Emilia Clarke - Harc az életemért

Épp, hogy elkezdtük forgatni a Trónok harca első évadát, amikor két stroke-ot is kaptam egyszerre. - Daenerys Targaryen, azaz Emilia Clarke brit színésznő nyilatkozott őszintén a stroke-ról és agyműtétjeinek történetéről.

Amikor befejeztük az első évad forgatását, a reklámkampány körüli izgalom és a premier ellenére úgy éreztem magam, mint egy szellem. Rettegtem. Rettegtem a figyelemtől, a nyilvánosságtól, attól, hogy meggyőzően és hittel nyilatkozzak az új sorozatról. Úgy éreztem, minden tekintetben kimerültem.

Az első epizódban meztelenül tűntem fel, ettől kezdve a sajtótól mindig ugyanazt a kérdést kaptam, más megfogalmazásban: „Ilyen erős nőt játszol és mégis leveszed a ruháidat. Miért?” Magamban mindig így válaszoltam: „Hány embert kell megölnöm, hogy bizonyítsak magamnak?”

Hogy csökkentsem a stresszt, elkezdtem személyi edzővel edzeni és mivel már befutott színésznő lettem, formában is kellett maradnom. 2011. február 11-én reggel az észak-londoni Crouch End edzőtermében öltöztem, amikor hirtelen nagyon erős fejfájás tört rám. Annyira kimerültnek éreztem magam, hogy alig tudtam felvenni az edzőcipőmet. Amikor elkezdtem az edzést, az első néhány gyakorlatra is kényszerítenem kellett magam. Majd a következő gyakorlat a plank volt és úgy éreztem, mintha egy zenekar tombolna az agyamban. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, de képtelen voltam rá. Kértem egy kis szünetet az edzőmtől. Ahogy beértem az öltözőbe, hányinger tört rám. A WC mellé roskadtam és tudtam, hogy baj van. Egyre erősebb lett a fájdalom. Egy ponton már azt is tudtam, hogy az agyammal történt valami.

Próbáltam elfelejteni a fejfájást és a hányingert, azt mondogattam magamnak, hogy „Nem fog megbénítani!” Az ujjaimat is megmozgattam, hogy ezt elhitessem magammal és próbáltam felidézni a Trónok harca forgatókönyvéből néhány sort.

Hallottam, ahogy egy hölgy odajött hozzám megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Nem voltam jól. Stabil oldalfekvésbe fektetett és mentőt hívott hozzám. Egyszerre minden zajos és homályos lett. Emlékszem a szirénára, új emberek hangjára, arra, hogy az egyik hang azt mondta, túl gyenge a pulzusom. Epét hánytam. Valaki megtalálta a telefonom és felhívta a szüleimet, hogy a Whittington Kórházba szállítanak.

Tovább A stroke és tünetei

Elvesztettem az eszméletem

A kórházban egy kerekes hordágyon vittek végig egy fertőtlenítő szagú, szorongó emberektől hangos, hosszú folyosón. Senki nem tudta, mi a bajom, ezért nem tudtak a fájdalom ellen gyógyszert adni.

Elküldtek MRI-re, egy agyi felvételre. A diagnózis gyors és baljós volt: szubarachnoid vérzés (SAH), ez egy életveszélyes típusa a stroke-nak, vérzés az agy körüli térben. Aneurizmám volt az agyalapi artériás gyűrűn, ami kiszakadt.

Ahogy később utánaolvastam, a szubaranchnoid vérzéses betegek egyharmada azonnal meghal. Azoknak a betegeknek, akik ezt túlélik, sürgős műtétre van szükségük, hogy eltávolítsák az aneurizmát, mert nagy kockázata van egy második, halálos agyvérzésnek.

Ha eszméletemnél lennék és jók lennének az életjeleim, megműtenének. És még így sem volt garancia, hogy túlélem. A Nemzeti Neurológiai és Idegsebészeti Kórházba szállítottak, egy gyönyörű viktoriánus vörös tégla épületbe, London központjában. Éjszaka volt. Az anyukám az ágyam mellett aludt a kórteremben, én pedig fel-felébredtem a nyilalló fájdalom és a rémálmok miatt, amit a sok gyógyszer okozott.

Emlékszem arra, amikor azt mondták, hogy alá kell írnom egy sebészeti beavatkozást. Agyműtét? Életem legelfoglaltabb időszakában nincs időm egy agyműtétre! Végül belenyugodtam és aláírtam. Majd öntudatlan állapotba kerültem. Az elkövetkező három órában a sebészek az agyamat műtötték. Nem ez volt az utolsó műtétem, és nem is a legrosszabb. 24 éves voltam.

Az első műtétemre azt mondták, minimálisan invazív eljárás, ami azt jelentette, hogy nem kellett felnyitniuk a koponyámat. Egy endovaszkuláris tekercset alkalmaztak, ami egy huzalt vezet be a femorális artériába. A huzal az ágyéktól, a szív körül vezet az agyba, ahol lezárja az aneurizmát.

A műtét három óráig tartott

Amikor felébredtem, elviselhetetlen fájdalmat éreztem. Nem tudtam, hol vagyok, alig láttam valamit, a torkomban egy cső volt, amitől folyamatos hányingerem volt. Négy nap után kivittek az intenzívről és azt mondták, teszteket fognak végezni rajtam és ha kisebb komplikációkkal kibírok egy hosszabb időtartamot, rendbe fogok jönni.

Egy este, miután az aznapi teszten sikeresen átmentem, egy nővér felébresztett, hogy megkérdezze a nevemet. A teljes nevem Emilia Isobel Euphemia Rose Clarke, de nem emlékeztem rá. Egy szó sem jött ki a számon és elkezdtem pánikolni. Soha nem éreztem még ehhez fogható félelmet, a sors szörnyű csapása volt ez. Az életem lepergett előttem, színésznő vagyok, emlékeznem kell a szövegemre, most pedig a saját nevemet se tudom visszamondani.

Afáziám volt, ami azt jelenti, hogy az agyamat ért trauma következményeként beszédzavarom lett. Alig tudtam motyogni valamit, anyukám úgy tett, mintha tökéletesen beszélnék és értené, amit mondok. De én tudtam, hogy akadozva beszélek. A legrosszabb pillanataimban ki akartam húzni az infúziót a karomból. Kértem az orvosokat, hogy hagyjanak meghalni. A munkám - amiről egész életemben álmodoztam - a beszédre és a kommunikációra épül, e nélkül elveszett vagyok.

Visszavittek az intenzív osztályra, ahol egy hét múlva az afáziám elmúlt, tudtam a teljes nevem. De tudatában voltam annak is, hogy mindannyian, akik a körülöttem levő ágyakban feküdtek, rosszabbul voltak, mint én. Ők folyton arra emlékeztettek, milyen szerencsés vagyok. Egy hónappal később kiengedtek a kórházból, csak friss levegő és egy forró fürdő után vágyakoztam. Voltam sajtóinterjúkon és úgy egyeztünk meg, hogy néhány hét múlva visszatérek a Trónok Harcába.

Visszatértem a régi életemhez, a kórházban azt mondták, hogy van egy kisebb aneurizma a másik agyféltekémben, ami bármikor kipukkanhat. Az orvosok szerint ez olyan kicsi, hogy nem fog panaszt okozni életem végéig. Csak rendszeres kontrollra kell járnom miatta. Még mindig jelen volt a fájdalom, de morfinnal kezelhető volt. A Trónok Harca stáb tudta, mi történt velem és milyen az állapotom, de nem akartam, hogy nyilvánosságra kerüljön. A show-nak folytatódnia kell!

A második műtét

Mielőtt elkezdtük volna forgatni a második évadot, nagyon bizonytalan voltam magamban. Gyenge voltam és féltem, minden pillanatban azt hittem, most fogok meghalni. Egy londoni turné során élénken emlékszem, hogy nem tudtam lépést tartani a többiekkel, gondolkodni vagy lélegezni, sokkal kevésbé ügyeltem arra, hogy bájos legyek, mint azelőtt. Az interjúk között morfinnal tömtem magam. A fájdalom mindig jelen volt, a fáradtság pedig olyan volt, mint a legrosszabb kimerültség, amit valaha is tapasztaltam millióval szorozva. De játsszuk meg, hogy minden rendben, színésznő vagyok! A Vanity jött egy munkafelkéréssel. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy hogy nézek ki. Ha nem éreztem úgy, hogy tökéletes a külsőm, nem voltam hajlandó beszállni a taxiba.

A második évad forgatásának első napján, Dubrovnikban folyamatosan azt mondogattam magamnak: ”Jól vagyok. 25 éves vagyok. Jól vagyok.” Belevetettem magam a munkába. Az első forgatási nap után alig vártam, hogy visszaérjek a hotelbe, mert majdnem összeestem a fáradtságtól.

A forgatáson nem hagytam ki egyetlen jelenetet sem, de nagyon küzdöttem. A második évad rettenetes volt számomra. Nem tudtam, mi fog Daenerys-szel történni. Ha őszinte akarok lenni, minden nap minden percében az járt a fejemben, hogy meg fogok halni.

2013-ban, amikor befejeztük a harmadik évad forgatását, elvállaltam egy munkát a Broadwayon, Holly Golightly szerepét. A próbák csodásak voltak, de hamarosan látni lehetett, hogy nem lesz nagysikerű a darab. Így hát befejeztük a próbákat. Amikor New Yorkban voltam a próbák miatt, elmentem egy agyvizsgálatra, amire a műtétem óta rendszeresen járnom kellett.

Az agyam másik oldalán duplájára nőtt az aneurizma

Az orvos azt mondta, ezt meg kell műteni. Azt ígérték, ez egy sokkal egyszerűbb beavatkozás, mint a legutóbbi. Nem sokkal később egy szép, privát kórteremben találtam magam. Ott voltak a szüleim is. „Két óra múlva találkozunk” mondta anyukám. És már vittek is az újabb műtétre. Egy újabb kirándulás a femorális artériámba. Semmi gond.

Kivéve, hogy volt. Amikor felkeltettek, ordítottam a fájdalomtól. A műtét sikertelen volt. Masszív vérzésem lett és az orvosok azt mondták, hogy nagyon kis esélyem van a túlélésre, ha nem műtenek meg újra. Ez a műtét már egy hagyományos agyműtét volt, a koponyámon keresztül. Az operációnak pedig sürgősen meg kellett történnie.

A felépülés sokkal fájdalmasabb volt, mint az első műtét után. Mintha egy sokkal hátborzongatóbb háborút élnék át, mint amilyet Daenerys valaha tapasztalt. Az agyamból egy cső vezetett ki, amin keresztül lecsapoltak. A koponyám néhány darabját titánium helyettesítette. A seb, amely a fejtetőmtől a fülemig ért nem volt látható, de én ezzel nem voltam tisztában. Mindenekelőtt a kognitív és az érzékszervi veszteségek miatti folytonos aggódás volt jelen. Tudok majd koncentrálni? Emlékezni? Mi lesz a periférikus látásommal?

Egy újabb hónapot töltöttem kórházban és bizonyos pontokon elhagyott a remény. Nem tudtam senkinek a szemébe nézni, rettenetes szorongás és pánikrohamok gyötörtek. Soha nem mondtam „Ez nem igazság”, mindig arra gondoltam, hogy van valaki, akinek rosszabb.

De amikor ezen az egészen másodjára is keresztülmentem, az összes reményem elhagyott. Önmagam árnyéka voltam. Olyannyira, hogy ezekre a sötét napokra alig emlékszem. Az elmém eltemette ezeket a napokat. De arra emlékszem tisztán, hogy nem akartam élni. Továbbá biztos voltam abban, hogy az állapotommal kapcsolatban újabb szörnyű híreket kapok. Ez így volt egy ideig. Hat héttel a műtét után a National Enquirer egy rövid sztorit tervezett kiadni, egy riporter akart nekem kérdéseket feltenni, de én nem engedtem.

De most, hogy évekig titokban tartottam ezt a szörnyű időszakot, ideje volt, hogy elmondjam az egész történetet. Kérlek, higgyetek nekem: tudom, hogy nem egyedülálló eset vagyok. Számtalan ember sokkal rosszabbat is elszenved, és nem olyan szerencsés, mint én.

Napjainkban

A második műtétem utáni években annyira meggyógyultam, ahogy a legvadabb álmaimba sem hittem volna. Most már 100%-os vagyok. A munkámon túl elhatároztam, hogy belevetem magam a jótékonykodásba, segítek a sorstársakon az Egyesült Királyságban és az USA-ban. Az alapítvány a SameYou nevet kapta, aminek a célja az agyvérzéses és agyi sérültek kezelésének biztosítása. Végtelen hálát érzek az anyukám, a testvérem, az orvosaim, a nővérek és a barátaim iránt. Minden nap hiányolom az apukámat, aki 2016-ban rákban halt meg és sose tudtam neki eléggé megköszönni, hogy az utolsó pillanatig fogta a kezem.

Van valami örömteli is abban, hogy következik a Trónok harca befejező évada, annyira örülök, hogy láthatom a történet végét, szerencsés vagyok, hogy részt vehettem benne. Várom a folytatást.

Forrás: WEBBeteg
Sohajda Fanni, fordító; The New Yorker