A megélt magány, ami a háttérben húzódik, s a kiút

Gyakran halljuk, az ember társas lény, nem magányra, egyedüllétre született. Természetes igénye, hogy másokkal is együtt lehessen, s ha teheti, ne egymaga, a világtól elszigetelve éljen. Sajnos ez az óhaj gyakorta sérül, és szinte észrevétlenül csöppenhetünk a magány fogságába.

Ezt a kínzó állapotot kiválthatja fájó családi tragédia, haláleset, kibékíthetetlen párkapcsolati válság, válás, a szülő és gyermek viszonyának elmélyült ellentéte, a munkahely elvesztése, súlyos vagy elhúzódó, erőfeletti türelmet kívánó betegség. Utóbbi esetben növeli a magányérzetet a másoktól való fokozatos eltávolodás, ha a betegséggel küszködő embert elhanyagolja a családja, barátai „belefáradtak” a segítő szerepbe. A magányos ember lassan, olykor a depresszióba csúszhat.

Képzeljük el azt a csodát, amikor a magzat az édesanyjával kilenc hónapon át össze van „kötve” a köldökzsinóron keresztül. Születése előtt már kapcsolódik, majd ha világra jött, egy tartós, egymás lelki egyensúlyát támogató folyamat kel életre. Így, ha gyermekként vagy felnőttként bármi okból mégis megtapasztalja a kirekesztettséget a gyermek, az ifjú, hajlamossá válik önmaga leértékelésére, egyedüllétbe menekülni, mert azt tekinti a biztonságos „zónának”. Ott nem bánthatják.

S létezik az a bizonyos társas magány, amikor párkapcsolatban él valaki, de abban örömét nem leli, elszigetelt, mert a másik fél külön utakon jár, netán nárcisztikus személyiségű, vagy bántalmazó a kapcsolat. Egyre több szülő éli meg a magány, a feleslegessé válás érzését, amikor ugyan a gyermeke „befogadja”, s mégis kirekesztik a családias létből. Jelezvén, kegyelemadomány, hogy kapott egy szobát, ahol elszigetelődve élhet. Jó esetben. Vannak, akik megtagadják becsületes szüleiket. Nincs válasz a miértre.

A magány testet-lelket gyötrő, kínzó állapot. A sérülést a tartós elszigetelődés okozza, amit gyakorta megelőz a barátok, családtagok távolmaradása különféle indokokkal. Ez legtöbbször akkor fordul elő, ha hosszas betegség idején nincs idejük, türelmük a hozzátartozóknak a lábáról leesett emberrel törődni. Ennek fájó élménye hatalmas traumaként nehezedik a magányos emberre, aki egy idő után már nem is mer segítséget kérni. Nagy baj, ha a család ezt nem veszi észre! Ezzel együtt nem arról van szó, hogy az egyedül maradt embert állandóan barátoknak, családtagoknak kell körülvenniük. Erre nincs is igénye, hiszen az intimitásra szüksége van.

- A magányos emberek hatvan százaléka házasságban él hazánkban, előfordulhat, hogy a társ állandó jelenléte megfoszthatja a másikat a saját, természetes igényeitől. Ez is a magány egy sajátos, de jellemző formája. Így a megküzdés az "énidő"-ért konfliktusokat szülhet, ami fokozza az elfordulást – tudtuk meg Kiss Kornélia Éva szakpszichológustól, aki hozzátette: - Ezzel párhuzamosan felerősödik az egymástól való elfordulás, amikor a párok nem osztják meg egymással gondolataikat, örömeiket, kételyeiket. Kimaradnak egymás életéből. Ez komoly magányérzettel jár: Társas magány állapota. Popper Péter írta: „Mi köt össze két embert? A ragaszkodás ahhoz, hogy együtt éljenek. Mi választ el két embert? A ragaszkodás ahhoz, hogy a kapcsolatuknak vége van. A közös fedél nem tart össze egy romokban heverő kapcsolatot. Ne légy gyáva, viseld a szakítást, a magányt, majd indulj új utakra.”

Az érzelmi nihilt fokozatosan a testi távolodás jellemzi. Vannak, akik egy fedél alatt maradnak a gyerekek miatt, az anyagi javak okán, míg mások döntenek, és a válásra szavaznak. Aki pedig leértékeli önmagát, végtelenül kevés eséllyel fog társaságot keresni, a „falait lebontani”, s ha meg is teszi, az új kapcsolat felé nyitást bizalmatlanság szövi át.

- Igaz-e, hogy a magányosan élő emberek testhőmérséklete gyakorta alacsonyabb, s fázásra hajlamosabbak?

- Felmérések, vizsgálatok igazolják, hogy a hosszú ideig egyedül, ráadásul nem jó lelki állapotban élők testhőmérséklete gyakorta alacsonyabb, és a szoba melegét is hidegebbnek érzik. Erre mondjuk, hogy a „magány hidegsége”, ami a szeretettől megfosztott személy lelkét is bánattal, hűvösséggel tölti meg. Úgy lehet ezt értelmezni: aki kiszorult a többiek közül, s történhet ez önhibáján kívül is, nem érezheti a családdal, egy közösséggel, a barátokkal történő találkozás élményét, melegét. Nem érik változatos, pozitív ingerek, így azt érzi, hogy a négy fallal, némaságban kényszerül élni. S itt ugyancsak ne arra gondoljunk, amikor valaki elveszíti a társát, de a családja, ismerősei látogatják, s ő is kimozdul otthonról. Ne is arra gondoljunk, ha a kismama otthon marad a kisdeddel, hiszen magányra nincs is ideje, és egy csodálatos baba mellett képtelenség unatkozni. Noha, tekintettel kell lenni arra is, hogy a kismamák hiába életük legszebb élményében részesülnek, mindenképpen alkalmat kell teremteni arra, hogy ne maradjon ingerszegény az életük, mert ebből is kialakulhat a magányérzet. Fontos a családi események, baráti találkozók szervezése, a baba és a mama igényéhez igazodva.

- Azt is elmondhatjuk, hogy a magány, a tartós egyedüllét érzése megbetegítheti a testet és a lelket is?

- A magány sajnos számos betegségre hajlamosít, akkor is, ha nincs meglévő betegség. Igaz az a mondás, hogy a magányba bele lehet betegedni. Aki elszigetelve él a külvilágtól, a családtól, többször lesz beteg, és sokkal nehezebben gyógyul, áll talpra, mert meg kell küzdenie azzal a fájdalmas érzéssel, hogy talán senki nem kíváncsi rá. Ami még inkább fokozza a lelki terhet, ha nincs segítség, támogatás a hétköznapokban, s még a létért is harcot kell vívni.

- Mit lehet tenni ez ellen? Miként enyhíthető ez az állapot?

- Muszáj erőt vennie magán a bezárkózott embernek, ha az egészségi állapota megengedi, és el kell indulnia. Előbb a boltig, utána a drogériáig, majd felhívni telefonon a legkedvesebb családtagokat, barátokat, kapcsolatokat teremteni. Minél tovább építjük a „magány falát”, annál vastagabb lesz, és nehezen lebontható. Ez pedig újabb lelki terhet von maga után. Fontos, hogy beengedjék azt, aki szeretné őket meglátogatni. Nem szabad kifogásokat „gyártani”, elutasítani az érdeklődőket. Kezdetben nehéz lesz, hiszen a magányos ember többnyire már erre rendezkedett be. S vannak, akik a külső megjelenésükre is kevesebb figyelmet fordítanak. Ebből ki kell lépni! Ne arra gondoljunk örökké, mivel vagyunk elégedetlenek, s ne mondjuk, hogy nincs kiút. Lássuk meg a pici jót is, s ha társaságba hívnak, mozduljunk ki a komfortzónánkból, és fogadjuk el a meghívást. Az önmagunk leértékelését pedig végképp ki kell iktatni. Tanuljuk meg elfogadni, szeretni magunkat épp úgy, ahogy vagyunk, s ha ez sikerült, egyre több örömforrásra bukkanunk.

- Bizonyosan oka van annak, ha valaki hajlamosabb a magányosságot választani a nyitott élet helyett?

- Azoknál, akiknél a magány alapérzéssé vált, gyakorta megfigyelhető, hogy a számukra fontos kapcsolataikban fizikai vagy érzelmi – olykor mindkettő –, elszigeteltséget éltek meg. Vagyis, akár már gyermekként nem kapták meg szüleiktől azt a figyelmet, elismerést, gondoskodást, érzelmi biztonságot, amire szükségük lett volna. Ez tulajdonképpen mindennek az alapja. Ha felnőtt korban ér valakit súlyos lelki sérülés, az özvegyekre, az elhanyagolt szülőkre ez különösen igaz, és segítséget sem kapnak a gyógyuláshoz, tragédiához is vezethet.

Ez a cikk is érdekelheti Öngyilkosság - Hogyan ismerjük fel az előjeleket?

Az első néhány lépést nehéz megtenni. Ha nagyobb a baj, és deprimáltságba, szorongásba csap át a magányérzet, pszichológus vagy pszichoterapeuta és esetleg pszchiáter szakemberhez kell fordulni, ez „alapszabály”, ők tudnak hatékony segítséget nyújtani.

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Kiss Kornélia Éva, szakpszichológus