Pató Pál-szindróma: a halogatás negatív hatásai a hangulatra

Mindig hittem az „utolsó utáni pillanatokban”. Szeretem a stresszt, ami ezzel jár, szeretem, ha egyszerre csipog a telefonom naptár funkciója, kapok e-mailt, és látom a legkülönbözőbb helyekre felposztitelve a teendőimet és a határidőket - amiket utána nem tartok be.

Nem szép tulajdonság, tisztában vagyok vele... sőt, talán az egyik legrosszabb tulajdonságom. Nekem még az egyetemet is fél évvel tovább tartott elvégezni, mint másoknak, mert nem ültem le időben megírni a szakdolgozatomat (aminek egyébként miután elkészült, a csodájára jártak… - igen, ez egy személyes blog, nyugodtan fényezhetem benne magam... :)).

Mi a baj ezekkel az „utolsó utániakkal”?

Az, hogy nem csak izgalmas kihívás elé állítják az embert („Vajon sikerül mégis megcsinálnom időre, úgy, hogy még jó is legyen?”), de rengeteg fölösleges szorongást is okoznak. Én pl. állandó bűntudatban élek emiatt, folyton azon aggódom, hogy azt fogják gondolni mások, semmit sem veszek komolyan (valljuk be, ez egy elég logikus feltételezés), hogy önző vagyok és szétszórt, és legfőképpen megbízhatatlan, és ezzel csalódást okozom nekik.

Azt hiszem, az egyetlen megoldás – már ha a legkézenfekvőbbet nem veszem számításba, miszerint nekem KELL megváltoznom – az lenne, ha mindenki hamis, a valóságos határidők lejárta előtti dátumokat adna meg nekem, amire teljesítenem kell az adott feladatokat – így ha én túl is lépném a (hamis) időkorlátot, az ő munkájukat még nem hátráltatnám…

(Moody)