, mint amivel a napot kezdte.
A napi kimerítő munka mellett ez valóban megvalósítható? Számít-e a pénz, hiszen szinte mindenért pénzzel fizetünk?
Igen, lehetséges, hiszen naponta megélem. Miközben így gyógyítunk, annyi szeretetet gyűjtünk be, amivel a lelkünket mindig feltöltjük, ezáltal is szinten tudjuk tartani. Amennyire fontos a pénz (amiért szerencsére szeretetet nem lehet vásárolni) bizonyos feltételek megteremtéséhez, annyira alkalmatlan, hogy igaz, emberi kapcsolatokat teremtsen. Akiben nincs kellő empátia, abban vajon háromszor annyi fizetés hatására, háromszor annyi lenne az emberek iránti figyelem, tisztelet és szeretet? A pénz és az emberi érzések nem állnak nagyon szoros kapcsolatban egymással: aki szeret, az pénz szűkében is ugyanúgy szeret, vagy talán még jobban, hiszen ha valamilyen szükséget érez, azt megpróbálja szeretettel pótolni. Jó esetben.
Az „Év orvosa” bemutatkozó önéletrajzában azt írta, hogy mérnöknek készült, de úgy érezte, azzal a hivatással nem tudná az emberek javát szolgálni. Miért lett épp gyermekgyógyász?
Az orvosi egyetem évei alatt sok mindent láttam, ami szép a gyógyításban, ám amikor először osztottak be a gyermekklinikán gyakorlatra, megtapasztaltam, hogy a gyerekek milyen hálásak. Akkor is, ha kénytelenek a gyógyulás érdekében bizonyos fájdalmat elviselni. Nagy élmény volt átérezni azt a hatalmas bizalmat, amivel a gyerekek naponta megajándékoznak minket. A felnőttek sokszor a legkisebb sérelmet is életük végéig hordozzák, de a gyerekek nem. Ez engem olyannyira magával ragadott, hogy úgy döntöttem, ezen a területen szeretnék dolgozni.
Miben és hogyan változott az elmúlt évek, évtizedek alatt a hazai gyermekgyógyászat-, sebészet az új technikák elsajátítása tekintetében Magyarországon?
A gyermeksebészet területén még nem történt meg az a folyamat, ami a felnőttsebészetben már régóta általános. Nem alakultak ki szub-specialitások, amelyek művelői szinte csak egy-egy szervvel vagy szervrendszerrel foglalkoznak. Az elmúlt évtizedekben a gyermekgyógyászat talán legnagyobb személyi problémájává vált a nővérhiány. Tudjuk, hogy ez a munka az ellátás alapja.
Mi a gyermeksebészeti tevékenységének a szakterülete?
A veleszületett fejlődési rendellenességekkel születő csecsemők ellátása jelenti a legmagasabb szintű kihívást, részben koruk, esendőségük, részben pedig ezeknek a hibáknak a gyakran komplex volta miatt. Az ő gyógyításukhoz más társszakmák összehangolt együttműködése elengedhetetlen. Szerencsére ezeknek a rendellenességeknek a száma viszonylag kevés. Így munkánk zömét az egyszerűbb esetek ellátása jelenti.
Úgy tudom, hogy gyakran kérik fel gyermek sebészeti konzíliumokra. Miként lehet ezt is vállalni a napi sebészi- és gyógyító munka mellett?
A konzílium kérése azt jelenti, hogy egyik orvos feltételezi a másikról, hogy amit ő nem tud, azt tudja a másik. Komoly bizalmi viszonyt jelent: valaki elismeri a tudása határát, és ennél több ismeretet feltételez a másik részéről. A segítségkérésnek minden esetben eleget kell tenni. Bennünket, gyermeksebészeket gyakran kérnek fel konzílium adására a klinikán dolgozó gyermekgyógyász kollégák. Ugyanakkor mi is gyakran kapunk tőlük szakmai segítséget.
Sokan panaszkodnak a magyar egészségügyben uralkodó áldatlan állapotokra, ami érinti a betegeket, s az orvosokat, egészségügyi dolgozókat. Mi erről főorvos úr véleménye?
Az áldatlan állapot megnevezés biztosan túlzás. Elfogadom, hogy szinte minden szinten rosszabbat kapnak a betegek, mint ami megilletné őket. Tudom azt is, hogy vannak sajnos olyan orvosok is (és a személyzet többi tagja is), akik sokszor méltatlanul viselkednek a rájuk bízott páciensekkel. Az ilyen hozzáállást védhetetlennek tartom, meggyőződésem, hogy a kevéssé odaadó, lelkiismeretes és elhivatott egészségügyi dolgozók sokkal több fizetés esetén is ugyanígy viselkednének.
Ugyanakkor a negatív hangulatkeltés sokkal rosszabb érzést generál az emberekben, mint amilyen a helyzet valójában. Be lehet úgy állítani a véleményeket, mintha itthon minden rossz, máshol pedig minden jó lenne. Ez persze nem így van. A betegek döntő többsége még nem próbálta ki, hogy milyen egy másik ország egészségügyi ellátása.
Sosem gondolt arra, hogy népszerűségét és szakmai tapasztalatát külföldön kamatoztassa?
Soha nem jutott eszembe, hogy külföldön vállaljak munkát. Ahhoz, hogy valaki orvossá válhasson, nagyon sok anyagi segítség szükséges, elsősorban a család részéről. Gondolhatok arra a társadalmi áldozatvállalásra is, ami lehetővé teszi, hogy orvosegyetemek, oktató kórházak működhessenek. Amikor valaki orvossá válik, van miért hálásnak lenni, s ez nem az, hogy elhagyja az országot.
Tudom, ez érzelmi érvelés. Értelmi szintű ellenvélemény az, hogy oda megy az ember, ahol jobban megfizetik. A nagy fizetségnek viszont mindig megvan a nagy ára. Ezt az ország elhagyása pillanatában még nem gondolják át az emberek. Csak sokkal később tudatosul bennük, hogy mindent, ami fontos számukra – a családot, a gyerekeket, a barátokat, a kollégákat, az otthonukat, az emlékeiket -, itt kell hagyniuk a nagyobb anyagi megbecsülés reményében.
Találkozik-e főorvos úr olyan szülőkkel, akik külföldön dolgoztak, és beszéltek arról, hogy milyen az egészségügyi ellátás a nyugat-európai országokban?
Számos szülővel találkozom, akik külföldön vállaltak munkát. Amikor megkérdezem, mi az, amit nem éreznek odakint megfelelőnek, mindegyikük azt válaszolja: az itthoni egészségügyet hiányolják leginkább. Meggyőződésem, hogy nem azoknak a kollégáknak a hiánya a legnagyobb baj, akik külföldre mentek dolgozni, hanem azok maradása, akik képtelenek a betegben a szenvedő embertársukat meglátni.
Hogyan viseli a gyermekek fájdalmát, amivel naponta találkozik? Meg lehet ezt egyáltalán szokni?
Mások folyamatosan észlelt fájdalmát nem lehetne megszokni, ha csak ennyit élhetnénk meg belőle. Az orvosoknak azért érdemes élni, mert megadatik nekik, hogy mások kínján enyhíthessenek. A fájdalom átélése mellett ez utóbbira kell minden idegszállal koncentrálni. A gyermekek betegségei döntő többségükben gyógyíthatók, ezért sokszor élhetjük meg a győztes örömét: sikerült a fájdalmat legyőzni, és az élhető életet visszaadni.
Egy hálás nagymama, édesanya méltató gondolatai dr. Kiss Imre főorvosról |
| A mi történetünk 14 évvel ezelőtt kezdődött Kiss doktorral. Az unokám fejlődési rendellenességgel született. Nagyon féltem a műtéttől, mert a kolléganőm unokáját tízszer operálták ezzel a fejlődési rendellenességgel, sikertelenül. A Doktor úr remek empátiás érzékkel teljesen átérezte a félelmünket, és igyekezett megnyugtatni már a műtét előtt is. A műtét szerencsére jól sikerült. Ezt az unokámat 2015-ben más okból ismét operálta, de akkor már nem féltünk. A két műtét között eltelt időben megismertük a senki máséhoz nem hasonlítható hivatástudatát, melynél talán csak az embersége a nagyobb. Az első műtét után megadta a telefonszámát, hogyha baj van, kérdésünk lenne, hívjuk nyugodtan. HÁT MI HÍVTUK IS! Soha nem kellett kérni a segítségét, csak elpanaszoltuk mi a bajunk, és már meg is találta a megoldást. A családunk négy generációját kezelte, segítette a bajában. A négy unokámnak, akiknek ha nem is sebészeti problémája volt, mindig megszervezte telefonon, hogy kihez, hova kell menni, ki vár majd a rávaló tekintettel kedvesen, segítőkészen minket. Kezelte a 84 éves édesanyámat is, aki a hétvégi házamban töltötte az utolsó nyarát. (Tudtuk, hogy végstádiumos rákos beteg.) Nagyon várta a születésnapját, amit pár nappal később szerettünk volna nagy családi körben megünnepelni. Édesanyám két nappal a parti előtt nagyon legyengült. Igazából azért hívtam a Kiss doktort, hogy mit tegyek, hova vihetném, mert nem mertem ilyen állapotban a 300 kilométerre lévő kezelő orvosához vinni. Kiss doktor felajánlotta, hogy eljön a nyaralómba, és megvizsgálja édesanyámat. Feltételezte, hogy a 40 fokos melegben nem ivott eleget, és ezen infúzióval tudna segíteni. Szerencsére így is lett. Megvizsgálta édesanyámat, majd bekötött neki egy infúziót. Egész estig ott maradt nálunk, hogy minél több folyadékot tudjon pótolni. Mire elment, édesanyám jobban lett. Amíg Kiss doktor ott volt, addig beszélgetett édesanyámmal, akinek óriási örömet okozott, hogy a „Professzor úr” eljött hozzá, és még kíváncsi is az életére. Pihenésképp megnézte a kertet, tanácsokat adott, mit hogyan kellene csinálni, és telefonon még vasat is szerzett egy ismerősétől a növényeimnek, hogy ne sárguljanak. (Azok is jobban lettek!) Másnap délután ismét eljött, megismételte az infúziókat. A születésnapi ünnepség, hála neki, nagyon jól sikerült. Édesanyám szerint ez volt élete legszebb születésnapja, olyan boldog volt! Rajtam is segített néhányszor. A sok történet közül még a vidéken lakó lányomét írnám meg. Telefonon beszélgettem vele és elmondta, többször hányt és magas láza van. Majd elkezdett félrebeszélni és a telefonvonal is megszakadt. Attól féltem, hogy elvesztette az eszméletét és mivel egyedül van, nincs, aki segítsen neki. Kétségbeesésemben Kiss doktort hívtam. A mentőt nem mertem kiküldeni, mert a kapu zárva, a kutya pedig szabadon volt. (Kulcsom pedig nekem sem volt.) Kiss doktor azt mondta, ez neki nem gond, majd átmászik a kerítésen. Szerencsére aznap már mindenkit megoperált, akit kellett és el tudott jönni hamarabb a munkahelyéről. A lányomnál tüdőgyulladást állapított meg. Neki is bekötött egy infúziót, hogy pótolja az elvesztett folyadékot, és lázcsillapítóval csökkentse a lázat. Antibiotikum ugyan nem volt nála, de már a diagnózis ismeretében a körzeti orvos a megfelelő gyógyszerrel érkezett meg este. (A körzeti orvos estig Budapesten dolgozott, azért nem tudott hamarabb jönni). Nagyobbik lányom mesélte, hogy a játszótéren beszélgettek az anyukák, és az egyikük dicsekedve mondta, ő megtalálta az ország legjobb orvosát. Ki az, kérdezte. Dr. Kiss Imre a z I. számú Gyermekklinikáról - volt a válasz. Én már ismerem, mondta büszkén a lányom. Mi is büszkék vagyunk, hogy ismerhetjük ezt a Drága Embert, aki ha valakit megismer, akkor az, biztos lehet benne, hogy bármikor, bármivel fordulhat hozzá és segíteni fog neki! |
Mi a végtelen nyugalmának, fittségének, türelmének, magas szintű szakmai felkészültségének a titka? Mikor pihen egyáltalán?
Az emberek többsége, nem tudja megtenni, hogy csak azt teszi, amihez kedve van. Éppen ezért meg kell fordítani a képletet, és úgy kell élni, hogy amit meg kell tenni, azt szeressük. Vagyis a hivatásunk ne csak a munkánk, hanem a kedves, örömet adó tevékenységünk legyen. Így az ember egész nap jó érzések között ténykedik. Ekkor pedig sokkal kevésbé fárad el. Bennünket a szüleink, nagyszüleink gyermekkorunkban megtanítottak arra, hogy a feladatainkat el kell végezni. Ez egyben elhivatottságot is jelent. A pihenés nagyon fontos mindannyiunk életében. Ha az alvásra gondolok, nem az időtartama, hanem a minősége a fontos. Ezt mindig igyekszem biztosítani magamnak.
Jut-e elegendő ideje kikapcsolódásra, a hobbijára, a családjára?
Legkedvesebb elfoglaltságom a faültetés. Sajnos ennek szezonja van, tavasszal és ősszel. A többi évszakban ezt nem lehet csinálni. Télen már alig várom, hogy tavaszra találjunk olyan barátot, ismerőst, akinek a kertjében még van szabad hely. Ezt is feleségemmel együtt csinálom, mint ahogy mindent, amit csak lehet. Szerintem a sikeres férfi mögött a szülői nevelés, előtte a jól megválasztott cél, mellette pedig az ezekkel azonosulni tudó feleség áll. Hozzám az élet kegyes volt, mert mindegyiket megkaphattam.
Ahogy a hű, segítő feleség, Ágoston Arany látja |
| "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Amikor az Ábel trilógiát olvastam, akkor jöttem rá, hogy arra a kérdésre "mi célra vagyunk a világon" lehet ilyen egyszerű is a válasz. Úgy döntöttem, az én életem célja és értelme az lesz, hogy a férjemnek és a gyermekünknek, a lehető legjobb legyen. Ezért otthon maradtam. A fiunknak így nem kellett óvodába járnia. A férjem mindig is ezt szerette volna. Szerinte egy gyermeknek az édesanyjával van a legjobb dolga, mert ő szereti legjobban a világon és csak akkor lehet otthonról elengedni, ha már különbséget tud tenni a jó és a rossz között. Azzal, hogy otthon voltam, segítettem a férjemet abban is, hogy ne legyen időhöz kötve, addig maradhasson a Klinikán, amíg úgy nem érezte, már nélküle is átvészelik az éjszakát a kis betegek és a nővérek. A "végtelen türelmet" nekem is meg kellett tanulnom, és meg kellett tanítanom is a gyermekünknek is. Amikor nem értette, miért nem jön még haza „Papci”, mindig azt mondtam, másoknak segít, és örüljünk, hogy nem mi vagyunk, akiket gyógyítania kell. Annyira elfogadta a magyarázatot, hogy példaképének tekinti édesapját, ő is orvos lett. Immár a Semmelweis Egyetem Transzplantációs-, és Sebészeti Klinikáján radiológus szakorvosjelöltként dolgozik. Egyszer azt mondta, nem tudná úgy elképzelni az életét, hogy ne másoknak segítsen. Őt is nagyon szeretik a betegei és a kollégái is. A férjem hihetetlen energiája, és jókedve itthon sem csökken. Mindig és mindenben szívesen segít. A mosogatásban rendszeresen megelőz. Amikor azt mondom, hagyja, nem az ő dolga, nevetve arra kér, az asszonytársaimnak azért ezt ne panaszoljam el. Természetesen Murphy törvénye nálunk is működött, általában akkor lett beteg a fiunk, amikor az édesapja ügyeletes volt, és nem tudott hazajönni. Szerencsére telefonon keresztül is sokat segített, vagy eljött hozzánk egy orvos barátja, kollégája. |
(WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró)
