Az öngyilkosságra készülők üzennek a környezetüknek

Minden krízishelyzetbe jutott ember leadja a figyelmeztető jelzést a környezetének, hogy bajban, rossz mentális állapotban van. Ennek egyik formája a túlzott zárkózottság, magányra vágyódás, illetve a fájdalom kinyilvánítása: „Nem bírom tovább a terheket, nem boldogulok, nincs értelme semminek, befejezem!”

Ismerősek ezek a mondatok? Hallották már a környezetükben élő serdülőktől, megkeseredett fiataloktól, felnőtt emberektől? S vajon mit tettek a krízishelyzetbe jutott embertársunk segélykiáltását hallva? Sokan sajnos közönyösen tovább mennek, s eszükbe sem jut, hogy a válságban lévő emberek a saját börtönük foglyaivá váltak hatalmasodó terheikkel. Egyre súlyosbodó testi, lelki, mentális gondjaikat képtelenek megoldani, s a megváltó megoldást megtalálni. Végső elkeseredésükben a saját életük ellen fordulnak. Ebből a lelki mélységből, gyakorta depressziós állapotból egyedül nem képesek erőre kapni.

A segélykiáltó mondatokra, a megváltozott, deprimált viselkedésre, hangulatingadozásra, az önértékelési zavarok erősödésére, a túlzott szorongásra, a félelmekre nagyon kevesen képesek empatikusan figyelni. Az elmúlt évekhez hasonlóan még mindig teher a legtöbb család számára az elakadt, problémás, lelkileg meggyengült emberrel foglalkozni. A felnőtt gyerekek arra hivatkoznak, hogy nem ők a szülők, így nem pátyolgatják anyjukat, apjukat, testvérüket. A pénz után rohanó, dolgozó szülők pedig alig találkoznak csemetéikkel. Vannak persze olyan helyzetek is, amikor szeretnénk segíteni a válságban lévő barátnak, rokonnak, de ők ellenállással, tagadással reagálnak.

A gondolat azonban egyre erősödik, hogy senki nem kíváncsi rájuk, s nincs is, aki szívesen beszélgetne velük. Így suhannak el a családtagok egymás mellett, míg bekövetkezik a tragédia, az öngyilkosság.

Nyilván nem értik, ha a hétköznapok szürke rutinjában elvész az érdeklődés, a figyelem, a gondoskodás, s alapvetően a beszélgetés, a kapcsolattartás létfontossága. A felmérések, a tapasztalatok azt mutatják, hogy épp a családtagok azok, akik leginkább kirekesztik, megszégyenítik a magában viaskodó, útját kereső, gyakorta már depressziós embert. S nem ritka sajnos az iskolákban történő diákcsínynek látszó, mégis gonoszkodó, a gyengébbet megalázó, kiközösítő, megszégyenítő, agresszív bánásmód és viselkedés.

- Melyek azok a tipikus, figyelemért kiáltó jelzések az öngyilkosságot fontolgató fiatal vagy felnőtt részéről, amire a környezetnek szinte kötelessége figyelni?

- A megváltozott viselkedés, a befelé fordulás, a kiégettségre jellemző tünetek, érdektelenség, céltalanság, szomorúság, lehangoltság, dekoncentráltság, ingerlékenység, szorongás, a folyamatos önértékelési zavar. Az egyik legjellemzőbb figyelmeztető jel, hogy gyakran szóba hozzák az elmúlást, a halált mint megváltást, s ezzel összefüggő filmeket néznek, amitől nem riadnak meg, inkább bátorságot és ötleteket merítenek.

Nagyon helytelen, ha tartósan elzárkóznak az illetőtől a családtagok, nem keresik, nem érdeklődnek iránta, kirekesztik a családi közösségből, rendre bírálják, éreztetik vele gyengeségeit. Mindezt gyakran szó nélkül hagyja az elmúlásra készülő ifjú vagy felnőtt. Sokszor csak egy nagy és egyben utolsó kifakadás során sérelmezi a vele történteket. Ezzel párhuzamosan a lemondása, lelki terhe és csalódottsága egyre erősebbé válik – feleli érdeklődésünkre dr. Tóth Enikő pszichiáter, s hozzáteszi: – Egyes felmérésekből az is kiderül, hogy az öngyilkosságra készülő viselkedése nem egy döntés, hanem küzdelmes traumákkal teli időszaknak az összecsapása, a kilátástalanság érzésének elhatalmasodása, amikor a szenvedő ember nem találja egymaga a kiutat. Ennek felismerésére sincs türelme a családnak, talán egy igaz, jó barátnak igen.

- A világhálón való, szinte személytelen, érzésektől gyakorta mentes, vagy félreértéseket generáló szavak, mondatok, vélhetően tovább gyengítik a megerősítésre, személyes beszélgetésre vágyó embert.

- Sajnos a világhálón való kommunikálás egyre inkább redukálja a személyes találkozásokat, így a korábbi baráti összejövetelek, beszélgetések is ritkán adnak alkalmat arra, hogy a segélykiáltás tipikus jelei felfedezhetőek legyenek. Akinek jó a „lelki szeme” és ismeri a bajban lévő személyt, képes a tekintetéből olvasni, ha egyáltalán a szorongás miatt képes szemkontaktust tartani a másikkal és bizonytalankodás, kishitűség nélkül beszélgetni. Ez mind jelzés lehetne, hogy valami nagy baj van. A mázsás lelki terheiket cipelők egy idő után nem szívesen mennek társaságba, kívülállónak érzik maguk. Ez is intő jel lehetne, ha a korábban létező személyes találkozások, barátságok nem szorulnának az okostelefonok és a számítógépek képernyői mögé.

- Mit tehetünk, mit tehet a család, a barátok az elidegenedés ellen?

- Ha valakinek segíteni akarunk, de érzékeljük távolmaradását, elszigetelődését, negatív, depresszív posztjait a közösségi oldalakon, mindenképpen legyen annyira fontos az illető, hogy meglátogatjuk, elhívjuk egy közös programra, s figyelünk a gondolataira, szándékaira. Az utolsó csepp a pohárban általában egy jelentéktelen esemény, ami a legváratlanabb, legrosszabb lelkiállapotban érte az illetőt. Ilyenkor, sajnos, az egyébként régóta fontolgatott öngyilkosságot szinte abban a pillanatban elköveti. Nincs rá magyarázat. Jelzések viszont voltak, míg élt. Nem szeretnék felsorolni egyetlen módszert sem, amit ilyenkor alkalmaznak a diákok, ifjak vagy a felnőttek.

- Nehéz eldönteni, hogy a szülőknek vagy a pedagógusoknak könnyebb-e felismerniük a megkeseredett, magányba, az öngyilkosság gondolatába menekülő ifjút.

- A szülőnek kötelessége a gyermeke testi, lelki épségének az óvása, s ha bármi változást érzékel, azt jelezze a gyermeke felé, és ne nyugodjon bele abba, ha a csemete erről nem kíván beszélni. Ez úgy derül ki, hogy a gyermek vagy az ifjú viselkedése egyre hanyatlóbb, szorongóbb, mintha nem a régi önmaga lenne. S ha ezt tartósan érzékeli a szülő, bizonyos, hogy valami mélyen nyomasztja. Ilyen esetben csak az őszinte, de nem kierőszakolt beszélgetés segíthet. S ha ez megreked, feltétlenül szakemberhez kell fordulni, ahol többnyire bátrabban kitárulkoznak a gyermekek is. A prevenció mindennél fontosabb, ami azt üzeni a szenvedőnek, hogy figyelek rád, nem vagy egyedül.

- Milyen szerepük van a pedagógusoknak az iskolákban?

- Az iskolában, sőt már egyes óvodákban is, a pedagógusok aktív jelenléte, figyelme tragédiákat előzhet meg. Senki nem lehet annyira elfásult, hogy ne vegye észre a diákja lelki „leépülését”. A „Békésiskola” program újszerű kezdeményezés. Lényege, hogy nemcsak a bántalmazó, agresszív egyénekkel szükséges beszélgetni, illetve az áldozatokkal, aki a testi-lelki bántalmazás célpontja, hanem a passzív szemlélőkkel is. Az intézményvezetőknek s minden pedagógusnak kötelessége, hogy a bántalmazó, agresszív diákokat azonnal kiemeljék a többiek közül.

A szemlélődő diákokat is a tanrendbe beépített órákon kell megerősíteni és felkészíteni arra, hogy mit tehetnek bántalmazott társaikért. Ehhez precíz programok és a közvetítésére alkalmas tanárok kellenek.

Az iskolai pszichológusnak más a feladata. Sajnos nagyon kevés idő jut egy-egy bántalmazott, frusztrált gyermekre iskolai keretek között.

- Szomorú esetekről is egyre gyakrabban hallunk. A tizenéves fiú, akit szó szerint az öngyilkosságba gúnyoltak, aláztak az osztálytársai néhány hónapja. A más nemzetiségű fiatalember, aki középiskolás korától cipelte a megaláztatást kizárólag ázsiai származása miatt.

- A középiskolás fiú esete nagyon friss, nehéz beszélni róla. Találkoztam az édesanyjával. A fiú zárkózott, csöndes habitusa miatt lett a bántalmazók célpontja, akik telefonos kamerán rögzítették brutális tetteiket. Erről az anya már nyilvánosan beszámolt, ezért ennyit elmondhatok. A fiú előzetesen nem tudatta senkivel, semmilyen módon, hogy mire készül, noha „reszketett szándékától” a levegő az iskolában is, otthon is. Úgy érzékeltem, senki nem gondolta, hogy képes lesz kioltani a saját életét. Végső elkeseredésében megtette, mert vélhetően szégyellt beszélni róla. Sok esetben a genetikai hajlam is megjelenik a szuicid, önkezűleg történő életkioltások során.

- Mi a helyzet a rasszizmusra emlékeztető megaláztatásokkal?

- A színes bőrű, vagy ázsiai, keleti országokból hazánkban élő családok gyermekei olykor épp olyan áldozatokká válnak, mint a korábban megbélyegzett, kiközösített, külön ültetett cigány tanulók. (Erre most is van példa, de a magyar áldozatok száma is magas.) Az ázsiai fiatalember, akire utalt, végigszenvedte a középiskolát, lehajtott fejjel járt, hogy ne köpjenek az arcába, csak mert nem európai. Hosszas szorongás, depresszió után járt pszichológushoz, és az eredményes kezelésnek köszönhetően az érettségire már emelt fővel ment. Ez a fiú ma már az egyetemet is elvégezte. Nem sokkal ezután létrehozott egy olyan szervezetet, ahol a sorstársaival, szakemberek meghívásával, beszélgetésekkel, a megoldások keresésével eredményes volt a kezdeményezése. Nincs információm arról, hogy ez a segítőkör működik-e még.

Tovább

• Mit tehetünk, ha ismerősünk öngyilkossági szándékot fontolgat?
• A fiatalok online aktivitásának veszélyei - Öngyilkosság és internet? Van-e összefüggés?
• Öngyilkosság - Hogyan ismerjük fel az előjeleket?

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Dr. Tóth Enikő, pszichiáter