A krízist megélő emberek segélykiáltását komolyan kell vennünk

Sokan tapasztalták már, hogy családtagjuk, barátjuk, munkatársuk élete olyan krízishelyzetbe jutott, amiből egyedül nem láttak kiutat, és a korábbi, stabilnak tűnő személyiségéhez képest megváltozott a viselkedése.

A depressziós állapot felé sodródó, az adott élethelyzetét kilátástalannak tartó emberek egyre inkább elzárkóznak a külvilágtól, leépítik a baráti kapcsolataikat is. Saját börtönük foglyai lesznek hatalmasodó és megoldatlannak tűnő terheikkel.

Mások kevesebbet beszélgetnek szeretteikkel. Elrévedezve, szinte kívülállóként élnek otthonukban, noha próbálnak parányi életigenlést mutatni. Súlyos problémáikat azonban nem képesek egyensúlyban tartani. Szorongva vegetálnak, nyugtatót szednek, míg mások az alkoholtól remélnek csöppnyi feszültségoldást. Úgy érzik, akkora a teher súlya, amit nem bírnak tovább cipelni.

A megfelelési és teljesítménykényszer a munkahelyen, vagy a munka elvesztése feletti erős aggodalom, a lét- és családfenntartás ellehetetlenülésének réme napról napra egyre jobban aggasztja, majd inaktívvá, fásulttá teszi az öngyilkosság gondolatával viaskodó embereket. Köztük is többen vannak a férfiak és az egyedülálló nők, valamint a gyengébb idegzetű fiatalok. Gyakorta genetikai öröklődés, hasonló családi cselekmény is megfigyelhető az öngyilkosságot elkövetők életeseményében.

Minden bajban lévő ember leadja a figyelmeztető jelet a környezetében valakinek, valamilyen módon. Tipikus jelek, mondatok: „Majd megtudjátok, ha nem leszek, hogy nem a levegőbe beszéltem!” / „Nem bírom tovább a rám nehezedő terheket, azt hiszem, befejezem...”/ „Miért nem lehet egy kis időt egymás figyelmére szánni? Kiszállok!”/ „Mindenki megy a maga útján, az ajtót sem nyitjátok rám, mintha nem is léteznék!”/ „Mindenkinek jobb lesz, ha már nem leszek, ez így nem élet!”

Mások egyszerűen és csendesen, pillanatnyi végső elesettségben, elkeseredettségben eltűnnek, nem adnak életjelet magukról. A közönyös környezetnek sajnos egyre ritkábban tűnik fel, hogy valaki hiányzik mellőlük. Majd a hatósági értesítés, egy búcsúlevél, és egy élettelen test, vagy a gyászjelentés adja hírül, hogy az illető komolyan gondolta, és jelezte is a problémát. Sajnos hiába.

A segélykiáltó mondatokra kevés ember képes empátiával reagálni. Nem hisznek a bajba jutottnak. Talán ki is gúnyolják, gyávának bélyegzik segítségnyújtás helyett. Teher a környezet számára a problémás, elakadt családtaggal foglalkozni. Általánosítani persze nem szabad, hiszen sokan vallják: családot megtagadni, kinyújtott kezet elengedni, ellökni vétek. Bűn.

Mások hetekig nem keresik szüleiket, gyermekeiket, idős hozzátartozóikat, mondván, majd szól, ha baja van. Ha szól is, az addig amúgy is közönyös, flegma hozzátartozó további „süketséggel és vaksággal” viszonyul a segtíséget kérőhöz. Lekezeli, megveti az általa gyengeségnek titulált prolémája miatt. Ez is személyiségfüggő. – magyarázza Dr. Katona Tünde pszichiáter, majd hozzáteszi: – Legtöbbször épp a családtagok azok, akik megszégyenítik a vergődő, önmagában viaskodó, elkeseredett embert, és megdorgálják, kioktatják vagy lehurrogják: „...már megint a süket szöveget hajtogatod, nemhogy összekapnád magad, unom már évek óta ezt hallgatni!”

A mélyponton lévő ember, főként akkor, ha depresszió, szorongás, pánik gyötri, nem tudja egyedül „összekapni” magát. Ez a legnagyobb ostobaság, amit mondhatnak neki. Ezzel könnyű lerázni, és a felelősséget hárítani. A temetésen pedig áll a gyásznép, és a szemét törölgeti sajnálkozva a dermedt csendben. Egyszerre álságos és szomorú az a visszafordíthatatlan állapot.

- Itt jut eszembe, hogy a segélykiáltást „leadó” emberek, akik forgatják az életük kioltásának gondolatát, gyakran kimondják: „Ne a koporsómnál sírjatok, most segítsetek!”

- Ez így van. Számos, gyászt feldolgozó terápiára érkező páciens mondta már ugyanezt, amiért életre szóló bűntudatot cipelnek. Nem tudják feldolgozni, hogy elengedték a segélykiáltó szerettük kezét. Nem mindenki érez lelkifurdalást. Vannak olyan személyiségtípusú emberek, akik rezdüléstelen arccal, viselkedéssel élik úgy a napjaikat, hogy családtagjukat, valamelyik szülőt hagyták az öngyilkosságba menekülni, pedig tudták, hogy a poklok poklát járja. Akik hanyagul, felelőtlenül nem figyeltek a segélykiáltásra, azoktól a tragédia után sem érdemes valódi részvétet, együttérzést várni. Ha csak nem azt veszítik el egyszer, aki valamiért mégis nagyon fontos és szeretett személy volt számukra. Akkor viszont összeroppannak az őket ért trauma hatására. Sokuk, csak ezt követően látogat ki a korábban elhanyagolt, öngyilkosság során elhunyt hozzátartozó sírjához. Átértékelik a lét és a nemlét között lévő alapvető lényeget. Sajnos későn. A segélykiáltást muszáj meghallani bármennyire is túlhajszolt, gyakorta értéktorzult, és közönyösségbe menekülő világban élünk.

- Mit értünk pontosan az öngyilkosság kifejezés alatt?

- Azt, amikor valaki egy adott pillanatban ki akarja oltani a saját életét, s azt egyszer meg is teszi, és meghal. Számtalan érzés játszódik le a mindenre elszánt, elkeseredett emberben, de ahhoz, hogy tettét végre is hajtsa, bizonyosan már korábban is „játszott” a halál gondolatával, és késztetést érzett arra, hogy véghez is vigye a szándékát. Maga a cselekedet pillanata nehezen meghatározható. Az elme akkori állapotának egy erős defektusa, amit nem egyszerű definiálni. A civilek még mostanság is egyszerűen csak „filmszakadásnak” nevezik a saját életét kioltó ember tettét.

Két típusát különböztetjük meg annak függvényében, hogy mennyire drasztikus az elkövetés módja. A violens módszerrel elkövetett öngyilkosság az, amikor önkezével vet valaki véget az életének. Felakasztja magát, lőfegyvert használ, leveti magát egy magas épületről, vagy végzetesen felvágja az ereit és elvérzik. A másik módszer a nem violens öngyilkosság, amikor felkészül tettére, és megfelelő mennyiségű és hatású pirulát vesz be ahhoz, hogy meghaljon. Egyetlen példát sem említhetek az erre a célra használt gyógyszerekből!

Vannak, akik a lassú öngyilkosságot választják, ami nem tudatosul az érintettekben, de a rendszeres, drasztikus alkoholizálás, melyre egyesek gyógyszert is bevesznek, majd később már a kevesebb mennyiségű alkohol is „szög a koporsóra”, vagy épp a meglévő súlyos, krónikus betegségre felírt tabletták elhanyagolása is egy út az elmúláshoz. A cukorbetegeknél pedig a szigorú és szükséges étrend tudatos elhagyása, az orvosi előírások megszegése mind a lassú, de szinte biztos halálhoz vezethet a vészes egészségrombolás miatt. Ezt inkább önsértő magatartásnak hívjuk, nem közvetlenül sorolható a tipikus öngyilkosság meghatározásához.

- Az előbb azt említette, hogy a férfiak gyakrabban követnek el öngyilkosságot, mint a nők. Mi lehet ennek az oka?

- A halállal végződő öngyilkosságban a férfiak élen járnak, ami nagyon elkeserítő. A hölgyek sokáig kísérleteznek, meg is teszik az életük kioltására a kísérletet, de többnyire sokadik alkalommal végződik halállal. Az okokat nehéz megmagyarázni, minden eset más. A nők talán fel akarják hívni a figyelmet arra, hogy nagy bajban vannak, figyeljen valaki rájuk, de fájdalmat éreznek örökre elhagyni szeretteiket. Rettegnek a haláltól, aztán sokan mégis kioltják az életüket.

A férfiak hiába „erősebbek”, ha eluralkodik a depresszió, a kilátástalanság az adott életszakaszukban, vagy visszatérően jelentkezik, biztosra akarnak menni, nem akarják, hogy később sajnálják őket, ha mégis túlélnék. Hazánkban egyébként 100 ezer főt tekintve 38-40 az öngyilkosságot elkövető férfiak arány, míg a nőké 10-12 fő. Szomorú, hogy 50-60 éves kor között közel 73 ember vet véget az életének a 100 ezer főből, míg 75-85 esztendős kor körül több mint kilencvenen. Magyarországon a vezető halálok az öngyilkosság, ezt követik a közlekedési balesetek, a vízbefulladások, vagy az erőszak áldozatai.

- A genetikai háttér mellett milyen tényezők játszanak szerepet abban, ha valaki eljut a visszafordíthatatlan cselekedetig, és kioltja az életét?

- A pszichiátria egyértelműen a kezeletlen depresszió elhatalmasodását tekinti az öngyilkosság legfőbb okának. Így hát, elsődleges kockázati tényezőnek tekinthető a pszichiátriai zavar, amit egyre többen az ellehetetlenült anyagi helyzetükkel, életminőségük, párkapcsolatuk romlásával, hanyatlásával, betegségük nagyságával arányosan mind nehezebben viselnek, ebből alakulhat ki a depresszió, mint első számú pszichiátriai tényező az öngyilkosság mögött. A segítségre szoruló emberek nem mindig ismerik fel a betegségüket, így nem mindenki fordul szakemberhez, vagyis ilyen jellegű segítséget nem vesznek igénybe. A család számára viszont hatalmas teher a kezeletlen depresszióban szenvedő hozzátartozó. Előfordulhat, hogy még a kezelt depressziós beteggel is nagyon nehéznek tartják a közös életet. Mindenki a saját problémájára fókuszál, így a pszichiátriai problémával küszködő ember, még ha nem is súlyos az állapota, terhet jelent sajnos. A pszichiátriai zavarok sorában említem a szenvedélybetegségeket, melyeket szintén nagyon nehezen tolerál a család, továbbá a szkizofréniát, és az adott famíliában korábban már előforduló öngyilkossági kísérletet, vagy a halállal végződő esetet. Gyakorta előfordul, hogy a családban bekövetkezett öngyilkosságot nem tudja valaki feldolgozni, és ezért vet véget az életének. Nevezhetjük ezt bűntudatnak, de az örökletesség semmiképpen nem zárható ki.

Ez is érdekelheti Depressziós beteg a családban - Hogyan segíthetnek a hozzátartozók?

- Melyek azok az intő jelek, a kétségbeesett segélykiáltások mellett, amire fontos a környezetnek figyelmet fordítania a mentálisan, pszichésen bajba jutott emberek esetében?

- Résen kell lenni, ha azt érezzük, hogy a rokonunknak, a barátunknak, a jó szomszédunknak, a munkatársunknak fokozatosan megváltozik a viselkedése. Többen azt vallják, hogy az öngyilkosság nem döntés kérdése, hanem egy küzdelmes, fájdalmas, traumákkal teli időszaknak az összessége, ami felemészti a maradék erőforrásokat, amikor minden út zsákutcának tűnik. Ne egy őrültet, egy rossz embert keressünk, de legyünk résen, ha a bajbajutott nem birkózik meg halmozott fájdalmával, negatív gondolatával, vagy épp halmozódó anyagi, lelki terhével. Erre mindig tesznek utalást, ahogy ezt korábban mondtam. Ha az agy megtelt csupa negatív gondolattal, az evésre sem figyel a szenvedő ember, vagy épp evésbe fojtja a kínokat, elnyomja ahelyett, hogy beszélne azokról, vagy szakemberhez fordulna.

A szomorúak, lehangoltak, szétszórt figyelműek, a túl ingerlékenyek, mogorvák, vagy épp örökké alvásba menekülők, netán az álmatlansággal küszködők, a pánikrohamokat rendszeresen megélők, a túlzottan szorongók, a magukba zárkózók, a társaságot kerülők egyre látványosabban izolálják magukat, s egyszer csak olyan apátiába esnek, amiből egyedül nem tudnak talpra állni, „padlóra kerülnek”.

Intő jel, ha többször szóba hozzák a halál gondolatát, ha eljátszanak a gondolattal, hogy miként „szállnának ki” a reménytelenségből, ha megtervezik a saját halálukat. Az pedig egyenesen azonnali segítségért kiált, ha arról mesélnek, milyen temetést kívánnak maguknak, vagy megadják, sőt, le is írják a bankszámlájuk kártyájának a PIN-kódját, telefonjuk PIN-kódját, közösségi oldalnak a jelszavát, adósságaikról adnak hírt, vagy épp az életbiztosítási kötvényüket jól látható helyen hagyják. Lehet, hogy nem beszélnek róla, csak cselekszenek, mielőtt véget vetnek az életüknek. Nem mindenki hagy búcsúlevelet.

- Ha elzárkóznak, és lemorzsolódnak a barátok, a családtagok pedig kényelmesen távol maradnak, miként ismerhető fel a segélykiáltásuk?

- A levertség, az életuntság szembetűnő, vagy épp a tartós távolmaradás, hallgatás, a kommunikáció megszakítása, még akkor is, ha olykor egy-egy pillanatra a derű is megcsillan a szenvedő ember szemében. Ha belecsúszott a depresszióba, akkor a derű nem tartós állapot. A markáns érzelmi szenvedés, a kilátástalanság érzése lassan, de biztosan a maradék energiájukat is elvonja. Ez is jól érzékelhető a közvetlen környezetben élők számára, ha csak szándékosan nem akarnak erről nem tudomást venni. Ha igazán segíteni akarunk a másikon, érdeklődjünk felőle, főként akkor, ha tudjuk, hogy több krízist is megélt már. Beszélgessünk vele, hívjuk fel telefonon, írjunk érdeklődő üzenetet, de ne oktassuk ki, ne kezeljük le, és lehetőség szerint mutassuk meg azt az utat, ahogyan eljuthat a szakemberhez, a pszichiáterhez. A depresszió gyógyítható.

„Az élet olyan nagy ajándék, hogy bűn belefáradni. Mindennap erre kell gondolni.” (Márai Sándor)

Tovább

• Mit tehetünk, ha ismerősünk öngyilkossági szándékot fontolgat?
• A fiatalok online aktivitásának veszélyei - Öngyilkosság és internet? Van-e összefüggés?
• Az öngyilkossági rizikót növelő és csökkentő tényezők
• Öngyilkosság - Hogyan ismerjük fel az előjeleket?
• A depresszió kezelése
• A pánikrohamok kezelési lehetőségei
• Mit tehet Ön a pánikrohamok ellen?

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Dr. Katona Tünde, pszichiáter