Az Ismeretlen Donorok Napja

Magyarországon ötezer új szervvel élő embert tartanak nyilván az orvosszakmai szervezetek, azaz e statisztika szerint napjainkban a népességben minden kétezredik személy transzplantált. A hazai szervátültetési program 45 évvel ezelőtt indult, tavaly került sor a tízezredik transzplantációra. Jelenleg ötezren tehát életben vagyunk - mondja Berente Judit, a Magyar Szervátültetettek Szövetségének elnöke.

Ez az ötezer személy súlyos betegségében csak úgy remélhetett jobb életminőséget, vagy egyáltalán azért maradhatott életben, mert vagy élő donortól (elsősorban rokontól) kapott szervet, vagy ismeretlen elhunytból (agyhalottból) kiemelt szervet (olykor szerveket) ültettek a testébe. Az utóbbi csoportba tartozók (és családtagjaik) e tényre – megfogalmazásuk szerint mint második születésnapjukra – emlékeznek március 21-én a Magyar Szervátültetettek Szövetsége által 2001-ben a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben felállított kopjafánál koszorúzva. Ilyenkor annak az ismeretlen donornak mondanak hálát, akitől új szervüket kapták, akinek az életüket köszönhetik.

Az utóbbi években még meghatóbbá teszi az eseményt, hogy donorhozzátartozók is megjelennek az így immár nem csak az ismeretlen donorokra való emlékezésen. Ma már állandó résztvevő Csikós Józsefné Kiss Irma is, aki úgy véli, gyásza feldolgozását segíti, ha arra gondol, elvesztett fia szervei másokban tovább élnek. Saját esetéről, érzelmi fejlődéstörténetéről beszélt szerzőnknek is, de erről tesz „tanúságot”, amikor csak alkalom adódik erre: orvos-szakmai rendezvényen vagy terápiás beszélgetéseken. Ez utóbbiakat kifejezetten keresi, ugyanis támasza kíván lenni mindazoknak, akik a lelki békéjük megtalálásához külső szereplőtől várnak segítséget.

A szerv összekötő kapocs a donor és a recipiens között

„Májusban lesz nyolc éve annak, hogy egy reggel nem ébredt fel Csiki” – említi becenevén fiát az esetüket felidéző személyes vallomásában Kiss Irma. „Megállt a szíve” – rögzíti a tényt. Ma se tudja elképzelni, mit élhetett át Józsi barátnője, akivel a család ma is tartja a kapcsolatot. Nem tudja felidézni, mekkora sokk érte, amikor hiába keltegette párját, hogy ideje munkába indulni. Nem mondja, mihez kapott, kihez fordult, kit hívott fel elsőként a fiatal nő, hányadik volt ő, az anya a sorban, ki érkezett hamarabb a helyszínre. Ehelyett az orvosi beavatkozás lépéseit sorolja, tárgyszerűen. Úgy látszott, sikeres volt az újraélesztés, majd száguldott vele a mentőkocsi a megyei kórházba. A sürgősségi osztályon intubálták a kómában lévő Józsit, folytatva a harcot az életéért.

A szülők folyamatos kapcsolatban voltak az orvosokkal, a csodára várva. Ám biztatást egyszer sem kaptak senkitől.

„A nyolcadik napon behívtak férjemmel együtt, és megváltoztathatatlan tényként közölték, fiunk agyhalott. Itt az idő elbúcsúzni tőle, mondták, mert jön egy csapat és kiveszik belőle a még ép, használható szerveit. Még a nincsből is elvesznek! – jajdultam föl. Hallani se akartam róla, tiltakoztam” – idézi fel első érzelmeit Irma. A mélységes fájdalmat, amiről akkor úgy gondolta, sose múlik el, hogy élete végéig feldolgozhatatlanul vele marad.

Ahol csak teheti, elmondja hallgatóságának, hogy bár a mentősök hosszú küzdelem után rövid időre visszahozták a fiát, de az orvosok a későbbiekben – a legnagyobb erőfeszítéseik ellenére is – csak a szerveit tudták megmenteni. Időbe telt, amíg képes volt megérteni, mit is jelent az, hogy beállt az agyhalál. Csak azt tudta, megtörtént a tragédia. Akkor nem volt képes senki más érdekeire gondolni. Hallani se akart róla, hogy fia szerveit vadidegen emberekbe „tegyék” – idézi fel a drámai eseményt Csikósné. Ma már tudja, hogy a feltételezett beleegyezés elvén működő magyar donációs törvény azt írja elő, ha valaki írásban nem tiltotta meg életében, hogy szerveit felhasználják, akkor azokat, alkalmasságuk esetén, kiveszik és átültetik másba. Csak kiskorú esetében kell külön kikérni a szülők hozzájárulását.

Nem mindig beszél kezdeti ellenállásáról Irma, azonban a transzplantált betegek újságja (Szervusz) kérdésére még őszintén bevallotta, mennyire lehetetlennek tartotta, hogy tudomásul vegye, itt a vég! „Minden erőnkkel tiltakoztunk. Semmiképp se akartam, hogy megbontsák a fiam testét” – fogalmazott.

Aztán mégiscsak történt benne valami változás. Amikor tájékoztatást kapott arról, hogy milyen betegek kaphatják fia szerveit, az anya már nem ellenkezett, majd idővel – években mérhető idővel – megindult a lelki gyógyulás hosszú folyamata. Bár a veszteség sokkja csak fokozatosan múlt. Lassan azonban kezdte valóban elfogadni a gondolatot, hogy halála után Józsi segített mások életét megmenteni. Az igazi fordulópontot az a nap jelentette, amikor fia legjobb barátja kocsiba ültette őket, hogy Budapestre jöjjenek. El se mondta, vagy elsőre nem is értették, mi dolguk lesz a Fiumei úti temetőben.

A nem ellenérdekű fél, a másik oldalról

Nem pontosan tudták, mit is keresnek a temetőben, így ott csak könnyezve álltak egy megemlékezésen. Meglepődve néztek a hozzájuk lépő két férfira, akik azt kérdezték, miért viselnek gyászruhát. Hiszen az itt egybegyűlteknek ez a nap örömteli, mondták, mert az „újjászületés” felidézése. Irma ekkor értette meg, hogy a névtelen donorok emlékhelyére jöttek, s itt ők feketében a „másik oldalt” képviselik. Csikósék története hallatán az idősebb férfi elsírta magát, mert ő éppen 2 éve kapta meg egy ismeretlen fiatal halott máját. Irma rádöbbent, fiuk talán éppen ezt a hálálkodó embert segítette hozzá a továbbéléshez. Tehát, idézi fel Csikósné Irma, Budapesten egy megemlékezésen találták magukat, s a hely hangulatához alkalmazkodva, könnyezve álldogáltak egy nagyobb csoport tagjaként, amikor eljött számára a felismerés, hogy az ismeretlen donor tragédiáját mások, a gyógyulásra várók, új szervhez jutva, egészen másként élik meg. Ettől kezdve ő sem emlegeti már kezdeti tiltakozását. Nem akarja az elutasítás érzését erősíteni a hozzá hasonló helyzetbe kerülő szülőkben.

Sokszor gondol rá, hogy a tragédiával – valaki más számára – történt valami „jó” is.

Vesztesége kapcsán ma már szinte mindig az jut elsőre eszébe, hogy lehetnek még mások is, akik nagy szeretettel áldják Józsi emlékét. Azóta minden évben számára is, akárcsak az átültetett szervvel élők számára, március 21-e az ismeretlen donorokra való emlékezés napja. Ma már arra törekszik, hogy minél többször, egyre több helyen tudja elmondani nyilvánosan: „engem nagy veszteség ért, fiam teste viszont hozzájárult ahhoz, hogy mások tovább élhessenek.” Ez a gondolat megacélozza őt, ma már tud mások fájdalmára is figyelni. Felvette a kapcsolatot több donorhozzátartozóval, megosztja velük érzéseit, igyekszik tompítani fájdalmukat. Elérte, hogy 2018. szeptember 26-án városukban is létesült emlékhely, ahol az új szervvel élők köszönetet mondanak az összes donornak, akik ismeretlenül adtak új esélyt számukra. Az ismert donorok emlékfalán lassan szaporodnak a nevek – Kiskunfélegyházán az avatás után, 12 hozzátartozó jelentkezett a kéréssel, hogy az ő halottuk nevét is szeretnék felíratni az „életmentők” sorába.

Csikósné Kiss Irma, a „másik oldal” képviseletében további feladatot talált magának, amikor célul tűzte ki, hogy maga köré gyűjt más hozzátartozókat, hogy bemutassa nekik saját példáját. Azt, hogy idővel meg lehet tanulni kezelni az érzelmeket, a bánatot. Fel lehet dolgozni a gyászt – ha az ember értelmes célt talált. A találkozókon így fogalmaz sorstársainak: „Fiam halála után több mint 2 év telt el, mire összeszedtem magam, de sikerült. Budapesten, a Fiumei úti temetőben, az ismeretlen donorok tiszteletére állított emlékhelyen megtörtént a változás bennem. A kopjafánál láttam, milyen hálásak a szervátültetésen átesettek. Rádöbbentem, fiam halála nem volt értelmetlen, három ember életét megmentette. Akkor kezdtem megerősödni. És ha nekem sikerült, más hozzátartozónak is sikerülhet.”

Irma ott a kopjafánál ismerkedett meg a szervátültetettek szövetségének (MSZSZ) elnökével, Berente Judittal, aki arról érdeklődött, mi hozta őket erre az ünnepségre. A beszélgetés során Irma pedig azt kérdezte a transzplantáltak csoportjától, mit éreztek, amikor egy másik ember – esetleg éppen az ő fia – szervét megkapták. Meghatotta, hogy nagyon sokat gondolnak a donorra és arra, mekkora fájdalom érhette a családot, a hozzátartozókat. Izgatottan vette tudomásul, hogy az új szervvel élők már nagyon várták, jelentkezzen végre valaki a donorok oldaláról, hiszen ők nem tudták, kit keressenek, hogyan lehetne kapcsolatra lépni. Ezért nagyon örültek annak, hogy, mint fogalmaztak, végre megtört a jég. Fel is kérték Józsi mamáját, jöjjön máskor is, így a következő évi megemlékezésükön már ő mondott beszédet.

Csikósné Irma számára minden március 21-e újabb alkalom, hogy elmondja, nagyon szeretne találkozni azokkal, akik a fia szerveivel élnek. „Elmondanám nekik, milyen nagyszerű ember volt Józsi, milyen sokan kedvelték őt. Szeretném, ha megkeresnének minket a szervével élők, hogy megismerjem őket, akikben a fiam ma is tovább él. Hosszú küzdelmek után jutottam el idáig, de már olyan erős vagyok, hogy másoknak is erőt tudok adni. Sorstárs szülők jönnek hozzám, hogy segítsek. Mert magam is átéltem, milyen nehéz elindulni a tragédia feldolgozásának útján. Meg akarom alakítani a donor hozzátartozók csoportját. A segélyhívó számunkon a sorstársak egymástól kérhetnek segítséget. Jó volna, ha sokan megtanulnák mindazt, amire magam már rájöttem: az egyik ember tragédiája olykor egy másik számára új élet kezdetét jelentheti.”

Tovább A szív útja: egy fiatal mentős filmje járja be az internetet!

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró
A szerző több, új szervre váró, majd transzplantált beteg élettörténetét is megírta a Kiterítenek úgyis – riportok életre-halálra – című dokumentum-kötetében, amely 2018-ban jelent meg a Kossuth Kiadónál.