Anorexia: mi történik betegségtagadás esetén?
frissítve:
Ha a szülők szembesítik a gyermeket a betegség valódi természetével, ellenállás, düh, dac lehet a válasz. Legyenek erre felkészülve. Az evészavar elfedheti a gyermek helyes reális helyzetértékelését: hiányos a betegségtudat.
Jó eszköz lehet a nyílt kérdés, mit is érez a gyermek: „Van-e valami problémád az egészségeddel?”, „Aggódsz valami miatt?”, „Mi van az iskolával? Tudsz-e ott eléggé koncentrálni?”, „Van-e itthon valami problémád?”, „Mit gondolsz a fogyásról?", "Nagyon hullik a hajad is, ez mennyire zavar?”.
Ha csak kritizál a szülő, mindketten dühösek, sértettek, rosszkedvűek lesznek. Ha melléállva, támogatva próbálja követni, megérteni, mit is gondol a gyermek, akkor szelíd nyomással megpróbálhatja másik irányba téríteni őt. Ez azzal is jár, hogy meg kell ismernie az ő nézőpontját.
Ha felteszünk egy kérdést, meg kell hallgatni a választ (már ez sem könnyű a családi feszültségek közepette), sőt: meg is kell azt érteni. Ez azért is nehéz lehet, mert az anorexiában szenvedő beteg sokszor elvont fogalmakat használ.
Néhány ötlet, hogyan lehet jól meghallgatni a problémával küzdő gyermeket:
- Kényelmes, barátságos helyszín szükséges, ahol nem szakítják félbe a beszélgető feleket.
- Közel üljenek egymáshoz, tompaszögben egymás mellett. Akkor a legkényelmesebb egy nehéz kérdésről beszélni valakinek, ha rá is nézhetek, de el is nézhetek mellette, feszengés nélkül. Ne szembesítés legyen, hanem támogató beszélgetés.
- Ne féljen beszélgetés közben a szünetektől! A szünet aranyat ér: azt jelzi, hogy a szülő gondolkodik, jobban meg akarja érteni a lányát, fontos neki, amit mond. Nem kell mindig okos tanácsokat adni.
- Meg kell bizonyosodni arról, hogy jól értette-e azt, amit a gyermek mondott. Érdemes átfogalmazva újból rákérdezni arra, amit nem egészen fogott fel.
- Törekednie kell arra, hogy megértse a gyermek érzelmeit: dühös, szomorú, fáradt, vagy szorong? Érdemes megnevezni az érzést. Nyíltabb a kommunikáció, ha megfogalmazzák az érzelmi állapotot (ezt én-közlésnek hívják).
- Egyforma beszédidőre kell törekedni. Le kell venni a napirendről a vég nélküli szülői intelmeket. Ezek csak a gyermek ellenállását növelik, függetlenül a beszéd tartalmától. Látszatmegoldást szül, ha a szülő azt hiszi, hogy a gyermek megérti a logikus okfejtést. Egészen más „versenyszámban” indul ugyanis a két fél: a szülők az értelemre próbálnak hatni – de érzelmi kérdésben! Ez fából vaskarika. Eleve kudarcra van ítélve az, hogy a gyermek ezt megérti.
- Időről időre célszerű összefoglalva megismételni, mit is értett meg a szülő, hol tart a beszélgetés menete.
- Elképzelhető, hogy a gyermek lehetetlennek tartja még a változást, annyira fontosak neki a betegség pozitív következményei (ezek az úgynevezett betegségelőnyök), és fél a változás negatív következményeitől. Biztosítani kell őt arról, hogy a szülő az érem mindkét oldalát figyelembe veszi.
- A szülő felvethet olyan alternatívákat, hogyan helyettesíthetők az anorexia pozitív oldalai más eszközökkel.
Mi történik, ha kiderül a zavar?
A legnehezebb lépések egyike az, hogy a szülőknek meg kell győzniük a gyermeket arról, hogy problémák vannak az egészségével. Az anorexiások általában tagadják, hogy bármi bajuk lenne, s elutasítják a segítséget. Esetleg részleges betegségbelátásuk lehet: valamilyen zavart észlelnek, de a betegség igazi súlyát nem tudják helyesen megítélni.
A szülők néha elbizonytalanodnak: szabad-e olyan drasztikusan bánniuk gyermekükkel, hogy orvoshoz vagy kórházba akarják vinni? Ha súlyos zavarról van szó, akkor ez szülői kötelesség. S ha a járóbeteg-kezelés nem hoz eredményt, akkor kórházi felvételre lehet szükség. A veszélyeztető állapot azt is indokolhatja, hogy a beteget akarata ellenére vonják kezelésbe. Ennek megvannak a maga jogi szabályai, a személyiségi jogok tiszteletben tartásával, bírósági ellenőrzéssel. Ha például valakit pszichiátriai osztályra kényszerülnek felvenni akarata ellenére, akkor 72 órán belül bírói szemle következik, azt megítélendő, hogy jogosan tartják-e az osztályon az illető beteget.
Mit éreznek a szülők, amikor kiderül az anorexia?
Kétségbeesést, megdöbbenést, szégyent, dühöt – tehát sokféle nehéz emberi érzést. Kudarcként élik meg azt, hogy lányuknál valamilyen komoly probléma alakult ki. Érzik azt, hogy ennek lelki okai lehetnek, így még inkább furdalja őket a lelkiismeret. Csaknem minden szülőben felmerül ilyenkor a kérdés: hol rontottuk el? A válasz egyszerű: sehol! A szülők minden döntésüket jó szándékkal, szeretet által vezérelve, a gyerek érdekében hozták meg, utólag tehát hiába kritizálnánk bármilyen lépésüket. Nem érdemes azon gondolkodni, hogy mit rontottak el. Az, hogy zavar alakul ki egy családban, és annak vannak lelki összetevői, nem azt jelenti, hogy bárki hibás volna. Inkább úgy lehet elképzelni ezt a helyzetet, hogy kialakul egy nehéz időszak, feszültség, konfliktus, de hogy ennek mi volt az elindító oka, az a tyúk-tojás problémára hasonlít. Szerepe lehet ebben a gyermek érzékenységének, amiről igazán senki nem tehet. Az öröklődést, a géneket, a családból hozott minták követését is felhozhatnánk indokul, de mindezekben semmi kivetnivaló nincs: nem tehet arról a gyermek, amit az előző generációktól örökölt.
Ha a körülmények összejátszásának, a dolgok speciális fejlődésének tekintjük a kialakult problémát, nem hibásnak, bűnösnek, bűnbaknak érezzük magunkat, hanem inkább felelősnek a helyzet megváltoztatásáért. A közös felelősség kérdése lehet az egyik nagyon fontos támpont akkor, ha a család segítségét, segítő erejét kívánjuk kihasználni. A kreatív együttgondolkodás segít.
Nem ritka, hogy az anorexia tüneteitől szenvedő lány csak az egyik családtagot vonja be titkába (édesanyját, testvérét stb.). Általában azonban érdemes az egész családdal megosztani a titkot, aminek így kisebb lesz a feszítő ereje, és bármilyen indulatossá is válik az a családtag, akit meg akartunk kímélni a kellemetlen hírtől, az ő segítségére is jobban számíthatunk ezután. Kérdés persze az, hogy a szűk családon kívül ki ismerje meg az igazi problémát. Mi a helyzet a nagyszülőkkel? Hogy a nagyszülőket érdemes-e bevonni, az függ attól is, hogy együtt élnek-e a családdal, vagy milyen szoros velük a kapcsolat. Ha intenzívebben vesznek részt a család életében, akkor ők is bevonhatók. Tiszteletben lehet azonban tartani a generációk közötti határokat, és az is elfogadható, ha a fennálló probléma kizárólag a szűk család belső ügye marad.
Tovább
(Dr. Túry Ferenc, Belvárosi Evészavar Műhely - anorexiabulimia.hu)
