A nárcisztikus személyiségzavar világát éljük?

A nárcisztikus személyiségzavarról írt riportunk első részében a szakemberek kifejtették, hogy annak hátterében korai, még a gyermekkorból fakadó szeretethiány, különféle frusztrációk, megbántottságok, rossz életkörülmények állhatnak.

Kiderült az is, hogy ezek az emberek, melyek közt több a férfi, a környezetükben élőket szinte az uralmuk alatt tartják, kedvük szerint rángatják őket, a játszmák sorával az őrületbe kergetik legközelebbi családtagjaikat, miközben mindenkor az áldozat szerepébe bújnak. Bárkin mosolyogva átgázolnak, majd úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna. Ördögi kör. Amennyire intelligensnek, olykor kedvesnek tűnő a viselkedésük, épp olyan gúnnyal és arcul csapással képesek átvenni a „hatalmat” bárki felett. Nem éreznek lelkifurdalást, megbánást, ha valakit porig aláznak. Mennek tovább. Nem tekintik szeretteiket, kollégáikat, barátaikat különálló személyeknek, csupán a személyiségzavarban szenvedő ember érdekét különböző módon kiszolgáló teremtményeknek. Kedvesnek, elfogadónak, segítőkésznek is képesek mutatkozni, de ezt azért teszik, hogy a saját, látens kisebbségi érzésüket ellensúlyozva, glóriával a fejük felett tündökölhessenek, törékeny önértékelésüket megerősítve.

Betegségüket a pszichiátereknek sem könnyű felismerniük, így a gyógyítási folyamat is elhúzódhat, gyakorta el sem kezdődik. A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő embereknek nincs betegségtudatuk, hiszen ők a legnagyszerűbbek a világon, amit ajánlatos mindenkinek jól megjegyezni, és ennek ismeretében kifejezni a tiszteletet és a rajongást feléjük, máskülönben oldalra fordulva, megmutatják az igazi arcukat „egy pillanatra”.Sokszor felmerül a kérdés, hogy valóban az önimádat társadalmában élünk, olykor magunk is narcisztikus vonásokkal? Erre a kérdésre a legtöbb szakember sem tud választ adni. Ráadásul, akaratunkon kívül egyre több narcisztikus gyermeket nevelünk, ami a korai hiányérzet, szeretetlenség, magány, megbántottság talaján fejlődik. Így a hibásan növekvő személyiségfejlődésé lesz a főszerep. Ezen érdemes lenne a szülőknek is elgondolkodniuk.

Dr. Oláh László pszichiáter főorvost kértük most is e téma bővebb, több irányú kifejtésére a nárcisztikus személyiségzavar ismérveinek, előfordulásának, elfogadhatóságának kérdéseiben.

- Sokakban felmerült a kérdés az első riport megjelenése után, hogy miként lehet különbséget tenni a valódi nárcisztikus emberek, és a ténylegesen kisebbségi érzéstől, önértékelési gondoktól szenvedő, szorongó, gyermekkori terheket cipelő, a külvilág felé mégis empatikus, segítőkész személyek mentális állapota közt?

- A legjellemzőbb különbég, hogy a nárcisztikus ember nem empatikus, nem képes igaz hittel, őszintén embertársai felé fordulni, ha segítségre van szükségük vagy csak néhány jó szóra. Nem őszinték, mindig a személyük, cselekedeteik nagysága és fontossága körül forog a gondolatuk. Elvárják a feltétel nélküli érdeklődést, figyelmet és támogatást, alkalmazkodást, mivel mindenkinél magasabb rendűnek, nagyszerűbbnek érzik magukat. A lelkükben, a tudatukban jelen van a szorongás békétlensége, de ezt véletlenül sem mutatnák meg a külvilágnak, mivel esendőnek senki nem láthatja őket, mert akkor odavész a dicsfény, a nagyság, a tiszteletet megkövetelő idea.

A nem nárcisztikus személyeknél a szorongás, az önbecsülés hiánya gyakorta megmutatkozik a viselkedésük során, a beszédükben, a mozdulataikban, a szocializációs készségükben, az önértékelésükben, a családban betöltött szerepükben. Ők csak ritkán tudják eltitkolni a problémájukat, épp azért, mert nem játszmáznak, hanem valóban megélik a szorongást, önmaguk leértékelését, és ezen csak akkor tudnak változtatni, ha tudatosan elhatározzák addigi problémáik átértékelését, ha szakemberrel vagy jó baráttal, társsal megbeszélik a kellemetlen állapot okait, s a változáshoz vezető utat. Semmiképpen nem másokon átgázolva akarnak érvényesülni, sőt, inkább hátralépnek kettőt, hogy másnak teret adjanak. Ez sem jó, mert ha az ember nem becsüli, nem szereti, nem fogadja el magát, az önértékelése örökké labilis lesz, ami kihat minden kapcsolatára. A szorongó ember nem pöffeszkedik, nem akar tündökölni, inkább elfojtja az érzéseit. A szorongásnak számos oka lehet. A leggyakoribb a nehéz szociális helyzet, a létért vívott harc, a túlzott stressz, mely a túlhajszoltsággal, a munkahelyi és az otthoni megfelelési kényszerrel karöltve jár, a külső, személyes adottságokkal való elégedetlenség, a társtalanság, egy vagy több gyermekkori trauma, ami kezeletlen maradt a különböző élethelyzetekben leblokkolja az illetőt.

- Mire nem képes a nárcisztikus ember, amit a normál személyiségű, de szorongó társuk megtesz a jó cél érdekében?

- A nem nárcisztikusak képesek elnézést kérni, beismerni azt, ha hibáztak. Nem teszi őket boldoggá csupán a tárgyi vagy az anyagi javak halmozása, nem képzelik, hogy csakis az a helyes és igaz állítás, amit ők mondanak, nem törekszenek a hibátlan külsőre, nem ragaszkodnak márkákhoz. Nem maradnak közömbösek, ha másnak segítségre van szüksége. A nárcisztikus ezt mind fordítva gondolja és teszi, s hiszi, hogy ha ő boldogul és elégedett, az pontosan elegendő, mások pedig úgy oldják meg a problémáikat, ahogy akarják, vagyis végtelenül önzőek. Nincs szükségük egyenjogú kapcsolatra senkivel, annyira stabilan hiszik, hogy a Föld nélkülük nem is forogna. Ehhez persze kell egy olyan társ vagy férj, feleség, aki nagyon hasonló személyiségvonásokkal rendelkezik, így remekül és „egy szólamban énekelnek” a saját házi „kórusukban”. A nem összeillő párok, ha az egyik fél egészséges, előbb- utóbb elválnak, mert a nárcisztikussal nem lehet tartósan együtt élni anélkül, hogy ne sérülne a másik fél testi, lelki egészsége.

- Mit gondolnak a környezetükben élőkről a nárcisztikusok?

- Nem keresik az egyenjogú kapcsolatot másokkal, hiszen csorbítanák a nagyszerűségüket. Nem zavarja őket, ha vérig sértenek valakit, amire magyarázattal sem szolgálnak. Elnéznek az emberek feje fölött, nem tartanak szemkontaktust, kivéve, ha az érdekük mást kíván egy beszélgetés, tárgyalás során, de gyakorta rezdüléstelen marad az arcuk, vagy túlzott, nem őszinte mosollyal, nevetéssel reagálnak. Akárkivel nem is hajlandóak beszélgetésbe bonyolódni ők, a felsőbbrendűek.

Az egészséges, de szorongó, önbecsülés hiányától szenvedő ember soha nem gondol arra, hogy a környezetében bárki őrültnek, bolondnak, örökké vétkesnek vagy kínosan érezze magát. A nárcisztikusnál ez a belépő. Kínos pillanatokat idéznek elő a megvető hallgatással vagy a teátrális kitöréssel. Őket akkor lehet elbizonytalanítani, s egyben messze űzni önmagunktól, ha megneszelik, hogy van önálló véleményünk, ha nem hódolunk be öntelt személyüknek, és kimondjuk a saját véleményünket, olykor még a bírálatukhoz is bátorságot veszünk. Ezt nem viseli a nárcisztikus ember, neki a dicsőség, az elismerés, a taps kell, ellentmondást nem tűr. Ha mégis szóvá tesszük a sérelmeinket, és igyekszünk elmagyarázni, akár többször is, többnyire nem reagál rá, mert az oly méltatlan a királyi pompájához, majd egy nem várt helyzetben mindent ránk zúdít, és olykor minősíthetetlen hangnemben elmagyarázza, hogy mindenről, ami rossz az életünkben, csakis mi tehetünk, s hagyjuk őt békén a szánalmas, kicsinyes problémáinkkal, ha nem tudjuk a nagyságát tiszteletben tartani. Amúgy is csak arra kellünk neki, hogy szolgáljuk, elismerjük, de úgy és akkor, ahogyan ő kívánja, mivel a félelmeit, a kétségeit ezzel kompenzálja. Csak akkor hajlandó újra szóba állni velünk, és látszatra emberszámba venni - mindegy, ha az édesanyjuk, édesapjuk, testvérük vagyunk -, ha kellő alázattal, az ő szabályai szerint viselkedünk, amiből ő előnyt és önmaga erényeit megszerezheti. Boldog, ha megalázkodunk és győzedelmeskedik felettünk. Ha mégis visszakapott bennünket vagy mi őket, s könnyes szemmel mi boldogan megölelnénk, máris ránt egyet a vállán és nem ölel vissza, újra kezdődik a játszma. Az ő szabályai szerint.

- Milyen a szociális, intellektuális különbség a normál személyiségű, és a nárcisztikus személy között?

- A nárcisztikus emberek többsége tanult, tájékozott, jól szituált, és szociálisan is rendben van az életük. Talán egyetlen embert képes elfogadni addig, amíg az akaratának rajongva eleget tesz, az a gyermeke. Ezzel is a bizonytalanságát, a gyávaságát, a kétségeit leplezi, amit nem fedhet fel mások előtt. Ez nem jellemző a hétköznapi szorongó, önértékelési gondokkal bajlódó emberre, mint ahogyan az sem, hogy büntessen vagy mindenáron az legyen a célja, hogy magát hibátlannak láttassa. A szorongó emberek épp annyira lehetnek intelligensek, tanultak, mint a nárcisztikusok. Az egészséges, de szorongó ember sosem lenne annyira tapintatlan, mint a nárcisztikus, akitől az sem áll távol, hogy saját maga nyom a kezünkbe egy telefonszámot, mellette egy pszichiáter nevével, mondván, segítségre van szükségünk. Sokan ettől megrettennek, döbbenettel fogadják az udvariatlan, öntelt viselkedést. Beleavatkozik az életünkbe, mert a legjobbnak, a legtökéletesebbnek képzeli magát, de nem önzetlenül, csakhogy rúgjon rajtunk egyet, de mégis érezzük a „gondoskodását”. A nárcisztikus csak megveregeti a vállunkat, és azt mondja: „Hidd el, ez segít rajtad, kezeltesd magad. Jobb lesz minden.” Mindezt annak következményeként, hogy hónapokon, éveken át nem lehetett szót érteni sem vele, sem mondjuk a hozzá hasonlatos párjával. Világos, hogy itt is magáról tereli el a figyelmet, hiszen neki lenne szüksége pszichiáterre, kezelésre, pszichoanalízisre, akárcsak a háttérből sunyin tanácsokat osztogató párjának, amit csak igen kevesen ismernek fel közülük. Miért? Hiszen ők tökéletesek, és persze, hogy a világgal van baj, s főleg azokkal, akik nem szolgálják az igényeiket vagy van bátorságuk szót emelni a problémák miatt, ha túlzásokba esnek az élet olyan területein, ahol egy családnak össze kellene tartania, békére törekednie, nem pedig ítélkezni, büntetni és ellökni a segítségért kinyújtott kezet. Túl gőgösek, hogy ezt empatikusan – amit nem ismernek – és más véleményét mérlegelve figyelembe vegyék. Sokan közülük épp a szüleiket, testvéreiket büntetik, akik előtt pőrén állnak, ami számukra az összeomlást jelentheti.

- Ha jellemezni kellene a nárcisztikus személyiségzavarral küszködő nőket, melyeket tekinthetjük legfőbb vonásaiknak?

- Legtöbben törékenynek látszanak, halk szavúnak, de határozottabb elvek szerint élnek, mint bárki gondolná. Az elvek, az életfelfogás lehet jó is, de az övéké öntörvényű, konok és lekezelő másokkal szemben. Léteznek keményvonalasak is közöttük, de ők olykor képesek viccelődni a cél érdekében, ami a közimádat és maximális elfogadás a környezet részéről. A nárcisztikus nők nem bírják elviselni, ha nem rájuk figyelnek, ismérvük a duzzogás, a félrevonulás, kissé antiszociálisak, de ha éheznek a szereplésre, még a családi ebédhez is képesek leülni. Érdekesen keverik a lapokat, mert ha nincs semmi pozitív esemény, amivel a középpontba kerülhetnek, akkor mondvacsinált áskálódással, vitákkal, ellentmondásos szituációkkal hívják fel magukra a figyelmet, amiből mártírként kerülnek ki. Inkább macska tappancsokkal kiosonnak. Mi a legjobb fegyver ellenük? – kérdez vissza a pszichiáter főorvos. – Az, ha nem reagálunk a kicsinyes, de mérgező támadásukra, és erősek maradunk minden sérelem, megbántódás, sértegetés, kirekesztés ellenére. A közöny számukra ugyanis maga a pusztulás, a szégyenérzet, hogy nem nyerhették meg a csatát. Igaz, ennek okán nagyobb kellemetlenségeket generálnak, csakhogy tovább irányítsanak.

- Milyen a nárcisztikus nő szerelmi és szexuális élete?

- Arra használja a szexualitást, hogy másokat manipuláljon, amibe az is belefér, hogy gyermeket szül idő előtt, amivel a párját magához láncolhatja. Túl büszke a kezdeményezéshez, de boldogan maga alá rendeli azt, aki a csapdájába sétált, hogy kiszolgálja az igényeit, a szeszélyeit. Mindig saját részeként tekint a párjára, akinek szinte muszáj mindenben kikérni a véleményét, s azt jóváhagyva lehet csak cselekedni a férjnek.

- Vagyis, csak akkor képes szeretni, elfogadni, ha úgy viselkedik a párja, annak családja, barátai is, ahogy ő azt elvárja?

- Valahogy így, amennyiben a gyermekkorból cipelt vélt vagy valós, feldolgozatlan érzelmi sérelmeit kordában tartja. Ha az áldozat szerepéből még nem tudott kibújni, a sértett mélabú mellett mindig megcsillogtatja briliáns nőiességét, báját, elméjét, anyai nagyszerűségét, munkahelyi hatalmát. Mindent persze addig és úgy, amíg őt szolgálják ezek a viszonyok. A nárcisztikus nő először az egekbe emel, képes a válladon elsírni a bánatát, aztán, ha feleslegessé, terhessé válsz számára, netán a férje riválisaként néz rád, akkor is, ha édesanya vagy, eldob, mint a koszos zsebkendőt. Megaláz, kisemmiz, elveszi a családodat, kiközösít, uszít. Az irigység az egyik tipikus jellemzője, amiért véglegesen is tönkretehet embereket, családtagokat, munkatársakat.

Gyakran előfordulnak a szerelmi háromszögek középpontjában is, mint szeretők, akik kikövetelik a rajongást. Bárkin átgázolnak, s bűntudatot sem éreznek. Ez egyébként a nárcisztikus férfiakról is elmondható, akik imádják, ha egyszerre több szeretőjük van, miközben a feleségük dísztárgy a külvilág felé. A szeretők persze nem tudnak egymásról, hiszen az nem lenne elegáns, nem emelné bűvös férfiasságuk vonzerejét. Ha valaki teljesen elszakad a belső világától és valami káprázatos képet alkot magáról, akkor a szexfüggőség és a nárcizmus között szoros kapcsolat alakulhat ki. Ezek a férfiak valami okból különlegesnek gondolják magukat vagy valaha azok voltak a szakterületükön, csakhogy a valóságban roppant magányosak. Erre is vonatkozik, hogy minél többet „fogyaszt” belőle valaki, annál éhesebb lesz, vagyis nem csillapodik a belső „éhsége”. Ha a szex nem társul ember-ember közötti mély kapcsolattal, akkor ez a vágy mindig kielégületlen marad, és mélyül a probléma.

- Miként alakul a közös élet, a párkapcsolat, ha csak az egyik fél viseli a nárcisztikus személyiségzavar vonásait?

- Ha csak a nő vagy csak a férfi nárcisztikus, a poklok poklát éli meg az egészséges fél, és képtelen sérülés nélkül a kapcsolatban élni, feltéve, ha el nem válik azt követően, miután elviselhetetlenné válik minden nap a személyiségzavaros illető mellett. A nárcisztikus fél a sértődékenységbe, a sértettségbe, a tökéletesség vélt világába menekül. Kritikát nem fogad el, s minden módon bebizonyítja, hogy ő a szenvedő alany, ami persze nem így van. A szerencsétlen társ pedig egyszer megunja a megfelelési kényszert, a megaláztatást, a büntetéseket, a szorongást, a sértegetéseket, úgy persze, hogy előtte hosszú évekig mindenben a párja kedvében járt, figyelmével elárasztotta, még a gyermekeik kárára is, és mindig magában kereste a hibát. Reménykedik, hogy holnap jobb lesz. Felesleges, a nárcisztikus embert nagyon nehéz meggyógyítani, olykor lehetetlen. A válást mégis a nárcisztikus férfiak kezdeményezik, ha belefáradnak a „mellőzöttségbe”.

- Ha a nárcisztikus férfiakról beszélünk, mi a legjellemzőbb vonásuk?

- A nárcisztikus személyiségzavarral küzdők kétharmada férfi, de ne felejtsük el, szülők nevelték fel őket, vagyis akaratuk ellenére valamit elrontottak, nem jól cselekedtek gyermekük nevelése során. Lételemük a dominancia, a hatásgyakorlás, nem bíznak senkiben, tipikus módszerük az elnyomás, a zsarnokoskodás, a büntetés, a helyzeti fölény fitogtatása, s gyakorta mások lekezelése, megalázása. A munkahelyén, ha vezető feladathoz jut, veszélybe kerülhet a valóság, ne higgyünk a műmosolynak és a nagy ígéreteknek, mert ritkán tartja be a szavát vagy csak hosszas késedelemmel, mintha arra nem is emlékezett volna. A kóros nárcisztikus ember ugyanis csak azt az énállapotot képes elviselni, amikor ő van fölül vagy kizárólagosan irányít, és kiprovokálja az alapvetően meg sem érdemelt elismerést. A nárcisztikus férfi főnökök nem szeretik, ha valakinek erős az igazságérzete, mert az az ő nagyságukat megtörheti a többiek előtt, ami megengedhetetlen számukra. Így, nagyon cselesen és együttérzést színlelve ott és akkor kapja a pofonokat az elégedetlenkedő munkatárs, amikor arra nem is számít. Nos, a nárcisztikus férfi vezető ettől elégedett és boldog lesz, mert a „meccset” ő nyerte meg, és ezt bizalmasan mindenhol elhinti a kollégái közt.

- Milyen módon foglalkoznak a megjelenésükkel?

- A személyiségzavaruk velejárója, hogy imádják a jó minőségű holmikat, ruhákat, kocsikat, ételeket, italokat, illatszereket, hosszasan nézegetik magukat a tükörben, mániákusan ragaszkodnak a rendhez, mindennek mindig ott kell lennie a lakásban, ahová letették, a munkahelyen is megkövetelik a rendet, pont úgy, ahogyan ők azt elképzelték. Ebben sem tűrnek ellentmondást. Ezzel együtt a nárcisztikus férfiak a sikerélmény, a dicsőség érdekében hatalmas teherbírásra tesznek szert, és a teljesítménycentrikusságra koncentrálnak, ráadásul a pénzt is imádják. Ha megértenék, hogy mindig, minden változik, hullámzik, megbillenhet az életünkben, és senki nem lehet tökéletes, nem uralkodhatnak mások felett, mert nem a tulajdonuk, hogy általuk erősítsék az önbecsülésüket, és a csorba énképüket, máris könnyítenének a saját és a környezetük lelkivilágán is. Csakhogy a nárcisztikus személy egy erősen leértékelt, bizonytalan, szégyennel küzdő, fájdalmakkal teli embert takar. A nárcisztikus személyiségzavarból hosszas pszichoterápiával, elszántsággal lehetséges apró lépésekkel a javulás útjára lépni, de teljességgel kigyógyulni ebből még keveseknek adatott meg, mégis megéri segítséget kérni, szakemberhez fordulni, mert elérhető javulás.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Dr. Oláh László, pszichiáter főorvos

Köszönetet mondunk Dr. Bánki György pszichiáternek „A legnépszerűbb könyv a nárcizmusról” című könyv szerzőjének a szakmai együttműködéséért.