Az ember nem mondja, hanem viseli a gyász fájdalmát

Emlékszem, amikor édesanyám már nagyon beteg volt, de még tudtunk olykor beszélgetni, egyszer felém nyújtotta törékeny kezét, s azt mondta: Ne sírj majd, ne lássák a gyerekek a szomorúságodat, rájuk figyelj, és addig gondolj rám, amíg nem zavar, nem fáj a rám való emlékezés...

Soha többé nem mondott ehhez hasonlót, ekkor már bizonyosan érezte a búcsú közeledtét. Két hétig még gépekkel életben tartották az intenzív osztályon. Mentem, utaztam, mint az eszelős, hogy arra az egyetlen, engedélyezett órára ott álljak mellette, beszéljek hozzá, simogassam az angyalian szép arcát, érezzem az illatát, s megígérjem neki, hogy orgonanyílásra már otthon lesz velünk. Azt mondtam, amit hinni akartam, annyira fájt a visszafordíthatatlan tény. Az, hogy az átkozott, gyógyíthatatlan kórság szinte megette, felemésztette a szervezetét. Volt egy pillanat, az utolsó látogatásomkor, amikor halkan, csöndesen soroltam neki az újabb híreket, nem tudom, hogy halotta-e, örök rejtély marad. (Szerintem, igen.) Simogattam közben a kezét, s egyszer hatalmasat rándult a megfáradt test, a fejét jobbra-balra forgatta. Szóltam az orvosnak, nem tudtam, mi történik. A főorvosnő megnézte a gépeken az életfunkciókat, s csak annyit mondott: „Köszönjön el tőle, ezt szeretné, ezt üzeni.” Zokogtam. A doktornő magához ölelt, s amikor elég erősnek látott, intett, hogy menjek vissza az elfüggönyözött ágyhoz. Elköszöntem életem egyik legdrágább csodájától, az édesanyámtól. Beleszakadt a szívem. Fájdalmas, szinte kibírhatatlan volt a gyász hónapokon át. S most, öt év múltán is, úgy fáj a hiánya, amibe belesajdul a lelkem. Pár éve viszont álmomban sokszor vagyunk együtt, boldogan, szeretetben, ő is a régi, és én is, mint előtte.

- Mai világunkban sajnos szinte tabu téma a halál, nem szívesen beszélünk az elmúlásról, mert az negatív érzéseket gerjeszthet az amúgy is gondterhelt életünkben. A boldogság, a fiatalság, az egészség, a „hurrá hangulat” időszakát éljük, mert talán így menekülünk attól, ami valamiképpen bármikor, bárkivel megtörténhet – osztja meg az elmúláshoz fűződő gondolatát dr. Varga Judit klinikai szakpszichológus. – Csodás a napfényben fürödni, gondtalanul kacagni, jó egészségben, boldogan élni, de mindannyian tudjuk, hogy az életünk napos oldalán ott van az árnyék is, ami elől nem menekülhetünk. Nem kell persze a deprimált hangulatot, a lemondást, az elkeseredést felnagyítani, de fájdalomtól megtörve, mégsem mantrázhatjuk azt, hogy: „Boldog vagyok, és ez így is van.” Becsapjuk ezzel az agyunkat, a lelkünket, s még nagyobb lesz a csalódás, a fájdalom, s elhúzódó, sérülékeny a „gyógyulás”.

- Nem könnyű szavakat találni, amikor részvétet nyilvánítunk, s együttérzésünket szeretnénk kifejezni.

- A segítő szándék a legtöbb emberben megvan, csak megfelelő eszközt nem talál a kifejezéséhez. Azok a mondatok, hogy: „Erősnek kell lenned! Ne csüggedj! Hamar túl leszel rajta, pár hét és könnyebb lesz.” - mind a legostobább megnyilvánulások, s javaslom ezeket elkerülni részvét nyilvánításkor. Egy bátorító, szeretetteljes ölelés több energiát, szeretetet, részvétérzést ad, mint az értelmetlen mondatok. Régen a halált az élet természetes velejárójaként tekintették, ismertek voltak a gyászmunka feldolgozási folyamatai, s azt a család, a rokonság, az ismerősök mind tiszteletben tartották. Pár évtizede némi előrelépés mégis tapasztalható a gyász feldolgozásának módjában, és a haldokló elengedésének előkészületében. A súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők, vagy az életveszélyes állapotban lévő emberek hozzátartozói, már a halál bekövetkezte előtt sokat foglalkoznak szerettük fájdalmas távozásával. A veszteségre való felkészülés, a megelőlegezett gyász furcsán hangzik, de tapasztalatunk szerint, sokat segíthet akkor, amikor bekövetkezik a halál. A hospice házakban erre speciális segítő, támogató folyamatot alakítottak ki, de bármely vallás, a hit ereje is a felkészülés része.

- Ezzel együtt, a halálhírre akkor is a fájdalomérzés, a leírhatatlan szomorúság a legerősebb reakció, ha számíthattunk is a visszafordíthatatlanra.

- Ez így van rendjén. A halál hírére elsőként a sokk, az elutasítás, a lelki összeomlás a válaszreakció, amikor kiüresedettnek, megfosztottnak érezzük magunkat, s nem tudjuk, miként mehet az élet tovább a szeretett személy nélkül. Ez hosszú hetekig, hónapokig is eltarthat, attól függően, hogy mennyire állt közel hozzánk az elhunyt személy, s mennyire voltunk felkészülve a halálára. Ezért is nehezebb akkor, és azoknak, akiket sokkszerűen ér a hír, ha szerettünk balesetben, hirtelen halállal, nem várt, gyors lefolyású, gyógyíthatatlan betegségben hal meg. Nincs idő, alkalom a búcsúra, a felkészülésre. Mindkét esetben a legszembetűnőbb, hogy a gyászolót szinte közönyösnek látja a környezete, pedig nem erről van szó, csupán a vigasztalhatatlan fájdalom minden más érzés fölé emelkedik. Vannak, akiknek megkönnyebbülés, ha szerettük megpihen, mert maguk is belefáradtak a beteg ember szenvedésébe, gondozásába s a reményvesztettségbe. Noha, sokan még így is ragaszkodnak a gépek segítségével való életben tartáshoz, vagy a morfiummal való fájdalomcsillapításhoz, csakhogy érezzék a szeretett ember létezését, ami sajnos ilyen esetekben inkább nevezhető vegetációnak.

- Azt mondta, hogy a halál bekövetkeztének hírére, először a sokkhatás, a tehetetlen düh, a veszteség fájdalma a legerősebb reakció az itt maradt hozzátartozókban. Mi a gyászmunka következő fázisa?

- Szaknyelven ezt a kontrollált szakasznak hívjuk, amikor minden kínnal együtt cselekedni kell, s a halálesettel kapcsolatos tennivalókat el kell végezni. Vannak túlfűtött személyek, akik belemenekülnek a temetés körüli feladatokba, míg mások maradék erejüket felhasználva képesek csak a temetési szertartás lebonyolítását átvészelni. Ez egyébként a szimbolikus elengedés, ami a belső gyászmunkában is segítség lehet, a gyászolás érzésének kontrolláltabb megélésével. A harmadik szakasz nem sokkal ezután következik. A düh, a harag, a visszafordíthatatlanság állapotának keserű megélése. A gyászoló fájdalmában haragot érezhet az elhunyt iránt, amiért nem létezik többé fizikai jelenlétével. Más esetben, ha viszálykodás uralta a kapcsolatot, a gyászoló bűntudattól szenved, s magát vádolja, amiért nem nyújtott békés, szép életet például a párjának, vagy az édesanyjának. Eszébe jutnak a buta játszmák, sértegetések, az elhunyt mellőzése, kirekesztése. Fiatalembereknél, nőknél – a harmincas-, negyvenes korosztályra gondolok –, ez manapság gyakorta előfordul.

- Találkozott olyan személyekkel, akik nem tudták kimutatni a megbánásukat, vagy úgy engedték el a párjukat, szüleiket, ahogyan a való életben viszonyultak hozzájuk?

- Nehéz erre általános és jó választ adni. Vannak, akik befelé élik meg a gyászukat, a megbánást, az elveszített személy hiányát. Vannak, akik bármilyen, ismeretlen lelki sérülés, korábbi trauma, vagy csupán lelki alkatuk miatt, rezdüléstelenül gyűrik le a temetés utáni időszakot. Mások túl racionálisan, az élet velejárójaként tekintenek a halálra, s nem siratják rokonukat, barátjukat, ismerősüket. Mondják, ahogy éltek egymás mellett, gyakorta a halál, a gyász feldolgozása is ahhoz lesz hasonlatos. Ez nem mindig elfogadható, szembe megy például a szerető anya–fia, vagy apa–lánya viszonnyal, ha szerető volt egyáltalán, de nem létező érzéseket senkire nem lehet erőltetni. Ha valaki felnőttként, életében kerülte, mellőzte, érzéketlen volt például a szüleivel, vajon mitől változnának meg az érzései a halálhírre? Mitől szeretné jobban a meny az elhunyt anyósát, ha életük idején ajtót sem nyitott rá, kerülte, s a köszönését sem fogadta? Az már más kérdés, hogy a tévútra vezetett férj, némi bűntudattól szenvedni fog egy rövid ideig mellőzött édesanyja vagy édesapja halála után. Bár, sajnos ez sem törvényszerű. A színlelés ideje kezd lejárni, azzal együtt, hogy a pénz, a lakás, a kocsi, a még jobb megélhetés után rohanó, kissé elfásult harmincasok között egyre több az érzéketlen ember. Szerencsére nagyszerű, mély érzésű, családszerető kivételek is bőven vannak köztük.

- Mi tartozik még a gyászmunka harmadik szakaszához, amire a környezetnek érdemes figyelmet fordítani?

- Ebben a szakaszban vélik felfedezni az utcán elvesztett szerettük hasonmásait: „Olyan mintha ő menne előttem.” Majd következik a felismerés, hogy ez nincs, és nem is lehet így, s például az illat, amit valaki máson éreznek, nem az elhunyt személy misztifikált jelenléte. Jellemzőek az egymást váltó és követő szélsőséges érzelmi megnyilvánulások, vagy épp a teljes befelé fordulás. Itt is hatalmas a hullámzás, hiszen egyszerre vágyik arra a gyászoló, hogy foglalkozzanak vele, figyeljenek a bánatára, támogassák őt, majd elutasít mindenkit, egyedüllétre vágyódik. Van, aki hosszú ideig nem képes az elhunyt holmiját összepakolni, elrendezni, hozzáérni, zavarja a ruhákból áradó jellegzetes „anya illat”, ami a nem is olyan régen még élő személyre emlékezteti. Vannak, akik fényképeket tesznek ki a lakás különböző helyeire, másokat ez felzaklat, szinte az őrületbe kergeti a tehetetlenség érzése a fénykép láttán.

- Sokan megrekednek ebben a fázisban, és képtelenek a gyászmunkát elvégezni, illetve elengedni a szeretett személyt. Nehezíti a helyzetet, ha a misztifikáció, vagy a vallási hiedelem, szokás közbe szól, és rémisztgetik is a gyászolót, hogy negyven nap után muszáj békében nyugodni hagyni a halottainkat, mert a lelke nem nyugszik meg, s köztünk bolyong. Ez felerősítheti az amúgy is deprimált érzést.

- A gyászolók akkor rekedhetnek meg a fent említett fázisban, ha túl erősnek kívánnak mutatkozni, és elfojtják érzelmeiket, nem engedik meg maguknak, hogy megéljék a veszteséget, a haragot, a bűntudatot, a fájdalmat. Olyan ez, mint amikor a hegymászó a legmagasabb hegycsúcson bármi okból is, de szeretne hamarabb a rajthoz, a célállomáshoz érni. Nos, ezt az utat másképpen nem teheti meg, csak ha ugyanannyit mászik lefelé, mint tette felfelé. Átugrani nem lehet a hegycsúcsok között, netán a szakadékok fölött. Így van ez a gyászmunkával is. Meg kell élni, engedni kell az érzelmek feltörését, el kell siratni, meg kell gyászolni azt, aki oly fontos volt számunkra, s az is marad, de egy új és másfajta lelki síkon. Nem véletlenül találták ki őseink az egy év gyászidőt. Ekkor minden megtörténik az elhunyt nélkül, ami fájdalmas, szívet tépő, de megtörténik. Az első karácsony, névnap, születésnap, anyáknapja, húsvét, házassági évforduló, szilveszter, s ki tudja még mennyi közös élményre való emlékezés. Ezekben a hónapokban szinte alkudozik a gyászoló önmagával, a sorssal, hogy mit meg nem adna, ha visszakapná a számára oly kedves embert.

- Ha nincs segítség, támogatás, építő vigasz a környezet részéről, a depresszióban való megrekedés szinte elkerülhetetlen.

- Ez így igaz. Ha van vigasz, akkor is könnyen belecsúsznak a gyászolók a depressziós állapotba, s annak a különböző szakaszaiba. Az a szomorú helyzet sem ritka, hogy a bánat elviszi az itt maradt férjet vagy feleséget, ami időskorban jellemzőbb. Sajnos a gyermeküket elvesztő szülők gyakorta fordulnak önmaguk ellen, s követik imádott gyermeküket a másvilágra. Mit érezhet az az édesanya, és édesapa, aki életvidám, négyéves gyermekét három hónap alatt agydaganat miatt veszítette el? Tragédia. Felfoghatatlan. Csakhogy ott van a másik két kisiskolás. Hatalmas támasz, lelki és fizikai segítség szükséges az ehhez hasonló, lelket bénító helyzetekben, ami szakember segítsége nélkül alig-alig dolgozható fel. A kifelé vezető út csak ezt követően kezdődhet. Minden gyászolási fázist meg kell élni ahhoz, hogy a soha nem feledhető személy halálát elfogadja, elfogadják a családtagok, az elhunyt szerettei.

- Ha pontosítanunk kellene, mit jelent a gyász feldolgozása?

Azt jelenti, amiben már benne van a gyászmunka negyedik és ötödik szakasza is. Az elhunyt a hozzátartozó lelkében, emlékeiben tovább él, de képes már nyitni a külvilág felé, dolgozni, érdeklődést mutatni mások iránt, képes az önálló életvitelre, az örömérzést sem tekinti bűnös tettnek, s azt sem, ha újra felfedezi a szépet, az érdekeset, az új élményeket. A gyászmunkát egyébként is nagyban segíti, ha fokozatosan az aktívabb élet felé fordulunk, s újra keressük a barátokat, a rokonokat és ki merünk mozdulni otthonról anélkül, hogy rettegnénk mások megítélésétől. Ilyenkor sokan átértékelik az élet fontos, és kevésbé fontos, vagy egyenesen lényegtelen eseményeit. A relaxáció, a meditáció, a sport, a könnyű séta, egy régi hobbi újrakeltése, új kihívás megtalálása, az olvasás, mások társaságának keresése és elfogadása ugyancsak jó szolgálatot tesz a lelkünknek.

- Mi a véleménye a gyászév alatt viselt fekete öltözékről? Faluhelyen inkább megszólják a rokonokat, ha levetik a gyászruhát, mint a nagyvárosi forgatagban, ahol a hagyományok, a szokások is eltérőek.

- A fekete ruha viselete sem törvényszerű egy esztendőn át. Vannak, akik fehérben gyászolnak a mi kultúránkban is. Mások néhány hónapig sötétebb öltözékkel emlékeznek a szeretett személyre, majd fokozatosan térnek át a harmonikus, ízléses színmegválasztásokra. A gyermekeket például határozottan zavarja, ha szüleik sokáig viselnek gyászruhát, fekete színű holmikat. Megváltozik a viselkedésük, ingerlékenyebbek lesznek, s vannak, akik ki is mondják, hogy félnek a fekete színtől. Érdemes erre is figyelmet fordítani, hiszen nem a külsőségekkel fejezzük ki a fájdalmunkat, a gyászunkat, hanem a lelkünk legmélyén viseljük a gyászt.

Tovább A gyász mindenkinél más

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Dr. Varga Judit, klinikai szakpszichológus