A figyelem középpontjában lefagyok - A szociális szorongás fogságában

Tapasztalták már azt, hogy ha közösségbe mennek, és a figyelem középpontjába kerülnek, előadást kell tartaniuk, netán vizsgáznak, vagy egyszerűen csak vásárláskor érdeklődnek az eladótól, szinte megfordul Önökkel a világ? Sőt, a megszokott komfortzónájukból kilépve gyakorta úgy beszélnek és viselkednek mások előtt, amiről saját maguk is azt gondolják: valami nincs rendben velem.

„Két értelmes mondatot nem tudok pironkodás, izzadás, remegés, szabadkozás nélkül elmondani.” Ehhez hasonló tüneteket élnek meg a szociális szorongással küszködő emberek, akik mellettünk, a környezetünkben élnek. Minden erőfeszítésükkel leplezni szeretnék a személyiségük számukra kétségbeejtő zavarát. A szociális szorongás mögött szinte minden esetben valamilyen lelki eredetű, fejlődési zavar áll, ami az egészséges önértékelés, önkép kialakulását is akadályozza. S ami, ha elhatalmasodik és kezeletlen marad, szorongásos pánikhoz vagy depresszióhoz is vezethet.

Egy korábbi, hazai felmérés szerint a lakosság közel 20-25 százaléka élete során legalább egyszer szenvedett már a szociális szorongás miatt. A legnagyobb mértékben a serdülők, illetve a nők érintettek napjainkban is. A szakemberek a kutatásban nem tudták azokat értékelni, akik soha, semmilyen kezelésen vagy tanácsadáson nem vettek részt, illetve betegségük látens maradt a háziorvosok, a pszichológusok vagy a pszichiáterek számára.

A tinik, illetve a fiatalok akkor képesek megfelelő időben kilábalni a túlzott zárkózottságból, szégyenlősségből, ha a szüleiktől stabil lelki támogatást, szeretetet és biztonságérzetet kapnak. Ennek felismerése már óvodáskorban nagyon fontos, mert azok a csemeték, akik egészen az iskoláig cipelik a terhüket, és kerülik a velük együtt lévő gyerekek társaságát, nagy valószínűséggel önbizalomhiányban szenvednek. Jellemzőjük az elszigeteltség, az új élmények kerülése, a rossz, fájó benyomások elraktározása. Ha mindez feldolgozatlan, kezeletlen marad, a nehéz „zsákot” felnőtt korban is cipelni fogják az érintettek – tudtuk meg dr. Molnár Éva, klinikai szakpszichológustól.

Egy szorongással küzdő hölgy története

E sorok írója több, szociális szorongással élő emberrel találkozott már, de csupán egy középkorú hölgy vállalta az életét megkeserítő körülmények közreadását. Nem „magamutogatásból”, hanem segítő szándékkal. A negyvenes éveinek közepén járó R. Mónika, kedves, előzékeny, dekoratív, háromgyermekes anya. A beszélgetés most nem okoz gondot számára, mint mondja, ismeretségünk nem most született. S még így is, ha egy-egy „nehezebb” témát érintünk, észreveszi magán, hogy döcögősebbek a megfogalmazásai, olykor kontrollvesztettnek érzi magát, ami esetében legtöbbször szédüléssel végződik. Ez az utóbbi állapot az a pont, ami után legszívesebben elmenekülne arról a helyről, ahol nem képes szorongás nélkül kérdezni, válaszolni, jelen lenni.

- Érdekes, mert maga a visszatérő szédülés volt az a pont, amikor először neurológushoz kellett mennem, hogy kiderítse keringési probléma vagy más testi, lelki betegség okozza ezt a rémes érzést – kezdi emlékeinek idézését Mónika, majd ekként folytatja. – Hosszasan beszélgettünk az ideggyógyász főorvossal. Türelmes és nyugodt volt. Sokáig igen jó hatással volt rám ez az érdeklődő figyelem, majd a szokásos „kisördög bejelentkezett”, nyugtalanná kezdtem válni, nem szerettem hallani a hangomat, zavarban voltam, és végül jött a szédülés. Jeleztem az orvosnak, hogy mit érzek, és mivel mindig attól félek, hogy ezt a szorongást, remegést más is észreveszi rajtam, megkérdeztem tőle, hogy kívülről látszik-e valami.

Ehhez nagy bátorság kellett egy ilyen makacs fóbia mellett.

- Igen, akkor én is örültem, hogy meg mertem kérdezni. Az ideggyógyász azt felelte: más annyit venne észre, hogy feszültebb vagyok, mintha sietnék valahová, de azokat a kísérő tüneteket, amelyeket mind elsoroltam, ő tudatosan figyeli és ismeri. A hétköznapi ember viszont nem fókuszál erre. Majd a gyerekkoromról kérdezett, és kiderült, bizony túl sok figyelmet és elismerést nem kaptam az apámtól, édesanyám pedig épp ilyen szorongó alkat volt, mint én. Akkor már volt egy kiindulópont, méghozzá az apa személye, aki mellett az önértékelésem nem fejlődött kiegyensúlyozottan. Ezt az otthoni mintát tovább vittem a házasságomba, és hiába voltam 15 évig szerelmes a férjembe, elvált tőlem, számtalanszor megalázott, és soha nem erősített meg semmiben, amit mások szerint remekül végeztem.

Ilyen volt a gyerekek nevelése, a nagy elismertségnek örvendő kétnyelvű szakfordítói hivatás, a lektori munka, a családfenntartó szerep?

- Igen, ezek is, sok minden más mellett. Örökké azt éreztem, hogy kudarcot vallok, soha nem vagyok elég jó, és ha a férjem nem dicsér, akkor feleségként is megbuktam. Szükségem lett volna a megerősítésre, a véleményére, az elfogadására, arra, hogy a saját komplexusait ne rám vetítse ki.

Épp arra lett volna szükség, ami a gyermekkorból is kimaradt!

- Pontosan azt a feldolgozatlanságot vittem a házasságomba, amit otthonról hoztam, és akaratlanul is apámhoz hasonló férfihoz mentem feleségül. A nagy szorongásaim a házasságunk utolsó éveiben kezdődtek, ami annyira eluralt, hogy „kivittem” a lakásból is, és eggyé váltam a szociális fóbiával. (Vagy fordítva, nem tudom.) A neurológus főorvos azon az első beszélgetésen más érdekességet is feltárt. A szédülést és a szorongást elemezve megkérdezte, hogy milyen körülmények között erősödnek ezek a kellemetlen érzések. Bizonyos volt, hogy ha stresszesebb, instabilabb időszakot éltem, akkor mindig, mindenhol rosszul éreztem magam a bőrömben, ha nem a lakásomban, a megszokott környezetemben voltam.

Miként lehetett nyugalmas az otthon egy fájó házasságban?

- Magam sem tudom. Mindig azt reméltem, hogy holnaptól jó lesz. Önámítás volt. Akkor vált nyugalmasabbá az otthoni életünk, amikor a férjem elköltözött, majd elváltunk. Annyira lehúzott lelkileg, hogy néha az is elég volt, ha csak mellettem állt, és kioktatóan beszélt velem. Máris sorra jöttek elő a tüneteim. Később már akkor is, ha nagyon szűk vagy zárt, levegőtlen helyen voltam.

Ez talán már bonyolultabb diagnózist adott a szociális fóbiánál?

- Valóban. Kevert szorongásos-pánik volt az elsődleges diagnózis, ami mellett ott éktelenkedett a szociális fóbia. S míg egyenesbe nem jöttem magammal, amíg az önbecsülésemet, önismeretemet nem kezdtük a „helyére” pakolni az orvosommal, depressziós tünetek is mutatkoztak. Igazából, ezek olyan nehezen választhatók külön, mert a személyiségem, a kisebbségi érzésem nagyon sok helyzetben blokkolt, miközben arra is energiát kellett fordítanom, hogy más ezt ne vegye észre.

Szükséges volt-e a gyógyszeres kezelés a komplex probléma miatt?

- Amikor a depresszió és a pánik is kezdett előretörni, a relaxáció- és a szakemberrel való találkozások mellett, két évig antidepresszánst is szedtem. Ma már nem, csupán néha veszek be feszültségoldó gyógyszert, de a szociális szorongáson az antidepresszáns nekem nem segített.

Sajnos nagyon ritkán adódik olyan nap az életemben, hogy ne érezzem magam a világ legszerencsétlenebb, legszánalmasabb alakjának, akit alapvetően nincs is miért szeretni. Az egész életem kérdések és bizonytalanságok sokasága. Miért vagyok más? Miért nem adatott meg egy egyszerű, hétköznapi, mentálisan és egyéb tekintetben is szebb és bátrabb élet? S miért félek újra nyitni a férfiak felé, és egy szeretetteljes kapcsolatot vállalni? Miért építek falakat magam köré, kifogást keresve, hogy ne kelljen túl sokat idegen, ismeretlen emberek közé mennem.

Mi alakíthatja ki, és mi erősítheti a páciensek szociális szorongását?

A pszichiáter adjunktus arra is felhívta a figyelmet, hogy az elszigetelődést bármely életkorban erősíti az örökös tévénézés, a sorozatfüggőség, a rendszeres és túlzásba vitt számítógépezés, számítógépes játékok, sőt a túlzásba vitt olvasásba-menekülés is az elszigetelődésre hajlamosít.

Hasonlóan káros, ha a szülő nem kezeli egyenrangú partnerként gyermekét, és másoknak megengedi, hogy szidják és megalázzák csemetéjét, netán ezt maga a szülő teszi. A gyermekben mindez a szégyen és a védetlenség nyomasztó érzését kelti, ami ideális a szorongás kialakulásához, amit ha elhanyagolnak, könnyen összemosódhat a pánikkal, és akár már kiskamasz korban a depresszióval.

A betegség kialakulásában egyébként egyaránt szerepet játszanak a lelki és a biológiai tényezők. Pszichés kiváltó ok lehet: korábban átélt megszégyenülés, büntetés, túl szigorú nevelés, eltanult rossz viselkedési minta. Felnőtt korban a párkapcsolatban vagy a munkahelyen elszenvedett sérelmek, alárendelt szerepek kényszeres felvállalása.

A biológiai tényezők közt az örökletesség játszik fontos szerepet: a fokozott stressz-érzékenység, a félelmet kontrolláló agyi központ hibás működése és az ingerületátvivő anyagok hibás anyagcseréje.

Miről ismerhetjük fel a szorongó embert?

Azok, akik egy összejövetelen, konferencián, kiállítás megnyitón és bármely más eseményen, ahol számos ismeretlen van jelen, félrehúzódnak, feszes testtartással állnak, esetleg keresztbe tett kézzel és lábbal ülnek, egy irányba figyelnek, akikkel, ha beszélgetést kezdeményezünk, rögtön elpirulnak, zavarba jönnek, nem tudnak szemkontaktust tartani vagy a táskájukba „kapaszkodnak”, beszédük visszafogott, nehezen találják a szavakat, szédülésre vagy melegség érzetre panaszkodnak, bizonyos, hogy nagyon feszélyezve érzik magukat a társaságban.

Nem feltétlenül kell nagy társaságba menniük a szociálisan szorongóknak. Ha terheltebb napjuk van vagy fáradtabbak, az is épp elég, ha egy kiló gyümölcsöt vásárolnak a piaci árustól vagy egy receptet váltanak ki a patikában.

Mire vágynak a szorongó emberek?

Könnyedén barátságokat kötni, elfogadni és szeretni önmagukat, gátlásaikat, kisebbrendűségi érzésüket örökre leküzdeni, elbeszélgetni bárkivel rossz közérzet nélkül, beilleszkedni egy osztály- vagy munkahelyi közösségbe, környezetbe. Elhagyni a megsemmisülés érzését, az örökös megfelelési kényszert, ha egy idegennel kommunikálnak, nem létezővé tenni a kézremegést, az izzadást, a szédelgést, a kuszaságot, ami hosszú percekre eluralja őket, ha szorongat az idegen légkör. Leginkább a türelmes és őszinte elfogadásra, párbeszédre vágyódnak, és arra, hogy senki ne mondja nekik: ”Ugyan már, ne bolondozz! Értelmes, okos, jó kiállású, kedves vagy. Nem szabad az önsajnálatba menekülni, ha problémád van!”

Ezek és a hasonló mondatok, akár a depresszióban szenvedők esetében, a szociális szorongók körében is rossz megoldást jelentenek. Ők ugyanis azt érzik, hogy a félelem eluralkodik rajtuk, és hiába szeretnének szabadulni, csak ritkán sikerül. Sokan félelmet keltő helyzeteket is vállalnak, remélve, hogy ezzel erősítik a személyiségüket, az önbecsülésüket, és így megszabadulhatnak a szociális fóbiától. De nem. Kitartó és szerencsés „harcosnak” kell lenni a sikerhez. Legtöbben arra panaszkodnak, hogy az évek múlásával egyre jobban a szorongás befolyása alá kerülnek, így inkább visszahúzódnak a biztonságos környezetükbe és elkerülő viselkedésbe menekülnek.

Hogyan kezelhető a szociális szorongás?

Az eddigi tapasztalatok szerint a gyógyításban két módszer tűnt hatékonynak: a gyógyszeres kezelés és a kognitív viselkedésterápia alkalmazása. Az utóbbi azt jelenti, hogy a félelemkioltás módszerével fokozatosan hozzászoktatják a szakemberek a beteget az egyre nagyobb szorongást keltő helyzetek megszokásához, és azok kezeléséhez. Kezdetben csak bemutatják a helyzetet a páciensnek, majd folyamatos bátorítás és visszajelzés mellett különféle technikákat tanítanak, melyek segítségével szerencsés esetben legyőzheti a félelmeit.

Ehhez ideális környezet a csoportterápia, mivel ilyenkor az illető egy megértő és elfogadó környezetben néz szembe a betegségével – mondta Bánhidi Judit terapeuta, és hozzátette: a legalkalmasabb és leghatékonyabb módszerek közé tartoznak a szerepjátékok, ami a szakember irányításával fejleszti a pácienst.

A pszichiáter tapasztalata alapján azt mondja: A szociális fóbia jól kezelhető a pszichoterápia, az önismeret fejlesztése és a gyógyszeres kombináció együttesével.

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértők: dr. Molnár Éva, klinikai szakpszichológus, Dr. Kiss Miklós, pszichiáter, Bánhidi Judit, terapeuta