Rendszeres testedzés - születéstől a temetésig - Interjú Monspart Saroltával

A lakosság egészségre neveléséről, a bölcsőtől a sírig tartó mozgásszükségletről és mozgáskultúráról, a szemléletbeli váltás szükségességéről beszélgettünk a valamikor nagyon sikeres sportoló, ma – vágyottan nagyon eredményes – egészségnevelő Monspart Saroltával.

WEBBeteg: - Mikortól van emléked arról, hogy a sport, a fizikai tevékenység, a szabadidős mozgás sokat jelent neked? És mikor vetted észre, hogy jobban igényled, mint egy átlag kisgyerek?

Monspart Sarolta: Gyermekkorom első emlékei, sajnos, nem kötődnek semmilyen sportoláshoz, hiszen a világháború után voltunk. Három öcsém volt, és nagyon szegények voltunk. Édesapámat, az ötvenes évek elején, kitették az állásából. A Városmajor oldalán laktunk (ma is vallom, hogy a világ legcsodálatosabb sportstadionja a természet), és a nagy, zöld-rekettyés parkba fiútestvéreim mehettek játszani, de engem, mint lányt, nem engedtek. Nemcsak szüleim konzervatív szemléletében kell keresni a magyarázatot, hanem az akkori majori, bokros területek „furcsa mutogatósai” is közrejátszhattak a tiltásban.

Bár a testnevelés órákon nagyon átlagos „teljesítményt” nyújtottam, viszont egyre jobban akartam menekülni otthonról a házimunkák elől, amiről mindig azt hallottam, „ez a lányok dolga”...

Így kerültek elő egyre nagyobb számban a tanítási időn kívüli elfoglaltságok: a sokféle szakkör, például a földrajz, majd a zene, a tánc, meg talán innen „bátorságot merítve”, általában a sportolás, és foglalt el egyre nagyobb helyet mindennapi életemben a próbálkozás a különféle sportágakkal. A vívást, a teniszt, az asztaliteniszt, a kézilabdát céloztam meg, ám majdnem mindenhonnan pár hónap után elküldtek, mondván, nem vagyok elég tehetséges, sem ügyes. Tény, akkoriban kicsit gurultam is, azaz kövér voltam.

WEBBeteg: - Családodban volt előzménye a sport iránti érdeklődésnek? Volt a közvetlen környezetedben valaki, akiről mintát vettél, aki a példaképed volt?

Monspart Sarolta: - Meglepő lesz, ha azt mondom, hogy nem. Legalább is a mintára, a példaképre vonatkozóan tagadó választ kell adnom! Mert bár édesanyám és bátyjai versenyszerűen teniszeztek a két világháború között (több trófea, ezüst tál és tálca fénylett a lakásban anyám díjaiból), de nemigen mesélt sportpályafutásáról. Édesapám pedig a cserkészek sporttevékenységénél nem volt aktívabb.

WEBBeteg: - Lehetséges, hogy tudat alatt hatottak rád azok a trófeák és ezért próbálkoztál a különféle sportokkal? Mi történt azután, hogy pufi kislányként eltanácsoltak a versenysporttól. Olvasásba menekültél?

Monspart Sarolta: - Sosem voltam „könyvmoly”, sőt. A számomra nem tetsző, kötelező olvasmányok kényszere egy időre elidegenített az olvasás fantasztikus élményétől. A szülői szigor a mesekönyvek, a Verne regények és az indián könyvek után hosszú ideig csak a könyvszekrényünkben lévő 150 Jókai Mór kötet olvasását engedélyezte.

Így abban a korszakomban, amikor végre azt olvashattam (volna), amit akartam és szerettem, a tanulás melletti napi két edzés miatt az időhiány már szinte csak a tájfutó és sport szakirodalom olvasását tette lehetővé. Persze át kellett lapoznom a tanulmányokkal együtt járó ajánlott és kötelező irodalmat, szakmai kiadványokat, de többre nem jutott időm. (Ez ma is majdnem így van!)

WEBBeteg: - Előrefutottunk az időben, hiszen már szóba hoztuk a tájékozódási futást is. De hogy indultál? Végül is milyen emlékeid vannak az iskolai testnevelésről? Így utólag, mai eszeddel, mit tudsz mondani azokról az órákról, különös tekintettel a napjainkban megfogalmazott tervekre: a heti 5 testnevelés órára...

Monspart Sarolta: - Lassan-lassan összeállt a kép, hogy legfeljebb átlagos adottságú vagyok a testnevelésórák követelményei szerint, így sosem kerültem a tánc-, a futó-, a labdajáték- stb. csapatba, ahol a legjobb 3-6-8 fő szerepelt. Ami emlékként megmaradt a 4+4+4=12 év testnevelés óráiból: az érzés, hogy csak arra a pár legjobbra van szükség. Ők gyakoroltak az épp aktuális „versenyre”, ők voltak a fontosak. És ők kaptak csak ötöst.

Nem tanították meg akkoriban elsajátítani (általában ma sem tanítják meg!) kiemelten az „életmód” sportágakat, hogy tudjuk: mit érdemes és lehet sportolni majd egészen a „temetőig”. Mindenkinek. Mert hiszen a sport mindenkié!

Már az iskolai képzés legalsóbb fokán meg kellene tanítani azt, hogy legfontosabbak az állóképességi sportok, a keringési rendszert igénybe vevők: például a futás, a gyaloglás, az úszás, a kerékpározás. De ez a tudás elmaradt. Miként azt sem nevelték belénk, hogy alapvetően tudni kell, hőemelkedéssel, lázzal sosem sportolunk, de még iskolába, sőt dolgozni sem megyünk. Nem tudták a testnevelők, talán nem is képezték őket arra, hogy - a kötelező tanterv betartása mellett - miként lehet megszelídíteni és megérinteni a gyerekeket a mindennapi sportolás fontosságával, szórakoztató és/vagy játékos formájával.

A most bevezetendő mindennapos testnevelés, testedzés nagyon szükséges, és az utolsó pillanatokban járunk. Hiszen a mai globalizálódó világ az egyre több, változatos, érdekes kihívásával (televízió csatornák tömege, számítógép, videó-világ) mind ülő-életmódot teremt, nem igényel mást. A ma fiatalja sokkal kevesebbet edzi a testét, mint a múlt század közepén élő. Akkor is el kell kezdeni a mindennapos testnevelés, testedzés bevezetését, ha nincs elég létesítmény, ha nincs elég testnevelő tanár, ha más tantárgyak tanárai háborognak, hogy mindez az ő tárgyaik rovására megy. Biztos, hogy nem minden oktatási intézményben lesz egyforma a megoldás, de a helyi speciális adottságok figyelembe vételével, mielőbb el kell kezdeni a fiatalok egészségének megőrzését, sőt fejlesztését

WEBBeteg: - Az aktuálisan fontos és „napi vonalba vágó” üzenet után, kérem, kanyarodjunk vissza személyes pályádhoz. Mikor kezdtél "intézményesen" sportolni, mit? Milyen klubban, és miért éppen ott?

Monspart Sarolta: - A bevezetőben említett próbálkozások után már majdnem „vénen” – azaz 16 éves koromban – kezdődött: Jávorka Péter tanár úr a gimnáziumban előadást tartott Finnországról és pár bemutatott képén a tájfutó sport is megjelent. A Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium földrajz szakköre teljes létszámmal (mind a 23 tag) kivonult a következő edzés-találkozóra, már csak azért is, mert arra a József Attila Fiúgimnáziumban, a fiúkkal együtt került sor.

Mikor aztán az első edzésen kiderült, hogy fent a Gellért-hegyen futva kell megkerülni Stróbl Zsigmond nőszobrát (ahonnan lefelé én már könnyen gurultam), a második alkalomra már csak hárman maradtunk. Ez a Pedagógus SE Tájfutó szakosztálya volt, tehát így ide kerültem. Mivel aztán éppen az ELTE matematika-fizika tanár szakára mentem egyetemre, ez így összhangban is volt. És ugye, a véletlen. Győry Edit, aki akkor már az ország egyik legjobb női tájfutója volt, „szárnyai alá” vett a klubban.

Megtanított rá, hogyan kell a térképet jól, kreatívan és eredményesen használni. Tájfutó klubjaim: Bp. Pedagógus SE (1960-69), Spartacus SC (1970-71), Gépipari Spartacus SE (1972-től napjainkig).

A sífutó klubom a Vasas SC volt, ott is nyertem pár egyéni, továbbá nagyon sok váltó- és csapat-bajnokságot - Beták Imre edző segítségével.

WEBBeteg: - Az említett Gellért-hegyi szobortól való „legurulás” után, végül mi fogott meg a tájékozódási futásban? A kluboknál eltöltött évek felsorolása arra utal, életre szóló kapcsolat lett belőle.

Monspart Sarolta: - A tájfutás egy szellemi és fizikai sport ötvözete – azaz csak olyan gyorsan szabad futni, hogy hiba nélkül tudj tájékozódni, de olyan gyorsan kell futni, hogy nyerj a legrövidebb idővel a számodra legideálisabb útvonalon. A térképet olvasni, a valósággal állandóan egybevetni, tájékozódáskor gyorsan, határozottan és saját személyre szabottan dönteni, meg kell tanulni, mint például az orosz Á,B,C-t is. A futáshoz úgy edzeni kell, mint egy hosszútávfutónak. Sokat a terepen.

Két dolog is csodálatos ebben: először is megfogott az állandó változatosság. Hiszen nincs két egyforma térképes edzés sem, hát még mennyire mások a versenyek. Nem mindegy, hogy a női 10 km-s pálya a Pilisben vezet, vagy a Duna-Tisza közötti Nemzeti Park laposan hullámzó rekettyéseiben. Másodszor megfogott, hogy szükséges az állandó önismeret, önkontroll, önbizalom, és figyelni kell, hogy a fizikai és a szellemi teljesítményem pillanatról-pillanatra összhangban legyen.

Azaz ne fussak gyorsabban, mint amit az a verseny adottságainak megfelelő tájékozódásom elbír, de fussak oly sebesen, hiba nélkül, hogy nyerni tudjak. Micsoda kihívás! Még ma is használni tudom a tanultakat, máshol és persze másként.

WEBBeteg: - Aktív sportolóként maradt-e másra időd, érdeklődésed?

Monspart Sarolta: - Az egyetem befejezése után még másfél évet tanítottam matematikát, fizikát és edzettem, versenyeztem, hajtottam. Ezen kívül nem nagyon maradt másra idő. 1970-től aztán úgynevezett szocialista-profi lettem – azaz nem olimpiai sportág képviselőjeként nagyon-nagyon kevés fizetésért nem kellett dolgoznom, csak az eredményeket kellett szállítanom. Ebbe lelkileg majdnem belebuktam, ezért azon a télen elkezdtem a sífutást, majd az akkori TF-n elvégeztem a sportszervezői, később a szakedzői 4-4 évet. Tehát, ha az ember akarja, bár nem könnyen, de tud naponta kétszer edzeni és mellette tanulni.

Így most van három diplomám – egy egyetemi (ELTE matematika-fizika tanári szak), és két főiskolai (sportszervező, valamint a szakedző). Aztán később – a tájfutó válogatott szövetségi kapitányaként 1988-ban mesteredző lettem, ezt az eredményekért „cserébe” adományozzák.

WEBBeteg: - Három diploma, sportsikerek, majd jött a dráma, az a bizonyos betegség, ami sok mindent félbeszakított, tönkre tett, és nem múlt el nyomtalanul.

Monspart Sarolta: - 1978 nyár elején történt, hogy kullancs encephalitist kaptam. A sír széléről, szinte a temetőből tértem vissza, s lettem „csak” szinte sánta, hiszen a jobb lábam alig felet ér. Arról viszont papírom van, hogy a betegségtől nem lettem hülyébb! Viszont valóban ezzel derékba tört ekkor a tájfutó pályám. A 34 éves tájfutó pár világbajnokságot még futhatott volna. Félbeszakadt ígéretes maratón-futó pályám is, hiszen azon év tavaszán Atlantában második legjobb voltam a nem hivatalos VB-n, és meghívást kaptam az őszi New York nagy maratonra, valamint a decemberi Tokió női-maratonra. (Ezeken végül sosem futottam!)

Akkoriban indult meg nemzetközi szinten a tájékozódási sífutás is, és addigra - a „hóban szegény” magyar terepről érkezve is - volt már pár eredményem Skandináviában.

A betegség éveiről annyian, oly sokat írtak, hogy a WEBBeteg olvasói is jól ismerhetik a történteket. Ám azt ezúttal is meg kell jegyeznem, mint nagyon fontos tényezőt, hogy a lelkem és az „akarókám” sokáig nem volt egészséges. A közel két éves betegállomány után, mikor már bot nélkül tudtam közlekedni (igaz, a zöld lámpán nem mindenütt értem át a zebrán, mert csak annyira lassan tudtam menni!) és dolgozni kezdtem, nem volt velem a lelki egészségem. Még hiányzott. Közel 10 évre volt ahhoz szükség:

• hogy alázatos legyek,
• hogy elfogadjam a sántaságom,
• hogy a „nem én akartam” pályamódosítással megbékéljek, sőt jóban legyek,
• hogy ne tegyem fel a kérdést: „Miért éppen én?”,
• hogy legyen velem újra az igazi „akarókám”, de most már más területeken mint az edzés, versenyzés, a sport és a saját sikerek.

Szüleimtől folyamatosan nagy segítséget kaptam – naponta látogattak a kórházban. Aztán később, mikor szövetségi kapitányként szinte sosem voltam otthon, nevelték az1981-ben született gyereket, Botondot. Mellettem állt és segített társam, Feledy Péter, továbbá a valódi sportbarátok. De a gyógyulást, nekem kellett igazán akarni, amihez elengedhetetlen a környezet támasza, de az még nem elégséges. Sok élsportoló „áll fejre”, mikor abbahagyja a versenyzést, ámde ő határozza (határozta) el, hogy befejezi. Mégis nagyon nehéz egy vasárnapról hétfőre virradóan másként ébredni, másként élni. Esetemben viszont nem én döntöttem. Ráadásul, egy sánta és „akaróka”, elszántság nélküli ember maradtam. Nagyon nehéz volt.
De végül, azt hiszem megoldottam. A sok segítőmmel együtt.

WEBBeteg: - Az egészségnevelés iránti érdeklődésed abból a "kényszerhelyzetből" fakadt, hogy félbemaradt egyéni sport-pályafutásod? Vagy lehetséges, hogy szükségképpen ide jutottál volna különben is?

Monspart Sarolta: - A tájfutók szövetségi kapitánya voltam közel 10 évig, 1990-ig. Akkoriban, a nyolcvanas évek vége felé jelentkeztek a jellemző megélhetési problémák a válogatott versenyzőknél, amik ahhoz a szemlélethez vezettek, hogy „futok 20 métert, ha kapok 20 forintot”.

Valójában ez érthető volt a fiatalok részéről, talán igazuk is volt, de nem olimpiai sportág lévén, Skerletz Iván sportági vezetővel, nem tudtunk segíteni. Főként ez volt az, amiért távozni akartam a tájfutás sportéletéből. Véletlenül találkoztam dr. Makara Péter szociológussal, aki akkor az OEFI jogelődjében, a NEVI-ben volt főigazgató-helyettes. Azt ígérte, az egész országot sportoltathatom, ha nem is élsportolói szinten, de szép kihívás lesz nekem ez a munka, mondta. Tetszett és elkezdtem. Eleinte fogalmam sem volt róla, hogy mit is tegyek?!

Visszatekintve az utolsó 20 évre sok főigazgató volt az Intézet élén, de a feladat és a nép, a lakosság nem változott sokat. Az átlagember nem szeret, és nem akar sportolni, viszont imád enni. Nagyon nehéz a szokásokat megváltoztatni, különösen, ha – főleg eleinte – fáradtsággal, izzadással jár a rendszeres testedzés. A fő ellenfél nem is a többlet pénzkiadás!

Mégis azt gondoltam, ha már magam nem lehetek sikeres a célban, akkor miért ne segítsek sokaknak, hogy legyenek ők eredményesek – ebből indultam ki.

Nem pénzért adom a tudnivalót, a tapasztalatot, a kalória-egyensúly alaptételét. Itt más a dicséret, sokkal ritkább is, de sok apró visszajelzésből mégis megmártózom az „öröm-fürdőmben”, mikor például a felüljárón a több ezer félmaratonost, maratont futót biztatom. Persze más volt a dicséret, amikor a dobogó tetején állhattam.

Egy élsportoló csak akkor eredményes, ha önző. Megpróbálom most elmagyarázni a lányoknak, a nőknek, az egészséges életmód családi karmestereinek, hogy legyenek kicsit ők is önzők, mert csak így lehet megfelelő és egészséges családi mindennapokat vezényelni.

Tehát nekik is adniuk kell magukra, sportolni, edzeni heti 3 alkalommal, legalább 50 percet – figyelem, olyan percenkénti pulzusszámmal, amit úgy kapunk, ha 180-ból levonjuk az adott életévek számát.

WEBBeteg: - És az ars poetica? Egyéb terveid? Nyilván célod, hogy lenyomatot hagysz az ifjúságon, meg az idősebbeken. Ha a lakossági szintű felvilágosításra, mozgósításra gondolunk, mit tudsz mondani nekik, hol és mit tegyenek, hová lépjenek tovább?

Monspart Sarolta: - Pár éve a nyugdíjasok felé nyitottam. Sokat járom, illetve járjuk munkatársaimmal az ország nyugdíjas klubjait és egy közös gyaloglás kapcsán elmondjuk a legfontosabb tudnivalókat. Ha kevesebbet esznek, ha többet (test)mozognak, ha általában véve békében vannak önmagukkal és a környező világgal, akkor jobb közérzettel és tovább élnek. Dolgoztak 30-40 évet, most érdemes a nyugdíjat is felvenni 30-40 évig, mondjuk nekik. A magyar társadalom legnagyobb hátrányos helyzetű rétege a több mint 3 millió nyugdíjas, akiket magára hagy a vezetés, a társadalom, és gyakran saját családja is.

WEBBeteg: - Milyen lépésekben képzeled el a jó, hatékony meggyőzés menetét?

Monspart Sarolta: - A személyes példamutatást tartom az egyik legfontosabb elemnek. Ha ez a sánta, idősödő nő (én) is tud gyalogolni, sántikálva futó-lépni, nem „dupla radír” kinézetűnek lenni, akkor hiteles, amit mond(ok), amit tanácsol(ok), sőt, követhető is.

A példamutatás gyakran hiányzik a politikai döntéshozók részéről, a média szereplőitől és a piaci világ életmód-celebjeitől. Egy-egy nyugdíjas klub meglátogatásakor általában egy rövid kis előadás, majd interaktív beszélgetés után közös testedzés, gyaloglás a program. Gyakran hívnak a következő évben is, mert csinálják, haladnak és van kis morzsa – néha „sercli” – eredmény.

Minden esetben fontos a humor és a velük való azonosulás, a nem lekezelő együttgondolkodás.
Szükséges ismerni az adott célcsoport problémáit, saját megoldási lehetőségeit, hogy jó döntést lehessen hozni, hogy a meggyőzés eredményes lehessen.

Naponta 2-2 metróvonalon utazom a munkába – tudom és látom, hallom (szemmel-füllel), sőt érzem (olykor orral is) a metró-utasok gondjait, problémáit.

A döntéshozók, évtizedek óta gyakran úgy hozzák meg döntéseiket, hogy csak autóval járnak, soha nincsenek az „Istenadta nép” tagjai között.

Hogyan ismerhetnék így a lakosság valódi problémáit?! Minden parlamenti politikusnak kötelezővé tenném a heti egy nap tömegközlekedést a fővárosban. És akkor még nem is beszéltünk a vidék gondjairól…

WEBBeteg: - Személyes terveid a továbbiakra?

Monspart Sarolta: - Szeretnék egy új Népegészségügyi Intézetet. Most több országos képviseletében szólunk ugyanahhoz az emberhez, hogy táplálkozzon egészségesen, hogy edzze a testét, hogy ne dohányozzon, hogy ne alkohollal vagy droggal oldja feszültségét, próbálja elrendezni, megoldani problémáit stb.

Egyszerűbben, olcsóbban és sikeresebben lehetne egy egész életmód programmal közelíteni a célcsoportok egyedeihez, esetenként egyénre specializálva. Nagy szükség volna egy politikai kurzusok felett átívelő 10-20 éves népegészségügyi programra, amely valóban tudna segíteni – elég idő és pénzforrás felhasználásával, a megfelelő szakemberek (nem csak orvosok!) szervezésében. Egy ilyen intézet kötelékében szívesen dolgoznék az életmódváltásért, a mindennapi elegendő testedzés eléréséért.

WEBBeteg: - A mai hazai valóságban szerinted mit lehetne jobban, másképpen csinálni?

Monspart Sarolta: - Úgy vélem, a legtöbb munkahelyen ugyanilyen kevés pénzzel, sokkal jobban, sokkal többet lehetne „termelni”, ha a vezetők valóban igazi döntéshozók volnának, ha a szakmailag vagy emberileg nem megfelelő munkavállalókat el lehetne tanácsolni, méghozzá oda, ahol maguk hasznosabbak lehetnének.
Ha a döntéshozó helyekre nem tolonganának – erőszakosan és sikeresen – a „középszerű” férfiak. Ha mindenki úgy vigyázna a környezetére, a munkahely világára, mint a saját otthonára, a saját tulajdonára.

WEBBeteg: - A fentiek szellemében, hol látod a legnagyobb kihívásokat?

Monspart Sarolta: - Manapság egyre inkább úgy látom, hogy szinte mindenütt van kihívás.
Nekem a legnagyobb kihívás, amivel évtizedek óta nem „bírok el”, amit szeretnék mindenkivel megértetni és elfogadtatni, hogy a rendszeres testedzés - a születéstől a temetésig - az egészség szükséges, de nem elégséges alapeleme. Bár olykor kudarcosnak látszik, mindez azért kihívás még mindig, mert
- a kultúrának csak a tankönyvben része a testkultúra,
- a „Sportnemzet” program (abból is különösen egyes olimpiai sportágak) - a döntéshozók döntései nyomán - a támogatott, és elismert kategóriába tartozik, és a médiában is aránytalanul hangsúlyosan van jelen, míg a „Sportoló Nemzet” ügye: az egész nép sportolása, egészsége folyamatosan és minden területen hátrányos helyzetű. Pedig az ország értékeit egész népe együttesen állítja elő. Pedig a sport mindenkié (kellene, hogy legyen)!
- a sportpolitika hosszú ideje nem kellően és megfelelően érvényesíti érdekeit, gyakran a nem megfelelő vezetői miatt.

WEBBeteg: - Miben látod a legnagyobb buktatót?

Monspart Sarolta: - Viccesen, de egyben sajnos nagyon komolyan is azt kell mondanom: nagy buktató, ha ebben az országban valaki nőnek és nem férfinak születik.

(WEBBeteg - Fazekas Erzsébet)