Dr. Ficzere Andrea: "az egyetlen járható út a gyors és hiteles kommunikáció"

A Budapesti Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója, a Magyar Kórházszövetség elnökhelyettese, az általa létrehozott alapítvány is sok idejét elveszi. Mindig is több lábon állt, úgy véli, mindig arra jut időnk, amire valójában időt akarunk szakítani.

- Debreceniként mindig öröm a számomra, ha a cívisvároshoz kötődő interjúalannyal beszélgetek.

- Eredetileg egri vagyok, igaz, Debrecenben születtem, de 5 nap után hazavitt Egerbe az édesanyám. Ő debreceni kötődésű, szeretett volna ott világra hozni. 18 évesen kerültem Debrecenbe, nagyrészt a nagyapám miatt, aki még évekig élt a városban.

- Debrecenhez kapcsolódik az egyetemi évek mellett a pályakezdése is. Miként jött a neurológia, majd a reumatológia szakvizsga, és egyáltalán miért ez a ritka párosítás?

- Igen, valóban ritka párosítás, nem ismerek olyan kollégát, aki ezt a két szakterületet választotta volna. Amikor lediplomáztam az egyetemen, négy állásajánlatot kaptam a klinikán. A neurológia mellett döntöttem, ami végül nem bizonyult számomra jó választásnak, hiszen a habitusomhoz sokkal jobban passzolna egy dinamikusabb terület. A Neurológiai Klinikán végzett munkám során nagyon sok olyan beteggel találkoztam, akiknek egyszerre volt neurológiai és reumatológiai jellegű problémájuk, és ide-oda jártak a két szakterület között. Úgy gondoltam, gyorsabb és egyszerűbb, illetve a látókörömbe kerülő betegek számára is előnyös, ha szintetizálom a két szakterületet. A reumatológiára kiegészítő szakmaként tekintettem.

- A két szakvizsgája mellé érkezett a PhD megszerzése, majd egy egészen más terület következett, ami viszont hasznossá vált a mostani feladatai miatt.

- Annak idején nem volt elvárás a menedzsmenti végzettség a vezetői pozícióhoz, de amikor Debrecenben közel 5 évig – a meglévő klinikai szakorvosi munkáim mellett – lehetőségem volt ügyvezető igazgatóként részt venni a Nagyerdei Gyógyászati Kft. tevékenységében, azt gondoltam, később még jól jöhet az egészségügyi menedzsment szakon szerzett diplomám.

Több mindent kipróbáltam, több lábon álltam egyszerre, talán azért, mert nem voltam biztos abban, hogy azt csinálom, ami igazán nekem való.

- Aztán elérkezett 2012, amikor Budapesten, az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatói székébe került. Hatalmas lépés…

- Emlékszem, amikor beléptem az intézmény kapuján, bevillant, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok. Azonnal otthon éreztem magamat, és ez a mai napig így van. Pedig, ha belegondolok, hogy a szüleim mindig ellene voltak a fővárosnak…

Szerencsés vagyok abban is, hogy nagyon jó a Budapesti Uzsoki Utcai Kórház közege, igazi családias hangulatban dolgozunk. A kollégák bizalommal fogadtak, és ahol tudtak, segítettek, legtöbbjükkel azóta baráti viszony alakult ki.

Intézményünkben ugyan megvannak a pozíciók és az azokra jellemző teendők, ugyanakkor mindenki hozzászólhat a közös ügyekhez, ötleteket hozhat, kérdéseket és kéréseket fogalmazhat meg, és szívesen fogadjuk az építő kritikákat is. Mindenki fontos része a gépezetnek. Amennyire lehet, demokratikusan működünk.

- Miként épül fel a kórház menedzsmentje, mikor találkoznak, milyen fontosabb napi szintű feladataik vannak?

- A menedzsmentben helyet kapott a gazdasági igazgató, az orvosigazgató, két helyettesével, az ápolási igazgató, valamint a HR igazgató és a logisztikai vezető. Fontos területek, mindegyik külön képviselteti magát. Minden héten, általában kedden tartunk egy vezetői értekezletet, telefonon vagy e-mail-ben azonban folyamatosan, személyesen pedig az aktuális teendőktől függően elérhető vagyok, így a napi szintű kihívásokra is azonnal igyekszünk megoldást találni. Mindez (sajnos vagy szerencsére) a szabadságom idejére is vonatkozik.

- Milyen vezetőnek tartja magát?

- Nem tartom magamat szigorú vezetőnek, de úgy gondolom, hogy határozott vagyok, következetesen képviselem az ügyeket, legyenek pozitívak vagy negatívak. A kórházban zajló minden folyamatért vállalom a felelősséget. És természetesen meggyőzhető vagyok, ha az adott kérdésről másképp vélekednek a kollégáim.

- Jó, hogy említi a felelősséget. Megnéztem az elmúlt időszak híreit a Budapesti Uzsoki Utcai Kórház életéből, és találtam nem éppen pozitív beszámolókat is: nem működő fűtés az egyik részlegen, szakdolgozói hiány miatti leállás, meghibásodott klíma egyes műtőkben. Amit ezzel kapcsolatban észrevettem, hogy mindegyik hír kapcsán volt megoldási javaslata vagy kész terve, és ha kellett, elnézést kért.

- Szerencsére viszonylag kevés negatív hír jelenik meg a kórházunkról, így az a kevés hangsúlyosabbá válik a médiában. Vallom, hogy házon belül és azon kívül is el kell ismerni a problémákat, nem szabad azokat a szőnyeg alá seperni, indokolt esetben elnézést kell kérni, és ha lehet, ezzel egyidőben megoldási javaslatokkal kell előállni. Azonnali határozott reakcióra van szükség, mert ha ez hiányzik, féligazságokból és hamis állításokból szövődött lavina indul meg, amire semmi szükség. Sem túlmagyarázni, sem félremagyarázni nem szabad a helyzetet. Az egyetlen járható út a gyors és hiteles kommunikáció.

Változó frekvenciával évek óta szervezünk kommunikációs, problémamegoldó tréningeket a kollégáink számára, ahol az egymás közötti vagy éppen a beteg-orvos, beteg-ápoló közötti konfliktushelyzeteket elemezzük, és adunk javaslatot a megfelelő működésre. A felmerülő konfliktusok esetén – amely sok esetben félreértésen vagy információhiányon alapul – közvetlenül, akár négyszemközt leülve beszélgetünk az érintettekkel, nem pedig hosszú levelezéssel vagy moderátorok segítségével próbáljuk megoldani az adott problémát.

- Mit tapasztal, mennyire hatékonyak ezek a tréningek?

- Hatékonynak és nagyon fontosnak tartom, ugyanakkor az elmúlt időszak legnehezebb, de egyúttal leghatékonyabb építő időszaka a COVID kapcsán volt. Azzal, hogy a legkülönfélébb területekről származó kollégák együtt dolgoztak, beleláttak egymás munkájába, megértették egymás problémáit, olyan egymást segítő szakmai és emberi kapcsolatok jöttek létre, amikre korábban nem nagyon volt példa.

- Fontos mérföldkő az életében a Magyar Kórházszövetség, ahol kezdetben elnökhelyettes, majd elnök volt.

- Háromévente van a szövetségnél tisztújítás. Jelenleg elnökhelyettes vagyok, és éppen a pandémia idején voltam a szervezet elnöke, ami igen nehéz időszak volt. Lényegében azért küzdöttem, hogy megmaradjon a Kórházszövetség. Jelenleg könnyebb a dolgunk, partnerként tekint ránk a szakmapolitika, dr. Velkey György elnök úr vezérletével igyekszünk ugyanis minden helyzetben konkrét megoldási javaslatokkal előállni, nem csupán kritikát megfogalmazni.

Hiszem, hogy használni kell a szövetség szakmai hátterét, hiszen egyrészt közvetlen rálátásunk van az egészségügyi ellátórendszerre, másrészt közvetíteni tudjuk a változásokkal kapcsolatos elvárásokat és teendőket a több mint 100 egészségügyi intézmény felé, illetve az intézmények részéről megfogalmazott problémákat és javaslatokat is szintetizált módon tudjuk prezentálni a döntéshozók felé. Szeretném, ha katalizátorként tekintenének ránk a gépezetben.

- Melyek a jelenlegi legnagyobb kihívások a szakmában?

- Több forró pont is van. A finanszírozás nehézségei mellett a legnagyobb problémánk a szakdolgozói létszámhiány. Nélkülük nincs egészségügy, de ahhoz, hogy fiatalokat tudjunk bevonni a rendszerbe, vissza kell adni az ágazat megbecsültségét, mert a jelenlegi kommunikáció még azokat is elriasztja, akik orvosi, ápolói pályára szeretnének lépni. Nagy a zaj a médiában és a közösségi médiában, ami nem segít bennünket. Az egészségügyi dolgozók anyagi elismerésén túl nagy hangsúlyt kell fektetni mentális egészségük támogatására, valamint munkakörülményeik fejlesztésére is.

Az egészségügyi ellátórendszernek igazságos és egyenletes hozzáférést kell biztosítani a betegek számára, ami jelenleg sajnos több ponton sérül. Ugyanakkor az egyéni felelősséget is hangsúlyozni szükséges, és már gyermekkortól minden segítséget meg kell adni a lakosság számára az egészségtudatosság növelésével kapcsolatban, hiszen sok betegség megelőzhető lenne, és megfelelő életvitellel sokkal tovább lehetne egészségesen élni annál, mint amit a mai magyar statisztikák mutatnak.

- Fontos célt fogalmazott meg, amikor létrehozta az alapítványt.

- Három különböző helyen és módon igyekszem segíteni a magyar egészségügyet: a kórház és a szövetség mellett az általam létrehozott alapítványon keresztül is. A Fogjunk Össze az Egészségügyért Alapítvány 2020-ban, a pandémia első hulláma idején jött létre azzal a céllal, hogy az egészségügyben dolgozókat segítse a különböző felajánlások koordinálásával. Azóta sokkal inkább a szakmai és edukációs tevékenységek, valamint az általunk szervezett kulturális programok dominálják a működésünket.

Rendezvényeinken megkerülhetetlen, sokszor tabunak számító témákat járunk körbe. Szeptemberben 18-án például a demencia került a fókuszba, ami elképzelhetetlen terhet jelent a családtagok és a népesség idősödésével az egész társadalom számára. Ha szervezett szűrőprogramokkal már korai fázisban detektálnánk az érintetteknél az elváltozást, akkor – főleg az úgynevezett vasculáris típusú demenciákban – sok mindent tehetnénk a folyamat lassítása érdekében. A családok is adaptálódhatnának a helyzethez, és az egészségügyi, valamint a szociális ellátórendszert is később, valamint kevésbé kifejezett módon terhelné az érintettek gondozásával kapcsolatos teendők halmaza.

A mentális egészséget irodalmi találkozókkal, könyvklubbal, filmklubbal és odafigyelő beszélgetésekkel igyekszünk támogatni, emellett pedig óvodásoknak szervezünk egészségfejlesztő programokat, mert az egészségtudatosságra nevelést nem lehet elég korán kezdeni.

- Ha mindezek után van ideje, mi kapcsolja ki?

- A családommal töltött idő mindig feltölt, valamint nagyon szeretem a szépirodalmat, mindennap olvasok, a különböző sportok, így például a futás, az edzőtermi edzések, a síelés és a búvárkodás pedig az erőnlétemhez, valamint a feszültség levezetéséhez szükségesek.

Szerző: WEBBeteg
Tóth András, újságíró