Mitől érezhetjük üresnek az életünket, önmagunkat?

A szakemberek kutatásai szerint alig létezik olyan ember civilizáltnak tekintett világunkban, aki nem érezte volna valaha üresnek az életét, a lelkét, önmagát. Ennek megéléséhez nem szükséges semmilyen pszichés vagy mentális betegségben szenvedni.

Csakhogy az ürességérzés állapota gyakorta vezethet a deprimáltság, a szorongás, a pánik kialakulásához, ami tovább nehezíti a helyzetet. A második éve tartó koronavírus-világjárvány fokozza ezt az kínzó életérzést.

Így a megnövekedett stressz, a bizonytalan élethelyzet, a betegségtől való félelem, a szorongás, az üresség életérzése, a magány elsősorban az egyedül élőket, a szépkorúakat, a családjukkal csupán alkalmanként találkozókat és a saját korosztályukkal ritkán érintkező embereket érinti elsősorban. A külvilágtól való, bármilyen okból történt elzárkózás egyenes út az ürességérzethez és a depressziós életérzéshez. Ezt a magány, a négy fal fogsága, az egyedüllét, a céltalanság, de az állandósult home office munka is, a távolmaradás a munkatársaktól, a közösségtől napról napra tovább erősítheti az arra hajlamosok életében. Társasmagányban is kialakulhat az üresség kínzó állapota.

Sajnos a családtagok, a barátok nem fordítanak kellő figyelmet a lelki bajban szenvedőkre, így gyakorta tudomásuk sincs arról, milyen nagy a baj, a veszélyhelyzet.

- Brit kutatók több felmérést végeztek, mely közül azt tekintik kiemelkedőnek és meghatározónak, mely során közel ötszáz olyan felnőttel készítettek interjút szóban és írásban, akik életük bármely szakaszában átélték az üresség érzetét – tudtuk meg Halász Katalin klinikai szakpszichológustól. – A kollégák találkoztak olyan páciensekkel, akik csupán alkalmanként, hullámzóan élték meg ezt az állapotot, míg mások szinte állandóan ettől az érzéstől szenvedtek attól a pillanattól, ahogyan megjelent az életük bármely szakaszában. A legtipikusabb életérzés az üresség kifejezésére: „Soha meg nem telő, feneketlen kút, korsó az életem.” Ugyancsak jellemző kifejezésmód a felmérésben válaszolók között: „Elkülönülve a társadalomtól, az emberektől, a külvilágtól, a családi találkozóktól, minden életenergiát kiszipolyozó érzés az üresség.”

- Az emberek ezt úgy élik meg, hogy az ürességérzet magával a céltalansággal társítható, amikor a lelkükben szenvedők sodródnak a napi eseményekkel, de örömérzetük nincs?

- Pontosan erről van szó. Az ürességet belső űr jelzi, jellemzi, amihez az élet értelmének hiánya társul, továbbá a külvilághoz és az emberekhez való kötődés, vágyódás hiánya. Többnyire nincs körülöttük senki, akivel megoszthatnák az örömüket vagy a bánatukat. Így egyszerűen csak igyekeznek kitölteni az idejüket, amiben nem lelik örömüket. Kezdetben ez a folyamat addig tart, amíg elérkezik az esti alvás ideje. Rosszabb esetben napközben sem tudják hasznosan eltölteni az idejüket, ha mégis, a deprimáltság érzete miatt abban nem találnak semmi boldogságot, mechanikusan tevékenykednek. Ha pedig nem törekszenek arra, hogy bátran kilépjenek ebből a lelki börtönből, még erősebb lesz a fogságuk pokla, és máris a depresszió szélén találják magukat.

Ha képesek előbb apró célokat, terveket kitűzni, s tenni is azokért, máris nem él bennük a magukra hagyottság, a közöny érzése. A célok megvalósítása sikerélményt ad, és újabbakra ösztönzi őket, így annak a keserűsége is elhalványulhat, ha a családjuktól távol élnek, vagy épp közel, de ők közönyt táplálnak az illető iránt. S itt hangsúlyozom, a magánynak is búcsút kell inteniük, s elhinni azt, hogy szerethetők, értékesek lehetünk mások számára. Az önértékelési, kisebbségi érzéssel is le kell számolni, hogy elfogadjuk önmagukat, s ezt mások is érzékeljék. Ha egyedül nem sikerül mindezt megvalósítani, ajánlatos szakember segítségét kérni, amire számos lehetőség van: online formában vagy magánpraxisokban és természetesen a társadalombiztosító által ingyenesen rendelkezésre álló, pszichológussal való beszélgetés, illetve ülés során is.

- Az ürességérzéstől szenvedők képesek boldog pillanatokat is megélni, vagy ezt a képességüket elveszítik, és így még kilátástalanabbnak érzik az életüket?

- Rövid időre, alkalmanként, épp akkor, ha pici célt, kellemes eseményt látnak maguk előtt, a pozitív életérzést is megélik, de ahogyan az véget ér, és kizökkenek a „jó” megéléséből, nem abból táplálják a lelküket, hanem visszaesnek a fájdalmas üresség világába, amelyről úgy gondolják, sosem fog megszűnni. Az említett brit felmérésben többen azt írták, csak a halállal zárulhat le ez a lelket nyomorító borzalom. Ez viszont már a borderline személyiségzavar kórképét veti fel, aminek az egyik tipikus tünete a szélsőséges érzelmek megélése, a társas kapcsolatok ápolásának, fenntartásának nehézsége, az ürességérzés jelenléte és a halál gondolatával való fokozatos „barátkozás”.

Ennek ellenére, az ürességérzetre csak nagyon ritkán tértek ki korábban a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek. Ma már szerencsére figyelmet fordítanak erre, és a mentális betegségtől eltekintve, illetve attól függetlenül, ha az nincs is még feltárva, segítséget kaphat a páciens. Így az elfojtástól való távolodás, az ürességet tápláló komfortzónából történő kimozdító külső hatás elfogadása esélyt ad az „üres korsó” állapotának elengedésére, hogy a célok, a kimozdulás segítségével egyre inkább megteljen élményekkel, szép érzésekkel a mélyen szenvedő ember lelke, a tudata, az a bizonyos „üres korsó”.

Itthon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy telefonszolgáltatóval (Vodafone) empatikus reklámban hívja fel a figyelmet arra, hogy a magányosan, egyedül élő, ürességet érző embereket a családtagjaik miként próbálják visszavezetni az élet elfogadásába, az örömérzésbe, a céljaikhoz. Ez a kapcsolattartás első lehetősége, ha addig nem létezett. A valódi esély a személyes találkozás, beszélgetés, a hétköznapi életbe való türelmes visszasegítés.

Ez is érdekelheti

• Öngyilkosság - Hogyan ismerjük fel az előjeleket?
• A depresszió kezelése - Pszichoterápia és/vagy gyógyszeres kezelés
• Depresszió: Az örömtelenség (anhedónia) kezelése

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Halász Katalin, klinikai szakpszichológus