A segítő szindróma

A burnout (vagy más néven kiégés) három fő tényezőből érthető meg: a munkakörülményekből (alacsony fizetés, támogatottsághiány, túlterhelés), a segítő személy személyiségéből és pályaválasztási motivációjából. Utóbbi kettőt fejtjük most ki bővebben.

A segítő szindróma jelenségét W. Schmidtbauer ismertette először 1977-ben, Helfer-syndrom néven. Írása alapján a segítő szindrómában szenvedő segítőknél saját ingatag pszichés egyensúlyuk fenntartásával függ össze (tudattalanul) a gyengéken, a pácienseken való segítés szükséglete. Jellegzetes személyiségjegyek kapcsolódásáról van itt szó, mely a szociális segítésen keresztül – a saját fejlődés kárára – merev életformává alakul. Lényege, hogy a kapcsolat segítő formája más típusú kapcsolatok és érzelmek elhárítását jelenti egyben.

Kik a veszélyeztetettek?

A korábbi klasszikus segítő foglalkozásokban (pap, orvos) a segítő nem szükségképen vonódott be érzelmileg a kapcsolatba, a segítés alá-fölé rendeltségi viszonyban történt, és technikaibb jellegű volt. A pszichoterápia azonban (és több más orvosi szakterület) megköveteli az érzelmi bevonódást és a személyiség részvételét egy intim kapcsolatban, amely a kliens és a terapeuta közt bontakozik ki. A pszichoterápiás segítségnyújtás során a terapeuta egész lényével részt vesz a "korrektív emocionális élmény" megteremtésében, így nehezebb a privát szférát és a hivatást különválasztania.

Ahogy fentebb említettem, a segítő szindróma kialakulásában szerepet játszanak a terapeuta pályaválasztási motivációi is. A gyermekkorban elszenvedett, sokszor rejtett szülő elutasítás vezet a fokozott szülői elvárásokkal való merev azonosuláshoz, amely a segítő hivatást különösen vonzóvá varázsolja. Az ilyen háttérrel rendelkező személy később megbízható, önfeláldozó, de örömtelen segítővé válik. Perfekcionista és kényszeres vonásokkal jellemezhető. A segítő szindróma hatékony lehet a korai nárcisztikus sérülések öngyógyítására, ám számos negatív hatása lehet a terápiás munkára nézve, ha nem tudatosulnak a terapeuta rejtett igényei.

Jellemző a hasonló múltú terapeuták részéről a saját segítésszükséglet tagadása, az egyenrangú kapcsolatok kerülése és a tudattalan nárcisztikus igények. A segítő vágyai és kívánságai nem mondhatók ki, csak összegyűjtött, kitörő szemrehányások útján, vagy indirekten kommunikál – eszközei: betegség, drog, öngyilkosság lehetnek. Nagy (és többnyire rejtett) nárcisztikus igények jellemzik, önértékelése ingadozó, mindig erősen függ az aktuális külső megerősítésektől. Direkt agressziója gátolt.

Milyen tünetekkel jellemezhető a segítő szindróma?

A terápiás teamben a segítő szindrómás segítőket sokszor jellemzi vetélkedés, bizalomhiány, a csökkent tolerancia a kollégákkal szemben, a perfekcionista számonkérés, a fokozott elismerésigény és az érzékenység a kritikával szemben. Indirekt agresszió is gyakran megfigyelhető a konkurens segítőkkel vagy a segített hozzátartozóival szemben.

Hogyan alakul ki?

A klienssel (beteggel) való terápiás kapcsolatban jellegzetes viszont-indulatáttétel lehet a rezignáció, amely fokozatosan nőhet át kiégésbe. A segítő szindrómás segítő olyan pácienseket szeret választani, akikkel kiegészítő típusú kapcsolatra léphet. Ez leírható pl. a kollúzió fogalmával, ahol a két fél hasonló megoldatlan alapkonfliktusa két összeillő, de eltérő szerepben fejeződik ki. A szimbiotikus kapcsolatokban mindkét fél kizsákmányolja a másikat. Pl. a gyermekkorban elutasított terapeuta azonosul az anya szereppel és kellően regresszív, gondoskodást igénylő pácienst választ.

E kapcsolatok egyik veszélye, hogy a segítő szindrómás nem engedi olyan téren fejlődni a klienst, amely a kapcsolatukat veszélyeztetné. Egy vizsgálatban azt találták, hogy a kényszeres terapeuták impulzuskontroll-zavaros betegeket, míg az impulzuskontrollos terapeuták kényszeres betegeket választottak. A depresszív-bizalmatlanok viszont szimbiotikus kapcsolatra hajlamos klienseket választottak. Vagyis a kliens választáskor a terapeuta "tükörképet", énje kiegészítését választja.

A segítő foglalkozásúak körében meglepően magas a pszichiátriai morbiditás, az alkoholizmus, a drogfüggés, a szuicidum és a pályaelhagyás, ami jórészt a kiégésnek köszönhető. Magyarországon ez a kérdés különösen élesen vetődik fel, mert a pszichoterápia alacsony megbecsülése, csekély társadalmi támogatottsága, és megoldhatatlan szociális problémák is bonyolítják a helyzetet.

Hogyan előzze meg?

A kiégés megelőzésére és kezelésére tett intézményes lépések mellett tehát lényeges, hogy maguk a segítő személyek is kellő önismerettel rendelkezzenek, tudatosítsák saját rejtett motivációikat. Ezáltal megelőzhető a kiégés és megőrizhető munkájuk hatékonysága, valamint saját lelki épségük is.

Forrás: WEBBeteg
Orvos szerzőnk: Habis Melinda, klinikai szakpszichológus