Csak sokat ül a gép előtt vagy függő?

A videójáték-függőség már hivatalosan is mentális rendellenességnek minősül az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint. Vajon mekkora probléma ez hazánkban és kiket érint főként?

Mekkora probléma a videójáték-függőség Magyarországon?

A választ onnan szükséges indítani, hogy végre már "probléma", azaz a hivatalos betegosztályozási rendszerekben mentális rendellenességként osztályozható a videójáték-függőség, magyarán már nem mehet el mellette sem a szakma, sem a hétköznapi ember egy kézlegyintéssel. Mindenképpen komolyan kell venni a WHO állásfoglalását, mert valós, fenyegető veszélyről beszélünk, annál is inkább, mert ezen addikciónak a megjelenésére a multikauzalitás és az ekvifinalitás egyaránt jellemző.

A multikauzalitás azt jelenti, hogy kialakulásában több tényező, környezeti, genetikai egyaránt részt vesz, s nem lehetséges egy adott faktort kiemelni, inkább összejátszásokról (korrelációkról) beszélhetünk. Mindig fontos a személyiségszerkezetet megvizsgálni: miért éppen az az illető vált játékfüggővé, aki "csak" naponta 1-2 órát játszik, és miért tudja egészségesen és a helyén kezelni ezt a tevékenységet az, aki napi 3-4-et? Az ekvifinalitáson azt értjük, hogy nagyon könnyen lehet ugyanaz a videójáték-függőség a végpontja, az eredménye egy élethelyzetnek, környezeti hatásnak, azaz könnyen beszélhetünk erről, mint egy "rárakódásról", másodlagos zavarról.

Például, ha egy gyermeket az iskolában a társai csúfolnak, kiközösítenek, társas izolációban van része, egyből a virtuális világba menekül a tanítás végeztével. De ugyanígy egy olyan gyermek is, aki tartós beteg, mozgássérült, vagy bármilyen más hendikeppel él, a játékban kaphatja meg azt a presztizst, rangot, szociális feedbacket, amit a való életben nem. Látható tehát, hogy búvópatakként számos más kórképpel, nehézséggel társuló zavar lehet, és önmagában a gyakorisági adatok ezért nem biztos, hogy eredményre vezetnek - tájékoztat Józsa Tamás, klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, PhD doktorjelölt.

Ezt olvasta már? Hivatalosan is betegség a videojáték-függőség

Milyen életkorúakat érint leginkább?

Sajnos önmagában az elektronikus eszközhasználat "bemeneti életkora", azaz az időpont, amikor a kisgyermekek elkezdik használni őket, folyamatosan korábbra tolódik. Elég csak bemenni egy szupermarketbe, orvosi rendelőbe, repülőtéri váróba, s rendre azt láthatjuk, hogy szülők adják oda totyogó gyermeküknek a telefont csak azért, hogy átmenetileg csöndben maradjon. Míg régen a TV töltötte be a virtuális babysitter szerepét, addig manapság a gyermekek ingerküszöbe ezt jócskán meghaladja: interaktívabbra, színesebbre, pörgősebbre vágynak.

Ez az információ feldolgozás-elégtelensége, azaz a fogyasztott tartalmaknak a megértése, az érzelmileg történő ráhatás elmaradása miatt veszélyes a gyermekekre, fiatalokra és felnőttekre egyaránt. Mindazonáltal a kisebb életkorúak azért fokozottabban vulnerábilisak (sérülékenyek), mert nincs még kialakult énképük, érzelemszabályozásuk, önkontroll-funkciójuk, és a képernyőkből kontrollálatlanul áramló, nem életkorra szabott tartalmak jobban megviselhetik őket, valamint a kritikai érzékük hiányából fakadóan kérdés nélkül internalizálják (belsővé teszik) is azokat, mint egy amőba.

Hogyan válik valaki függővé?

2007 óta a WHO állásfoglalása szerint az ember egy bio-pszicho-szocio-spirituális lényként képzelendő el, azaz innentől fontos minden egészségügyi, segítő szemléletű kérdésben integratív emberképről beszélni. A függőségek esetében is van egy genetikai komponens (például az agyi jutalmazó központuk alulműködhet, és folyamatosan kereshetik az új, jutalmazó ingereket), de önmagában ez még nem elég, hiszen például miért nem találmányokba invesztál és azok kapcsán keresi az újat? Ugyanúgy fontos - sőt, mivel elsősorban mentális rendellenességről beszélünk, talán valamivel fontosabb is - a pszichés komponens.

Ezzel kapcsolatban kutatások mutatták ki, hogy az addiktív spirálba csúszók konfliktuskezelési-megküzdési stratégiái (coping mechanizmusai) elégtelenek, azaz egy számukra distresszel teli helyzetre nem adekvátan, hanem maladaptívan reagálnak. Az alkohol, a drog és még számos kémiai függőséget okozó helyzetben az ingerküszöb egyre alacsonyabbá válásával a testnek is szüksége van a jutalomra, valamint a léleknek is: egyfajta önmedikalizációként, menekülő útvonalként fogható ez fel.

A videójátékok esetében érhető leginkább tetten az, amely más esetekben szintén jelen van (pl. alkoholizmus, dohányzás), csak talán nem annyira menifeszten: ez pedig a közösség ereje, a valahová tartozás érzésének megtapasztalása. Ez a fő faktor, ami miatt online videójáték-függővé, közösségimédia-függővé válnak az emberek, s amely faktorokat a nemzetközi és hazai, többek között a saját, Debreceni Egyetemen végzett kutatásaink is megerősítenek.

Miért ugyanolyan veszélyes, mint az alkohol- vagy drogprobléma?

Egyrészt azért, mert önmagában azzal, ha a serdülőt teljes egészében eltiltjuk az elektronikus eszközöktől, csak részsikert érünk el, aminek tünetváltás lehet az eredménye, hiszen a függőségre hajlamos személyiségszerkezet nagyon könnyen találhat valami mást, vagy éppenséggel valaki mást. Erről szól például a dependens személyiségzavar vagy a kodependencia (társfüggőség). Emellett pedig fontos, hogy a teljes életet átható zavarról beszélhetünk, hiszen aki a játék miatt elhanyagolja a szeretetkapcsolatait, a munkáját, a személyes higiénéjét, vagy például éjszaka is a játékkal álmodik, a rendelkezésre álló pénzügyi keretet meghaladó összegeket költ az aukciós oldalakon a játékkal kapcsolatos ereklyékre, már nem intézhető el egy kézlegyintéssel, miszerint "csak sokat ül a gép előtt".

Van-e valamilyen segítő csoport?

Azzal, hogy a WHO egyértelműsítette, ez egy egész populációt érintő, nagy horderejű kérdés, megnyílhatnak további utak a minél koraibb ellátásba vétel és a prevenció előtt is, hiszen utóbbi lenne a leghatékonyabb. Természetesen a kialakult mentális rendellenességeket érintő gyógyító munkát, magát a terápiát is fontos összeegyeztetni a folyamatosan fejlődő nemzetközi trendekkel, azonban én az addikciók kezelését (az orvosi, szociális segítség mellett) a rendszerszemlélet fokozottabb hangsúlyozásában látom (pl. családterápia).

Az ember pszichológiai szempontból a legtöbb esetben a kapcsolatai által betegszik meg és a kapcsolatokon keresztül tud meggyógyulni. Ez nem azt jelenti, hogy ő egy báb, akit a másokkal történő interakciók ide-oda rángatnak, de sohasem független a családi miliőtől az, ahogyan a gyermeket, serdülőt kell szemlélnünk. Felnőttek terápiájában is fontos a nukleáris családdal foglalkozni, akár "felfelé" (az ő szüleinek a szintje), akár "lefelé" (a gyermekeinek a szintje), hiszen senki sem él izoláltan, egy lakatlan szigeten, mentesen minden kontextuális hatástól.

Az önsegítő csoportok az obszervációs tanulás (behelyettesítő tanulás, modelltanulás) révén hatékonyan tudnak lenni, azonban pszichológus, terapeuta személye az egyének sémáinak megtörésében, a relapszus (visszaesés) prevenciójában elengedhetetlen. A sématerápia egyébként is egy nagyon fontos pszichoterápiás modell, ami Young nevéhez köthető, és a mentálhigénésen egészségesebb emberek számára is sokat tud adni.

Mit tehet a szülő, ismerős, ha családtagja/barátja ebben szenved?

Ez leginkább attól függ, hogy milyen életkorú illetőről beszélünk. Prepubertás, pubertás korban elsősorban a szülő felelőssége a megfelelő ellátást biztosító intézmény felkeresése, például klinika, kerületi nevelési tanácsadó stb. Az életkor előrehaladtával viszont egyre fontosabbá válik az egyén szuverenitásának és felelősségének a hangsúlyozása, valamint az ajánlattétel. Azaz: "Fiam, ez a te döntésed, hogy így cselekszel, viszont azt tudnod kell, hogy ezzel magadnak ilyen és ilyenformán ártasz, és ennek ez meg ez lesz a következménye. De ez a te életed, 18 éves korod után vagyunk, felnőtt ember vagy, ám vedd figyelembe, és ez már minket érint, hogy ezzel a magatartásoddal milyen példát mutatsz a kistestvéreidnek, mennyire semmibe nézed a családod kéréseit, elhanyagolod a kötelességeidet, visszaélsz a bizalmunkkal stb. Nos, ennek ez és ez lesz a következménye." Alapszabály, hogy mindig csak olyat ígérjünk, amit következetesen be tudunk tartani.

Egy ilyen beszélgetést viszont nem kell napról napra megejteni, ki kell tűzni egy, a változáshoz köthető időpontot, ami után jöhetnek a szankciók. Nyilván nehéz érzelmileg ezeket szülőként megfogalmazni, de ha szótlanul asszisztálunk immáron felnőtt gyermekünk érzelmileg önmagát és másokat egyaránt bántalmazó magatartásához, akkor azzal neki és magunknak is csak ártunk. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy segíteni szeretnénk neki és felhívjuk a figyelmét a szakemberek általi lehetőségekre, viszont azt tudnunk kell, hogy a "küldött páciens" a terápiában - akinek nincs semmilyen betegségbelátása és motivációja a változásra - majdhogynem megoldhatatlan feladat.

Emellett pedig ha egy párkapcsolatról beszélünk és sokáig benne maradunk egy-egy olyan toxikus formájában, ahol a másik félnek sokkal fontosabb a videójátékozás, az alkohol, a drogok, akkor érdemes azon elgondolkozni, hogy mi miért hagyjuk, hogy újra meg újra ezt csinálja.

Forrás: WEBBeteg
Gorzsás Anita, újságíró
Szakértő: Józsa Tamás, klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, PhD doktorjelölt