Gyakori hiedelmek a pszichiátriában

A pszichiátria az orvostudományon belül sokak számára talán a legmisztikusabb terület, így itt találkozhatunk a legtöbb félreértéssel és tévhittel. Ezek közül veszünk sorra néhányat a pszichiátriai osztályon dolgozó orvos szemével.

A pszichiátriai betegségek is kezelendő, fontos problémák, informatikai hasonlattal élve, a sebész, a belgyógyász foglalkozik a hardware-rel, a pszichiáter a software-rel, és mind a kettő egyformán fontos a megfelelő működéshez.

Társadalmilag mélyen gyökerező probléma, hogy a közösség mindig ferde szemmel, akár kirekesztőleg nézett a sorból valamennyire kilógó tagjaira. Bár a terápiás lehetőségeink ugrásszerűen fejlődnek, és a pszichiátria rég kilépett a tehetetlen, kvázi „betegtároló” funkcióból, sokan még mindig indokolatlan előítéleteket táplálnak minden pszichiátria probléma iránt, összemosva szélsőségesen súlyos állapotokat a stressz okozta hétköznapi alvászavar miatti pszichiáterhez járással.

Előítéletek és stigmák a pszichiátriai betegekkel kapcsolatban

„Biztosan bolond”, „dilidokihoz jár”, súgnak össze a háta mögött. Buta és káros ez a társadalmi hozzáállás, mert így a betegek szégyellik felvállalni problémáikat, és nem vagy csak súlyosbodott állapotban kerülnek szakemberhez, ami a gyógyulás esélyeit is értelemszerűen rontja. Talán a legtöbb a tévhit és előítélet a skizofrén betegekkel szemben jellemző, pedig talán ezen a területen javultak legtöbbet a terápiás lehetőségek, és megfelelő medikáció mellett a munkavégzés, család jelentette szinte teljes értékű életminőség is elérhető lehet!

Bővebben A skizofréniáról

Az „alkoholelvonó kezelés”

Sokszor találkozunk ezzel a kifejezéssel a napi gyakorlatban, legtöbbször kimerült feleségek hozzák orvoshoz ezt kérve notórius alkoholista férjüket, aki persze hallani sem akar még a probléma felvállalásáról sem. Sajnos azonban „elvonó” kezelés valójában nem létezik. Az alkoholt eredményesen „elvonni” nem lehet valakitől, azt csak letenni lehet, és ehhez orvosi, pszichológusi segítséget kérni, adni. Ha a szenvedélybetegségből való kilábalást egy többlépéses és küzdelmes folyamatnak tekintjük, akkor az első lépést, a döntést a betegnek kell magának meghozni, a külső segítség csak a második lépéstől kezdődhet. A tényleges döntést nem teheti meg helyette az orvos, nem teheti meg helyette a családtag, nem oldható meg gyógyszerrel, vagy valamilyen pszichológiai módszerrel.

A szerhasználattal szembeni absztinencia (tartózkodás), motiváció az a bizonyos „önrész”, amit minden betegnek magával kell hoznia, amikor eljön a rendelésre. Fontos a döntés őszintesége is, sokszor látjuk sajnos, hogy a beteg a családi ultimátum hatására tessék-lássék együttműködő, de valójában nem tekinthető érdemben motiváltnak.

Az „elvonó kezelés”, mint kifejezés onnan élhet máig a köztudatban, hogy az 1974. évi 10. tvr. rendelkezett az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezelésének ügyében a Nagyfai Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézete (MAT) alapításáról. Kár mondani, az alkoholizmust, mint az emberiséggel egyidős problémát ez sem oldotta meg, majd az 1990. évi XIV. törvény megszüntette a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézetet.

Az alkoholizmus túl összetett egészségügyi, szociális és társadalmi probléma, mintsem, hogy szimpla korlátozással, bezárással, stb. érdemi eredményt lehessen elérni. A XX. század két világhatalma (az USA és a Szovjetunió) is eredménytelenül próbálkozott a törvényi megközelítésű alkoholelvonással, tilalommal, mindkét kísérlet kudarcba torkollott.

Tovább A leszokás módszerei

Rosszkedv = depresszió?

Gyakran halljuk, használjuk a két kifejezést egymás szinonimájaként a köznyelvben. Hangulati életünk természetes körülmények között is hullámzik, hiszen mindennapi életünk során a legkülönfélébb jó és rossz élmények érnek. A betegség határát ott húzhatjuk meg, amikor már nem vagyunk képesek megbirkózni a stresszel, negatív tendenciákkal, és azok egy tartósan lehangolt, ingerlékenységgel, álmatlansággal, étvágytalansággal járó állapottá válnak.

Nem lehet tehát minden, pl. munkahelyi rossz hírre adott múló elkedvetlenedést, bosszankodást a depresszió szóval azonosítani, de ha a problémák állandósulnak, azzá válhat. Ekkor nem szabad elkövetni a tévedés fordítottját sem, azaz a már betegség szintjéig mélyül panaszokat egy legyintéssel elintézni, mondván: „szedd már össze magad”. A depresszióban szenvedő beteg képtelen „összeszedni magát”. Depresszió esetén fontos az időbeni felismerés és a szükség terápia elindítása, mely gyógyszeres és/vagy pszichoterápiából állhat - leghatásosabb a kettő megfelelő kombinációja. Sajnos az elérhető eredményeket sokszor befolyásolják külső gátló tényezők is, ahogy a régi népi bölcsesség tartja, „család ellen nincs orvosság”.

Tovább Depressziós vagyok, vagy csak rossz a kedvem?

Az „erősítő infúzió” legendája

Pszichiátriai osztályon dolgozva a betegektől, hozzátartozóktól kérésként gyakran hallott mítosz ez is. A betegek körében az egyes gyógyszerformák megítélésében határozott különbségek figyelhetők meg. A tablettáktól, kapszuláktól az injekciók sokak szemében lényegesen „erősebbek”, de még ez is eltörpül az infúziókhoz társított irreális csodavárás mellett. Egyfajta placebo hatásnak tekinthető ez is.

Az infúzió önmagában azonban csak egy gyógyszerbeviteli forma, nem pedig „erősségi” fokozat. Természetesen megvan a maga szerepe, leginkább a más gyógyszerbevitel formára képtelen (pl. eszméletlen) betegek esetében, vagy olyan gyógyszerfelszívódási, emésztési problémák esetén, amik a szájon át alkalmazott gyógyszerszedést kizárják.

A sokszor valóban leromlott, elhanyagolt általános állapotú (nem belgyógyászati vagy onkológiai!) betegek elvárt „erősítését” azonban nem néhány palack valamilyen csodainfúzió vagy vitamininjekció hozhatja el, hanem a rendszeres, változatos, vitamindús táplálkozás, az ártalmakat kerülő életmód és a háttérben húzódó pszichiátriai betegség gyógyszeres (többnyire tablettás) és pszichoterápiás kezelése.

A gyógyszerekkel kapcsolatos általánosítások

Sokszor találkozunk általánosítással, minden gyógyszert egy kaptafa alá véve valamiféle nyugtatónak képzelnek sokan. Néha ez jó szándékú tévedés, néha a pszichiátriával szembeni előítéletek, stigmatizáció része. A helyzet szerencsére ennél sokkal összetettebb és kedvezőbb. A pszichiátria az elmúlt 100 évben ugrásszerű fejlődésen ment keresztül, a terápiás lehetőségek az utóbbi évtizedben is rohamosan fejlődtek. Akárcsak a belgyógyászaton, itt is sokféle probléma és tünet kapcsán sokféle gyógyszer áll rendelkezésre, amik hozzáértő kombinálásával nagyon sokat lehet tenni a betegekért.

Miért érzik mégis többen azt, hogy szedik a felírt gyógyszereket, de nem tapasztalnak javulást?

Azért, mert a belgyógyászattal, sebészettel ellentétben itt a betegségek gyakran olyan problémák, állapotok, amikben az elérhető eredményeket sokszor nagyban befolyásolják külső tényezők is, melyekre értelemszerűen nem lehet gyógyszerrel választ adni.

Gyakori tévhit, hogy a pszichiátriai gyógyszerekhez, és úgy általában mindhez, hozzászokás alakul ki. Ez tévedés, a mai gyógyszeres paletta csak egy kisebb része (egyes szorongásoldók és altatók) hordozza ezt a kockázatot, és azok is csak akkor, ha a beteg eltér a terápiás előírásoktól, önmagának emeli meg akár sokszorosára az adagot, nem tartja be a terápia befejezésére tett javaslatot. A gyógyszerekre is érvényes, hogy hozzáértéssel kell alkalmazni őket, mint pl. egy konyhakést, amivel jó esetben a vacsorát készítjük el, de ha nem figyelünk, a kezünket is elvághatjuk vele.

Időskori leépülés – csináljanak valamit a mamával!

A napi munka során gyakran látott, nehéz probléma ez. A memória romlásának a megélése sok betegben kelt aggodalmat az öregedés során, de csak kevesen fordulnak vele időben szakorvoshoz. A szellemi hanyatlás (dementálódás) tipikusan az a terület, amit lehetőség szerint megelőzni, vagy kezdeti stádiumban felismerve kell kezelni, mivel így akár értékes évekkel tolható ki a szellemileg aktívan töltött élettartam. Sajnos a fentebb is említett buta előítéletek miatt a betegek jelentős hányada csak olyan előrehaladott stádiumban kerül szakorvoshoz, amikorra a leépültsége olyan szintet ért el, ami már látványos, a család életét felforgató tünetekkel jár. A beteg otthon zavartan járkál, pakolgat, az utcára kijutva elkóborol, vagy éppen zavaros téveszméket, hallucinációkat kezd produkálni.

A konkrét tünetek gyakorisága, intenzitása, jelentkezésük időpontja a fontosabb, a konkrét részletek (pl. téveszmeként: az első vagy a második szomszéd akarja-e megmérgezni szerinte) kevésbé lényegesek. A család ekkor kétségbeesik, és azonnali segítséget kér, de sajnos az esetek többségében az előrehaladott leépültséget érdemben visszafordítani már nem lehet, csak részeredményeket hozó tüneti kezelésre van mód, a probléma kezdeti felismerése és az időben elkezdett terápia utólag már sajnos nehezen pótolható. A helyzetet nehezíti, hogy a kórházaknak nem feladatuk (de nincs is rá lehetőségük) az ilyen ápolási kérdések tartós átvállalása, a leépült betegek ápolását végző intézményekbe pedig csak lassan, hosszú várólistákon keresztül lehet bejutni.

Kezdeti stádiumban felismerve a problémát, több új terápiás lehetőség is rendelkezésre áll akár az Alzheimer-kór lassítására is (pl. centrális kolineszteráz-gátlók), nagyon érvényes a mondás, aki időt nyer, életet nyer.

Forrás: WEBBeteg
Orvos szerzőnk: Dr. Dinya Zoltán, pszichiáter