Stockholm-szindróma: A kínzó és kínzott viszonya

A tartós fogvatartással járó esetekben azt gondolhatnánk, hogy az áldozatok gyűlölik a fogvatartóikat, és mindent megtesznek azért, hogy minél hamarabb szabaduhassanak. Azonban ezekben a pszichológiai helyzetekben az emberek néha teljesen másként reagálnak, mint az elvárható lenne.

Előfordul, hogy a fenyegetett, kiszolgáltatott helyzetben lévő túszok, ha egy cseppnyi kedvességet, törődést kapnak támadóiktól, akkor elutasítás helyett empátiával fordulnak feléjük és védeni kezdik őket. Ezt a jelenséget nevezzük Stockholm-szindrómának, mely nem csak bűnözők és áldozataik közt alakulhat ki, de zsarnok apa és bántalmazott családtagok, valamint börtönőrök és rabok között is. Amerikai adatok szerint az áldozatok 27%-a érez a szindrómához hasonló tüneteket fogvatartása alatt.

A tünetegyüttest elsőként 1973-ban írták le, amikor Stockholmban 2 rabló egy bankrablás során 4 alkalmazottat túszul ejtett. A 131 órás fogvatartás alatt olyan erős kötődés alakult ki köztük, hogy az áldozatok megpróbálták megakadályozni a kiszabadításukra tett kísérletet, illetve a későbbiekben gyűjtést rendeztek a fogvatartóik jogi védelmének megszervezésére, és megtagadták a tanúskodást a büntetőperben. A jelenség elnevezése is innen származik.

A Stockholm-szindróma magyarázata

Az ehhez hasonló, pszichésen megterhelő helyzetekben szokatlan lelki folyamatok zajlanak le. Ha a rettegésben tartott áldozat egy kis figyelmet, felületes kedvességet kap fogvatartójától, akkor elkezd reménykedni abban, hogy van esélye a menekülésre. A túlélés érdekében megpróbál mindenben megfelelni a fogvatartó elvárásainak, de ezt csak úgy tudja megtenni, ha belehelyezkedik a támadó szerepébe, az ő nézőpontjából vizsgálja a helyzetet.

Az azonosulás olyan jól sikerülhet, hogy az áldozat megpróbálja felmenteni a felelősség alól a bűnözőt, és megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy tulajdonképpen ő egy jó emberrel áll szemben, akinek megvan az oka arra, hogy így viselkedik.

Extrém esetben a túsz úgy érezheti, hogy a támadó a körümények áldozata és ő a viselkedésével megnehezíti ennek a jóravaló embernek a helyzetét, tehát megérdemli a büntetést. A lezajló lelki folyamatok következtében az áldozat gyűlöli az őt megmenteni szándékozó rendőrséget vagy családtagokat és megpróbál megakadályozni minden olyan kísérletet, ami a kimentésére irányul. A fogvatartott ilyenkor jobban ragaszkodik a rossz, de biztos helyzethez, mint az utána következő bizonytalansághoz.

Ezeknek a kívülálló számára érthetetlen cselekedeteknek egyetlen mozgatórugója van: az áldozat megpróbál mindent megtenni, hogy túlélje az életére veszélyes helyzetet, így ösztönösen, tudattalanul úgy viselkedik, hogy a fogvatartója ne akarja elvenni az életét. Engedelmeskedik mindenben, támogatja az erőszaktevőt, keresi benne a jót, a szeretnivalót, hálás neki minden napért, amit életben tölthet. Rettegésben tartott, gyakran bántalmazott nőknél figyelték meg, hogy felmentik a férjüket az erőszakos magatartás alól, és az utolsó pillanatig azt gondolják, hogy szerelmük erejével meg tudják oldani a problémát.

Általánosságban jellemző, hogy az áldozatok megpróbálják hárítani a valódi problémát, azt gondolják, hogy csak álmodják az egészet, vagy csodával határos megmenekülésükről fantáziálnak. A szomorú valóság elől valami abszolút felesleges, de időigényes dologba menekülnek.

Az áldozatoknak a szabadulás után nagy szüksége van támogató pszichoterápiás kezelésre valamint szerető családtagokra, hogy a megterhelő érzelmi helyzet után vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba.

A tünetegyüttessel, melyet helytelenül Helsinki-szindrómának is szoktak nevezni, ellentétes a Lima-szindróma. Ez utóbbi esetben a támadók szimpatizálnak a túszokkal és még követeléseik teljesítése előtt szabadon engedik őket.

Forrás: WEBBeteg
Orvos szerzőnk: Dr. Veress Dóra, pszichiáter