Dr. Bazsó Péter: Szeretnék egy olyan rendszert, amiben hiszek

Dr. Bazsó Péterrel beszélgettünk, aki hihetetlen rálátással rendelkezik a magyar egészségügyről, az orvosszakmáról és a betegek körülményeiről. 70 évesen is fiatalokat megszégyenítő lendülettel műveli örök szenvedélyét, az egészségügyet.

Egy magánegészségügyi intézmény vezetőjeként Ön nem csak orvosként, hanem üzletemberként is látja a gyógyítást. Hogy éli meg Ön a két terület viszonyát?

1974 óta dolgozom az egészségügyben. Ez nem egy szakma, hanem szenvedély. Én azért lettem orvos, mert érdekelt az ember és ki akartam elégíteni az érdeklődésemet. Ebből persze az is egyértelmű, hogy a kérdésben szereplő üzletember kifejezés az én esetemben értelmezhetetlen. A tevékenység gazdasági feltételeinek fontosságával viszont tisztában vagyok.

Gyakorlatilag az első 2-3 napomon, amint elkezdtem dolgozni, szembesültem azzal, hogy velem szemben egy embertársam ül, aki borzalmasan kiszolgáltatott helyzetben van. A másik felismerés pedig az volt, hogy ebből biztos nem szabad élni. Az első főnököm nagyon mély benyomást tett rám. Egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen szerzetesként kellene dolgoznunk. Más olvasatban ez azt jelenti, hogy az orvosoknak olyan tisztességes jövedelmet kell biztosítani ami az elfogulatlan 'ítélkezésüket" biztosítja. Az én olvasatomban egy orvos javadalmazásában nem szerepelhetne a mennyiségi teljesítménye. Természetesen a mérhető minőségi mutatókat (reoperáció, utóvérzés, sebfertőzés, post.op funkciók stb) viszont közfinanszírozott ellátásban is figyelni és követni kell.

Vannak az abszolút indikációs beavatkozások (a beavatkozások kb. 30%-a), illetve a relatív indikációs beavatkozások. Az abszolút indikáció azt jelenti, hogy a tudásunk szerint biztosan el kell végezni egy bizonyos beavatkozást, mert ha nem lehet, akkor a beteg életét, funkcióit súlyosan veszélyezteti az adott betegség. Ilyen lehet például egy amputáció. Ebben az esetben, ha a beteg nem vállalja a műtétet, akkor az orvosnak - kellő felvilágosítás után - át kell hárítania a döntés felelősségét a betegre. Ugyanakkor nem lehet mindent csak objektív evidenciák alapján nézni, hiszen az egyik ember betegsége nem ugyanolyan, mint a másiké (személyiség, szociológiai környezet stb.), még ha azonos kórságról beszélünk is. Nem szabad, hogy egy orvost befolyásolhasson az a tény, hogyha műtétet javasol/végez, esetleg többet keres, mintha konzervatív terápiát választ. Erre nem mentség, hogy a biztonságos munkát csak megfelelő esetszám (kompetencia) megszerzésével lehet garantálni. De a döntését – hogy műteni fog vagy sem - nem befolyásolhatja sem a gyakorlat megszerzésének igénye, sem a pénz.

Bárhol történik egy beavatkozás – akár állami, akár magánintézményben, fontos arra törekedni, hogy kollektív, minden társszakmát figyelembe vévő döntés és megoldás szülessen és ne egy személyhez kössük a beavatkozás teljesítményét, hiszen az eredmény is összmunka eredménye. Én nagyon ellene vagyok annak, hogy személyekhez kössük a teljesítményt.

Sajnos azt látom, hogy ezt intézményi szinten nagyon nehéz megvalósítani, egy nagy intézményben technikailag nehéz ezt megoldani. Osztályszinten inkább lehetséges, ha van egy jó osztályvezető, aki más osztályokkal is megfelelő kapcsolatot tud kialakítani.

Kell kompromisszumokat kötnie Dr. Bazsó Péter idegsebésznek Dr. Bazsó Péter igazgatóval?

Jelenleg egy hajó nélküli kapitány vagyok, hiszen a kórház csak épül, aminek esetleg a kapitánya leszek. Nem lenne fair felelősségteljesen azt mondani, hogy a nagyon minimális szakmai tevékenységem és a hajó nélküli hajóskapitányságom bármilyen formában konfliktusba kerülne egymással. Előéletem során már nagyon sok mindent láttam és tiszta lelkiismerettel mondhatom, hogy ezeket a konfliktusokat tudtam kezelni azzal, hogy a döntési folyamatokból kihagytam a nem szakmai érveket. Úgy gondolom, hogy az embernek addig kell a saját maga sorsával és az embertársai sorsával foglalkozni, ameddig tud racionális döntéseket hozni. Tehát nem kerülhetek konfliktusba magammal.

Ideális esetben egy plusz lehetőséget jelent, hogy vezető és orvos is vagyok, de ideális eset nem létezik. Sehol a világban, még külföldön sem.

Mit tud Ön tenni – így kettős szerepben – az egészségünk javulása érdekében?

Szerencsés voltam, hogy szakmai életemet a MÁV kórház ideggyógyászati és idegsebészeti osztályán kezdtem és több mint harminc évig ott folytathattam. A MÁV kórház egy kiherélt biztosítói egészségügy rendszer egyik eleme volt. Egy jól működő biztosítói rendszer igyekszik figyelembe venni, hogy a beteg a lehető legrövidebb időn belül az elérhető legmagasabb rehabilitáltsági fokon kerüljön vissza a munkába.

Abban érdekelt, hogy gyors diagnózis szülessen, időben megtörténjen a leghatékonyabb beavatkozás, korszerű legyen a technika, megfelelő legyen az összmunka az egészségügyben dolgozók között az aneszteziológustól a sebészen keresztül a gyógytornászig. Ebben a tekintetben a biztosítói egészségügynek van létjogosultsága, mert teljesíteni tudja ezeket az igényeket. Ebben az esetben a betegellátás nem annyit jelentett, hogy bejött a páciens, kimostam a fülét és kiment, hanem az alapellátó beküldte, érdekelt volt a rendszer abban, hogy minél hamarabb kimossam a fülét, ha lehet, a legkorszerűbb módon, hogy leghamarabb, jó hallással visszakerülhessen a munkájába.

A jelenlegi magánegészségügyet egy kényszermegoldásnak tartom, és ez nem a magánszolgáltatók kritikája, hanem rendszerkritika. Hiszen az egyetlen tisztességes közteherviselésen alapuló egészségügyben a páciens fizeti a társadalombiztosítási díjat, így jogosult az ellátásra és fedezi a fizetésképtelenek ellátását is. Aki azonban (a jobb körülmények, időmegtakarítás, korszerűbb technika miatt) a magánegészségügyhöz fordul, mégsem jogosult az ellátásra, noha kifizette az ezt garantáló díjat. Ha vonattal utazom például Budapestről Szegedre, ott is megveszem az alapjegyet, amihez vásárolhatok kiegészítő szolgáltatásokat, pl. InterCity pótjegyet és nem kell még egyszer megvennem az alapjegyet Az egészségügyben azonban a kiegészítő szolgáltatással a beteg elveszti a jogát a TB-finanszírozott ellátásra. Jelenleg a beteget bünteti a rendszer, ha magánegészségügyi ellátást vesz igénybe.

A magánegészségügyről sokan állítják, hogy kimazsolázza a piacképes ellátásokat, csak a kis rizikójú beavatkozásokat végzi el, amelyeknél nagy a nyereség: nőgyógyászat, bőrgyógyászat, plasztikai sebészet. Ez nem feltétlenül van így. Bizonyos intézmények sokkal bonyolultabb beteganyaggal foglalkoznak. Nálunk is például a Duna Medical Centerben a betegek fele onkológiai vonatkozású sebészeti beavatkozásokon megy keresztül.

Az egészségügyben elérhető vizsgálatok, terápiák rohamosan fejlődtek az elmúlt évtizedekben. Miért érzik azt mégis sokan, hogy egyre nagyobb a gond? Hol és mi „csúszott félre”?

Nem az orvostudomány változott, hanem felgyorsult a technikai fejlődés. Soha nem az orvostudomány volt a húzóágazat, hanem a fegyverkezés. Az egymás pusztítása utáni vágy úgy tűnik, hogy fontosabb, mint az egymás megmentése iránti vágy. vegyük például az ultrahang vizsgálatot. Az akusztikus mélységmérőből és a tengeralattjárók kereséséből jött az egészségügybe, mi is ugyanazt csináljuk. Tehát máshol kifejlesztett technikát/technológiát veszünk egyre gyorsabban át az egészségügy fegyvertárába. Informatikai forradalom.

Valóban elégedetlenek vagyunk a mai egészségüggyel a technikai vívmányok ellenére is. Hiszen ez egy nagyon szenzitív szolgáltatás. Fontos, hogy a beteg és az őt ellátó rendszer milyen körülmények között találkozik: könnyen el tud-e jutni a beteg az orvoshoz, szakad-e a vakolat a falról a rendelőben, érzi-e, hogy az orvos fontosnak tekinti. Látja-e a beteg, hogy jó kezekben van, hogy foglalkoznak vele, hogy megfelelő kezelést fog kapni. A beteg számára nagyon fontos a megfelelő körülmények biztosítása, illetve az, hogy bárhová viszik, ugyanazt a megfelelő minőségű ellátást rendszerszintűen megkapja.

Egyszerű példa, hogy nem lenne szabad az embereket az otthoni átlagkomfortnál alacsonyabb színvonalú kórházakban, intézményekben kezelni, mert ezzel a beteget büntetjük azért, amiért nem egészséges és amiért hozzánk fordul.

Természetes, hogy az elvárások nőttek, ám ezeket a teljesen jogos elvárásokat nem tudjuk kielégíteni.

Mi kellene ahhoz, hogy mindez megváltozzon?

Nem is törekedtünk és nem is tudtuk úgy kezelni ezt a szenzitív ágazatot, hogy világossá tegyük, azért vagyunk ott, hogy segítsünk a betegnek. Ezért aztán nagyon gyenge a bizalmi index: egy olyan kapcsolatban, amiben a bizalom a legfontosabb. A beteg nem bízik az orvosban, nem bízik abban, hogy a rendelkezésre álló legjobb ellátást fogja megkapni, ezért odaadja neki a borítékot, hogy a saját bizalma illúzióját megvásárolja. Ezt a szörnyű rendszert a hálapénz lélegeztető gépe tartja életben. Rendszerszintű változásra van szükség, hogy a kölcsönös bizalom helyreálljon és a lehető legjobb hatékonysággal tudjunk gyógyítani és gyógyulni.

Két dolgot említenék meg a változás igénye kapcsán, ami fontos, de önmagukban nem oldanák meg a problémát. Az egyik - és legfontosabb - a rendszer felelőssége, hogy tudja garantálni a szakszerű, költséghatékony és megbízható működést. A másik pedig az orvos felelőssége, hogy ne azt sugallja, - akár öntudatlanul is - hogy rossz rendszerben ő tudja garantálni- megfelelő baksis ellenében – a rendszer működését. Ezért kell a rendszerszintű változás.

Hogyan látja a magyar egészségügyet 5 év múlva?

A hetvenes évek óta azt mondom, hogy 3-4 éven belül muszáj valami változásnak bekövetkeznie. Hű maradok magamhoz, így most is ezt mondom.

Mindig mindenki azt hangoztatja, hogy politikailag rizikós belenyúlni az egészségügybe. 40 éve bizonygatjuk, hogy nem belenyúlni is nagyon rizikós. Nagyok a költségek az egészségügyben és a fejlődés mindig drága. Közben az elvárások is folyamatosan nőnek, a szakadék folyamatosan mélyül az igények és a kielégítésük között. Az alacsony jövedelmek miatt nem nagyon lehet megemelni a TB-t, nagyon nehéz igazságosnak lenni. Szerintem ugyanakkor ezt már nem lehet így tovább folytatni.

Úgy hiszem, hogy kiegészítő biztosításra lenne szükség, ami minden ellátást magába foglal bizonyos nagy társadalmi csoportok számára, akár részben munkáltatói benefit formájában is. Ez a közfinanszírozott ellátás mellett működhetne megfelelő számú 500 000 - 1 000 000 biztosított esetén. Az én olvasatomban ezt hívják magánegészségügynek. Remélem, hogy a mai magánegészségügy egy átmeneti szereposztásnak a mellékszereplője.

Az elmúlt 30 évben a társadalom, a technológia, a technika egyre rövidülő időszakokkal, szinte alapjaiban változott meg. Mindezeknek a változásoknak az egészségügyben is végbe kellene menniük. A magánszolgáltatók ehhez gyorsabban tudtak alkalmazkodni. Gondoljunk a koronavírus-járványra. A Covid nagyon érdekesen alakított ki néhány új alkalmazkodási formát: applikációk, távkonzultáció. Ugyanakkor ezeknek a jelenlegi ellátásban marginális szerepük van.

Hogyan látja önmagát 5 év múlva, mik a tervei?

Az egészségügyben dolgozni maga egy kórkép. Ezt csak szenvedélyből lehet csinálni, tisztességes megélhetési forrásnak nem jó, tisztességtelennek pedig nem szabadna lennie. Aki az egészségügyben van, az az egészségügyben is él, a maradék az, ami az egészségügyön kívül van.

Nekem nagy szerencsém volt, hogy olyan munkahelyen kezdtem dolgozni, ami majdnem minden tekintetben meghatározta a fejlődésemet, olyan szakmákat választottam, amik máig érdekelnek, a választott munkahelyem átalakulásának folyamatában alkotóan vehettem részt és létrehozhattuk az első budapesti centrum kórházat. A jelenlegi kitérőm sokat segít a magánegészségügy megértésében és erősít abban, hogy rendszerszintű változásra van szükség. Ameddig tudom és képes vagyok rá, szeretném folytatni. Szeretnék egy olyan rendszer kialakításában segíteni, amiben hiszek és amiben dolgozni szerettem volna és szükség esetén meggyógyulni szeretnék.

Forrás: WEBBeteg
Gorzsás Anita, újságíró