Élet a bántalmazó párkapcsolatban és azt követően

A családon belüli erőszak, a partnerek közötti bántalmazás, annak nyilvánosság elé tárása sajnos ma is tabu téma, amit elsősorban a szenvedő felek nem szeretnének feltárni.

A szégyen és a másik megítélésétől való félelem hatalmas visszatartó erő, ami növeli a látenciát, ha nem fizikai vagy szexuális erőszakot kell elszenvedni, hanem a lélek megnyomorítását. A fizikai bántalmazásnak nyoma van, sokáig nem lehet napszemüveggel, és púderrel elfedni.

Nehéz választ adni arra, hogy hol van az a határ, amikor egy párkapcsolatot bántalmazónak tekinthetünk, hiszen mindenki másként éli meg azt, mivel más a kiváltó ok, a trauma fokozata, és a tűrési határ. Az abúzus - az erőszakosság - mint viselkedési forma nem kötött iskolai végzettséghez, társadalmi ranghoz, nemhez, anyagi helyzethez, és nem is izomerő kérdése. Elsősorban a másikon való hatalom rendszeres fölényéről szól, vagyis a személyiség valamiféle sérüléséről, amit a bántalmazó gyakorta magának sem ismer be.

A testileg vagy pszichésen megalázott fél személyiségéből fakadó reményvárás is az időhúzás malmára hajtja a vizet, amit a „a lélekvámpírként” élő személy, a bántalmazó boldogan ki is használ. Épp a partnere félelmeiből, engedékenységéből, bizonytalanságából, rajongásából táplálkozik az abúzusa, ami egyre erősödik agresszivitása során. Aki egyszer „hatalomra került” a párkapcsolatban, addig marad a „trónon”, amíg az elnyomott társ, belerokkanva a „kizsákmányolásba”, hátat nem fordít a lélekölő embernek és a közös életnek, s ha képes rá, egyszer új életet kezd. Sajnos ez keveseknek sikerül.

A „Holnap majd biztos jobb lesz!” – mondatot sokan ismerik azok közül, akik hosszú időn át tipródtak egy bántalmazó viszonyban, csak későn felismerve azt, hogy mire ők szinte teljesen elveszítették az önbecsülésüket, addig a sérült személyiséggel élő, nárcisztikus vagy épp depressziós bántalmazó csöppnyi önsajnálat után tovább áll, s máshol kezdi a megszokott játszmáit, parádésan elfedve személyiségének zavarait. A külvilág azonban egy szerethető embert lát többnyire, mivel az abúzust okozó emberek szeretnek jó benyomást kelteni magukról, így a társaság, a munkahely kellemes résztvevőiként tündökölni. Igaz, ezekben a helyzetekben is csak a saját szabályai szerint fogadja el a nyugalmat, a békességet, a számára nem kellemes eseményeket, majd egy nem várt pillanatban feszültséget generál – épp, mint otthon –, és távozik. A bizonytalanság életben tartása lételeme az abúzust provokáló embereknek. Békéért kiált, és örökké háborúzik.

Vajon mi ennek az oka, miként éljük meg mindezt a hétköznapokban, s van-e remény, kiút az ilyen viszonyokból? Erre kerestük a választ.

A partnert – férjet vagy feleséget, barátot, barátnőt, szeretőt – érintő erőszaknak öt fajtáját sorakoztatják fel a szakemberek. Ezek sorába tartozik: a szóbeli, a lelki, a fizikai, a szexuális, továbbá a társadalmi/anyagi erőszak, kihasználás – tudtuk meg Kiss Kornélia, szakpszichológustól. - A kényszerítést, a pszichés és gondolati szabadságtól való megfosztást, az önálló cselekvőképességtől és véleményformálástól, a döntéstől történő önkényes „elzárást” is tényleges erőszaknak kell tekinteni. A hétköznapokban ez nem mindenkor látható a külvilág számára, a nagy és megrázó traumák többnyire a négy fal között, zárt ajtók mögött zajlanak. Nem is mindig a fizikai bántalmazás, az elcsattanó pofonok a legmegrázóbbak, hanem az éveken át tartó lelki terror, a megaláztatás, a társ önbecsülésének sárba tiprása – úgy, hogy a deviáns partner, épp a zsarnokoskodó habitusa miatt a szenvedő partnerre hárítja a felelősséget, őt hibáztatja.

Ez a cikk is érdekelheti Megelőzhető-e az erőszakos tragédia a családban?

Tipikus jellemzőjük: egyik nap még közös és boldog jövőt terveznek, szerelemet vallanak, bevonják mindenbe az egyébként sarokba szorított párjukat, kíváncsiak a másik véleményére. Majd jön „egy filmszakadás”, s pár nap elteltével mintha semmi sem történt volna. Idegesítik a tervezgetések, mintha egy másik személyiséggel rendelkező ember lenne jelen, akit önmagán kívül semmi és senki nem érdekel. Együttérzést óhajtanak, de úgy, hogy senki ne kérdezzen tőle, ne adjon tanácsot, s főként ne zavarja kusza magányában. Ez maga az őrület az egészséges lelkű társ számára, mert semmit nem ért. Így legtöbben újra önmagukat ostorozzák, s bűntudatot éreznek, amiért nem tudták megtartani a két-három napos idillt. Nem érzékelik, hogy az nem idill, hanem a pokol kapuja, ahol a főszereplő és irányító az abúzusban lubickoló személy. Jó lenne, ha a rendszeresen megalázott, „hullámvasútra” ültetett társ ilyenkor kívül maradna az újabb játszmán ahhoz, hogy megerősítse a lelkét, elgondolkodjon a visszatérő, számára megterhelő szituációkon, s fokozatosan visszanyerje önbecsülését, biztonságérzetét. A pszichopaták mellett ez szinte lehetetlen. Elhagyni sem könnyű őket.

- Meddig lehet ezt a mázsás súlyt cipelni, és a félelemben tartott személy miért viseli el, ha ettől boldogtalan, szorongó, lelki sérült lesz? Miért lesi azt, hogy mi az agresszor aktuális baja, és mivel lehet kiengesztelni, amikor erre önmaga sem képes választ adni?

- Nem lenne szabad elfogadni és cipelni a megaláztatást egy pillanatra sem. Csakhogy az intő jelekre nem akarnak figyelni a kapcsolat elején a boldogságra vágyó emberek. A jóhiszemű nő vagy férfi mindig a megoldást keresi, hiszen nem a bizonytalanságra vágyódik, így újabb esélyt ad a párjának. Csakhogy a sérült személyiséggel rendelkező embert határozottan zavarja, ha valaki segíteni akar neki, netán még bölcsebb is nála. A hiúsága azt nem tűri. Az elfojtott lelki traumákból, elviselhetetlen stresszhelyzetekből számos betegség alakulhat ki, amelyek olykor visszafordíthatatlanok. Gondoljunk csak az alattomos magas vérnyomásra, a pánikbetegségre, a szorongásra, a stressz okozta gyomorbántalmakra, az immunrendszer lemerülésére. Nagy számban vannak olyan nők, akik ilyen bántalmazó házasságban hordták szívük alatt a magzatukat. Boldogsággal várták a kisded érkezését, noha a párjuk szeretetét, figyelmét gyakorta mellőzniük kellett a kilenc hónap alatt. A nő pedig továbbra sem érti, mi történik körülötte, a saját életében. Éjjel is azon töpreng, vajon mit ronthatott el újra, és hogyan járhatna élete párja kedvében. Nem érti azt sem, hogy a közös baba várása miért nem képes felszabadítani párját a zsarnoki, a közönyös és az önző viselkedés fogságából. Okafogyott magyarázatokat keresni, mert még rosszabb, sérülékenyebb lelki és mentális állapotba kerül az, aki ezen rágódik.

- Létezik-e konkrét tűrési „határideje” annak, amíg a jobbítás reményében, ki lehet tartania a bántalmazott, elnyomott embernek a párkapcsolatban?

- Ezt az abúzus állapotot csak addig bírja bárki elviselni, amíg a sérelmek fel nem emésztik a lelki, testi, idegrendszeri vagy fizikai stabilitását, és össze nem omlik. Soha nem lenne szabad ezt megvárni! Kevesen vannak, akik bátran kilépnek a bántalmazó viszonyból. Beleragadnak és olyan mértékben kiszolgáltatottá válnak, ami a maradék önbecsülésüket, hitüket is összetiporja. A családtagok, a barátok, az ismerősök gyakorta nem is tudnak az éveken át tartó abúzusról, arról a lélekölő életről, amit az elnyomott félnek naponta el kell szenvednie a párjától. A valódi szem- és fültanúk a gyermekek, akik a félelmetes mintát továbbviszik a felnőtt életükbe. Az sem ritka, hogy az erőszakos személyiségű fél gyermekkorában maga is elnyomott, szeretetlen, bántalmazott volt.

- Melyek a legfőbb személyiségvonásai a bántalmazó félnek, aki a partnere folyamatos kijátszásában, abúzusában leli örömét, ami által a kezében tarthatja az irányítást?

- A párkapcsolatukban agresszivitásra hajlamos emberek módszereinek ismérvei: a párjukat kezdetben csodálattal, rajongással veszik körül, mintha egy tündérmese szereplői lennének. A közös szexuális élmény soha nem látott varázslata tovább emeli a rendkívüliség érzését, amit a zárkózottabb, kishitű fél úgy él meg, hogy ő a világ legboldogabb embere az akkor még látens bántalmazó, uralkodó párja oldalán. Észrevétlenül veszíti el a realitásérzékét, mert nem akarja tudomásul venni a másik hibáit, erőszakos megnyilvánulásait. Ezért oktalanul egyre csak felnagyítja a párja nagyszerűségét, és lesi minden gondolatát. Nem is sejti, milyen keserves lesz az „ébredés”, amikor képtelen lesz tovább tűrni az abúzust.

- A saját érzelmeinknek, gondolatainknak, tetteinknek teljes felvállalása egy másik ember előtt nem mindig egyszerű, csakhogy ha az életünk része és nagy szerelme lett az illető, teljességgel megbízunk benne. Egy jól működő párkapcsolatban ez rendjén is van. Ám vannak, akik kényszeresen, szeretetre éhezve teszik ezt. Olykor kételyeik is támadhatnak. Meddig tart az az állapot, amíg a vakon szerető társ engedi, hogy testileg, lelkileg, akár anyagilag is kifossza az abúzusra hajlamos fél?

- A felnőttkori biztonságos párkapcsolati kötődés elsődleges alapja, hogy magamra és a társamra is értékes emberként tekintek. Nincsenek kisebbségi érzéseim, nem frusztrálódok, nem értékelem le magam, ha pár kilóval többet mutat a mérleg, s nem hajtom igába magam a másik kénye-kedve szerint, csak mert végre párra leltem. A szorongó, bizonytalan emberek minél inkább kiszolgáltatott helyzetbe sodródnak a másik által és engedik erősödni az alá-fölérendelt viszonyt, eljutnak addig a pontig, hogy nem tartják magukat érdemesnek a szeretetre, a gondoskodásra, az elismerésre. Ezért sokkal görcsösebben kapaszkodnak a párjukba, s minden pillanatban a közelségükre vágyódnak. Ez sem elfogadható, itt már érezni kellene a sérelmet elszenvedőnek, hogy valami nincs rendben a párkapcsolatban. Főként azért, mert ebben a fázisban már megannyi megaláztatást kellett elszenvednie, mégis örökké megbocsát, ami nem helyes. Számukra mégis ez ad biztonságérzetet. Elismerésre, szeretetre vágynak ugyan, de mire teljesen kifosztotta az abúzust előidéző fél a párja lelkét, akaratát, szándékait, előtérbe tolva a sajátját, nincs visszaút. A sérült személyiségű bántalmazó nyeregben érzi magát, és mindent megtesz a másikkal, amit csak elképzelt önmaga érdekében. A szenvedő fél évekig tűr, és nem ad hangot sérelmének, mert akkor is attól fél, hogy elveszíti az imádott embert, akit alapvetően nincs is miért imádni, hiszen két lábon járó ronccsá tette lelkileg, de kell az illúzió, vagy megkövesedett a megszokás hatalma, a család összetartásának vágya, ami már régen csak gépiesen működik. Elsősorban akkor, ha mozaik családról van szó.

- Mi történik ilyenkor? Hogyan képes egyáltalán reálisan gyermeket nevelni egy agresszív, személyiségzavaros ember úgy, hogy hiteles maradjon, s a gyermekei bízzanak benne?

- Többnyire nehezen vagy sehogy. Csakhogy a vér- és dacszövetség nagyon erős a szülő és a gyermekei között, akik szinte soha nem a kívülről jött új férjet vagy feleséget fogadják el, hanem a vérszerinti szülőt. Megvédik akkor is, ha tudják, hogy bántalmazó az, amit a párjával tesz, de gyerekként számukra ez előnyt is jelenthet. A csatákban nemcsak a bántalmazó fél rögeszméit kell elviselni, de többnyire a nevelt gyerekek is borsot törnek a nevelőszülő orra alá. A megalázott férj vagy feleség pedig iparkodik egy ideig, de ha a fogadott gyerekek is őt támadják, és a párjára sem számíthat, még inkább bezárkózik és a szorongásai fogságában ragad. A kiutat sokáig nem találja, mivel nem veszi észre, vagy nem akarja tudatosítani magában, hogy ennek a tébolyító állapotnak egyetlen előidézője a bántalmazó, sérült párja, a „szerelme”.

A lelkileg vagy mentálisan sérült emberrel egy párkapcsolatban nem lehet problémákat kezelni, megoldani, megbeszélni, mert nem alkalmas rá. Elmenekül. Távozik otthonról vagy beül a számítógép elé, esetleg egy presszóba, a depresszióra hajlamosak pedig büntetést helyeznek kilátásba, ha az elnyomott társ bátorságát összeszedve szót emel valami ellen. Nagyon népszerű taktika – és szintén nem a kiegyensúlyozott személyiségű ember jellemzője – a beszélgetés megvonása, az információáramlás akadályoztatása. Vagyis, vannak olyan nárcisztikus, bántalmazó emberek, akik hetekig nem tárgyalnak a párjukkal. Ez a büntetés. Így leckéztetik meg az igazságért szót emelő párt. Tanulságként azt kell megjegyezniük, hogy máskor ne merészeljenek visszabeszélni, adott helyzeteket tisztázni, vagy ellentmondani. Teljes függőséget alakít ki, mintha a vele való „összhangon” a másik élete múlna. Így eléri, hogy a bántalmazott fél a saját érzéseit önmaga ellen fordítsa, és még erősebb bűntudatot érezzen azért, amit meg sem tett.

Minden hasonló vita, beszélgetéskezdeményezés vége, hogy az agresszornak mindig igazat adnak, ellentmondást nem tűr, de megoldást sem mond, viszont eléri, hogy az önbecsülésében régen sárba tiport párja saját magát hibáztassa. S mi történik? A személyiségzavaros ember addig bünteti a párját, ameddig abban örömét leli, vagy feltöltődhet az újabb játszmáihoz, esetleg kontroll nélkül hódolhat pusztító szenvedélyeinek, amihez persze semmi köze nem lehet a másiknak, mert az ő értékrendjében ez így helyes. Ezt látta otthon gyerek- és ifjúkorában, egy mintát hozott a házasságába, amit magától soha nem tud levetkőzni, mert a személyiségzavar komoly, szakszerű segítséget igényel.

Ennek felismerésére az agresszív ember ritkán képes. A sérelmeket elszenvedő párja pedig évekig tűr, majd az idegösszeomlás határán már nem kérdez, nem imád, nem rajong, nem akar megbeszélni semmit. Összetörve, kifosztva, megalázva maga mögött hagy mindent, és kimenekül a kapcsolatból a gyermekével, gyermekeivel. Nagyon sokan tetemes anyagi veszteséget is elszenvedve, mert a boldog élet reményében minden vagyonukat beáldozták a kezdeti boldogság idején az új házasságba.

- S aztán következik a játszmák sora, a veszekedések hosszú sora, a válóperes tárgyalások rémsége, a vagyonmegosztás, gyermekláthatás kérdése?

- Nem mindenkor. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező személyek, akik bizonytalan kötődésűek, és a boldogság kék madarát az abúzus ellenére is a bántalmazó, ex párjuk mellett remélik, mert ott van a közös gyerek, és egymást már úgyis megszokták (?), ismerik, többször képesek visszafogadni a megbánást hazudó embert. Mindig ez lesz a vesztük. Ezt követően pedig valóban belesodorják magukat abba az elképzelésbe, hogy ők soha többé nem lelnek társra, nem szerethetőek, nem értékesek, és önvédelemből elhitetik magukkal, hogy a magányban jobban lehet épülni. Ezt verte beléjük a nagy „szerelem”. Valóban nagyon sokan hosszú évekig képtelenek lesznek más férfira vagy nőre ránézni, mert megvetést, undort, csalódást és félelmet éreznek. Sokszor ők szorulnak a pszichológus segítségére.

A vagyonmegosztás pedig csak akkor jön szóba, ha volt házassági szerződés, vagy akkor, ha elég becsületes a bántalmazó, sérült személyiségű ember ahhoz, hogy ne tegye földönfutóvá a volt párját és gyermekét. Nem véletlenül mondom ezt. A szeretetre, boldogságra, elismerésre éhező emberek képesek mindenüket feláldozni a sírig tartó, egész életre szóló házasság oltárán, így méltatlannak éreznék párjukkal szemben, ha vagyonszerződést írnának közjegyző előtt. A bántalmazó fél pedig általában nem szokta szorgalmazni, hogy ez a szerződés elkészüljön, hiszen ennek hiányában egy fillért sem kell visszafizetnie „áldozatának”.

Nagyon sok páciensem így veszítette el mindenét, s távozott „üres” pénztárcával, lenullázott bankszámlával, s egy költöztető kocsival a szüleihez, vagy egy megfizethető albérletbe. Későn jöttek rá, hogy egyszerűen csak álltak, vártak jóhiszeműen a saját életükben, és fel sem fogták, hogy mit tesz velük az imádott ember. Vakon, jóhiszeműen végrehajtották a bántalmazó beteges kéréseit, majd követeléseit. A szeretetéhes személy szinte minden óhajt teljesít. Azt érzi, hogy ezen múlik az élete, a jövője. Ezt mindenkor kihasználja a személyiségzavarral küszködő fél, és a párja ellen fordítja még a legkedvesebb szót is, sőt belehajszolja az önvádba, a szégyenérzetbe. Azt viszont egy életen át lehet találgatni, hogy mi is volt a valódi baja, sérelme a bántalmazónak. Vélhetően ő sem tudja.

- Nincs lelkifurdalása az ilyen személyiségű embereknek azért, amit a volt párjukkal, s a kisemmizett gyerekekkel tettek, hiszen földönfutóvá váltak?

- Egy percig sem éreznek bűntudatot, az már nem az ő terhük. Sőt, ha valahol szóba kerül a kényes kérdés, a bántalmazó mossa kezeit, hiszen a volt párja önként és nagy boldogsággal adta el a saját lakását, és forgatta azt a közös vagyonba, a nő/férfi házába, a családra, a közös élet szépítésére, gyarapítására. Senki nem kényszerítette, így követelése sem lehet, vallják azok, akik nem sokat várnak, amíg újra horogra akad egy jó parti, s ismét házasságot kötnek. Nem változnak meg soha. A sokadik ara vagy férj azt hiszi, hogy majd ők kisimítják szegényke elgyötört lelkét, hiszen annyit szenvedett. Akkor még nem sejtik, hogy általában egy pszichopatával vagy egy nárcisztikus, többnyire valamilyen függőségben szenvedő emberrel kötöttek „életre szóló házasságot”.

Ezek a cikkek is érdekelhetik

• Szexuális zaklatás: bárki válhat áldozattá
• Örök lelki sérülés a nők ellen elkövetett szexuális zaklatás és erőszak
• A személyiségzavarok skálája széles, fontos a pontos diagnózis

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Orvos szakértő: Kiss Kornélia, szakpszichológus