Drogfogyasztás - Ahogy az addiktológus látja

Nem minden kipróbáló válik függővé, gyógyult szenvedélybeteg viszont nincs - mondja Telek Ervin salgótarjáni addiktológus. A 23 éve a pályán lévő szakember az ENSZ kábítószer-ellenes világnapján Elige Vitam (Válaszd az életet)-díjat vehetett át Balog Zoltán emberierőforrás-minisztertől.

Interjúnkban arról is beszél, hogy Nógrád megyében évente több fiatal is meghal drogfogyasztás következtében, de a szomorú tény mégsem jelent visszatartó erőt: továbbra is tenni kell például azért, hogy végzős középiskolások ne kábítószer befolyása alatt menjenek érettségizni.

Telek Ervin regionális szakértő, az Országos Szakértői Munkacsoport tagja korábban pedagógusként dolgozott, az első olyan osztállyal, amelynek tagjai kisegítő általános iskola után speciális szakiskolába jártak. Osztályfőnökként akkor találkozott az alkohol-, nikotin- és kábítószer-fogyasztás kezdeti szakaszával. 1989 táján mindenütt azt mondták, nincs kábítószer-probléma, de ha van is, nincs senki, aki segítsen.

Kapóra jött neki egy Soros-ösztöndíj, majd több más képzés után elsőként végzett a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetemen addiktológiai konzultáns szakon. Munkahelyén, a Salgótarjáni Kistérség Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltató Központban beszélgetünk, ahol az addiktológiai szolgálat szakmai vezetőjeként dolgozik.

Visszatekintve úgy tűnik, hogy 23 évvel ezelőtt tényleg nem volt komoly probléma a drog.

Jelei, tünetei voltak. A szipuzás már gyakori volt, megjelent a gyógyszer és az alkohol együtt való fogyasztása, és megjelentek az első marihuánás gyerekek. Azóta minden felborult. A legutóbbi vizsgálatok azt mutatják, hogy a mai magyar középiskolások dohányzása, alkohol- és kábítószer-fogyasztása jóval felülmúlja az európai átlagot. A dohányzás már alsó tagozatban beindul, az alkoholfogyasztás az 5-6. osztályban már természetessé válik, a "rohamivás" középiskolás történet. Trendi az is, hogy fogalmam sincs, mit fogyasztok, ha lehet, akkor mindent. És a legszörnyűbb, hogy a lányok élen vannak.

Amikor trendről beszél, milyen arányokról van szó?

Ha az arányokat nézzük, abból tudunk kiindulni, hogy kik jelennek meg nálunk két olyan kategóriában, akikkel csak mi foglalkozunk a megyében: az alacsony küszöbű addiktológiai szolgálatnál és az elterelésnél. Az alacsony küszöbnél nem kérjük, hogy feddje fel a kilétét, és bejöhet akár intoxikált állapotban is. Ők önként - családi, baráti, iskolai hatásra - jönnek be vagy hozzák be őket. Itt az átlagéletkor nem éri el a 18 évet, nagyon ritka az a fölötti.

Az elterelésnél ügyészségi vagy bírósági szakaszban lévő, vádemelés elhalasztását kapott fiatalok jelennek meg kötelezően, hat hónapra. Vannak 18 év alattiak és fölöttiek, de nagyon ritka a 20-25 év fölötti. Mérhető, hogy egyre lejjebb szorul az átlagéletkor. A szenvedélybetegek közösségi ellátásában 46 folyamatosan ellátott betegünk van. Az alacsony küszöbű ellátottak között több százat tartunk nyilván, az elterelésben évente száz körüli droghasználót regisztrálunk.

Általánosíthatók a családi körülmények?

Valamikor olyan szépen megfogalmaztuk, hogy miként működik a család hajlamosító tényezőként. Én már ebben nem hiszek. Középiskolában felmértük, hogyan fogadják el a gyerekek a szülőt, a pedagógust, a szakembereket, a barátokat. Az első három együtt nem érte el azt a százalékot, mint a barátok. Azt kell mondjam, hogy a legjobb családban is előfordulhat drogprobléma, ha a társaság normáihoz hozzátartozik a kábítószer-használat vagy az alkoholfogyasztás. Szoktuk tanácsolni, hogy menjenek sportkörbe vagy szakkörbe.

Az utóbbi időben megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a fiatalok saját bevallásuk szerint egy jó kis foci után "tépnek valamit". Egy húzós táncpróba után "lecsengetőt" használnak. Szinte tudható, hogy melyik kategóriának melyik a preferált szere. A tánccsoportoknál a marihuána, a petting és az alkohol a levezető. Sportcsoportoknál az amfetamin-metamfetamin a kezdőrúgás, majd le kell csengetni, tehát belép a kannabisz az alkohollal. Képzőművészeti csoportoknál hallucinációs anyaggal kell kezdeni, majd levezetni némi kis relaxációs kannabisszal. Ha ez a kultúra már így kialakította önmagát, akkor tényleg azt kell mondanunk, hogy jelen van a mindennapjainkban.

Amit mond, ez Salgótarján környékére igaz?

Egész Nógrád megyére, de régiós szakértőként merem mondani, hogy ezt tapasztaljuk Heves és Borsod megyében is.

Ez ijesztő.

Valóságos.

Elolvastam az addiktológus szakma leírását, és aszerint ez olyan embernek való munka, aki képes egy adott problémával újra és újra felvenni a harcot. Kudarcos szakma ez?

Igen. Amikor felvettem a kollégákat - pszichiátriai, addiktológiai és a fogyatékos ellátás tartozik hozzám -, azt mondtam nekik: vigyázzatok, mert ez nem sikertörténet. Minden esetért meg kell harcolni, és a szenvedélybeteg elsődleges alapállása a tagadás: én nem, én csak délután, csak hétvégeken, én bármikor abbahagyom...

Lehetetlennek tűnik a jövőtervezésre vállalkozni, akár fél hétre előre. Fel kell készítenünk a pácienst, hogy létezik visszaesés és botlás. Aki valóban függővé vált, az nem gyógyítható, nincs gyógyult szenvedélybeteg. Tünet- és anyagmentes van.

Legfeljebb annyit lehet elérni, hogy nem csinálja. De bármikor újra csinálhatja?

Így van. És ezt a bármikort kell minél tovább, egy-két nappal vagy évvel elcsúsztatni. Ha valaki idejön, már van motivációja. A többieknél arra kell nagy hangsúlyt fektetni, hogy fogadják el, hogy segítségre van szükségük. És hogy megértsék - és ez kőkemény munka -, hogy egy kémiai vegyülettel, egy molekulával vannak viszonyban. Ha már idáig eljutnak, rájönnek arra, hogy nem ők gyengék, hanem az anyag erős.

A szakember szerint a függésig nagyon hosszú lépcsősoron lehet eljutni. Ugyanis nem minden kipróbáló válik függővé. Két izgalmas kérdés van: a kipróbálás motivációja, és hogy mi tartja fenn?

Az anyagozás közösségben történik - magyarázza. - Senki nem magától jön rá, hogyan kell sodorni egy dzsointot, hány milligrammot kell feloldani, és miben. Megtanítják neki. Közösség érték- és mértékvesztéséről van szó. A másik, hogy mit érünk el az anyagokkal. Minden kémiai anyag valamilyen változást okoz az idegrendszerben, tudatot módosít. A folyamatosan feszültségben, stresszben lévő ember igyekszik lenyugtatni magát.

Annyira stresszes lenne egy tizenéves?

Miért ne? Nem tanítjuk meg a stresszt kezelni. Mit lát tőlünk, felnőttektől? Rágyújtunk, kávét iszunk, behajítunk néhány nyugtatót, dühöngünk, szidunk mindent, negatív megbirkózási technikákat mutatunk. Másrészt a szülő hivatásos tudatlan. Az én gyerekemmel ez nem történhet meg, hajtogatja. Ha meg lezajlik az első vizsgálat, és a szülő értesül arról, hogy a gyerekében négyféle kábítószer van - na, látni kell azokat a szülői arcokat! A szótlan anyákat, apákat. És a megdöbbenésnek nem az az elsődleges oka, hogy drogozik a gyerek, sokkal jobban fáj az, hogy hazudott.

Mi játszódhat le abban a családban, ahol másfél év után derül ki, hogy a gyerek ez idő alatt 400 ezer forintot lopott el otthonról? Beszélni kell az össztársadalmi reménytelenségről is. Milyen jövőképet tudok adni a gyereknek? Ígértük-e neki azt, hogy ha tanul, akkor nem pályakezdő munkanélküli lesz? Apányi, anyányi gyerekek élnek a szülőkkel, sokszor munka nélkül.

Azzal is számolni kell, hogy a hozzánk forduló fiúk 80-90 százalékának nincs barátnője. Az egyikük azt írta, neki a drog volt a mindene; ő volt a barátnője, a holdfény, a ragyogás, a jókedv. Mennyi hamis dolog. Össze szoktuk írni, mire vágynak. Persze mindenért meg kell dolgozni, ami időbe, pénzbe, energiába kerül. Ezzel szemben ott van ez a fránya anyag, amely ugyan pénzbe kerül, de nagyon alkalmas az önbecsapásra.

Ha valaki már kórházi kezelésre szorul, rendben van itt az ellátás?

Dehogy van! Nincs serdülő és ifjúsági drogellátó kórházi osztály, megoldatlan a rehabilitáció is. A felnőtteket nézve a kórházi addiktológiai osztályok csak az alkoholproblémát tudják kezelni. A rehabilitáció foltokban van meg az országban, egyházak és alapítványok tartják fenn az intézményeket, ahol sorba kell állni, vagy egymillió forintot kell fizetni féléves kezelésért. Teljes egészében hiányzik a prevenciós rendszer. Megszűnt az iskolai prevenció, mert nincs rá pénz és motiváció. A pénzt még megértem.

Tizenegy éve kezdtük el a pedagógusképzést, hogy minden iskolának legyen drogkoordinátora. Nem tudom, hol vannak. Egyre ritkábban hívnak minket iskolákba, folyamatos együttműködésre sincs igény. Annak idején szülői értekezleteket is tartottunk, de ők is mind kevesebben jelentek meg. Úgy gondolják, ha részt vesznek ilyenen, akkor beismerik, hogy az ő gyerekük érintett.

Összességében mit lehet elérni a drogfogyasztókkal?

Nem kívánunk megmentők lenni, csak segítők. A prevenció többnyire nagy létszámot céloz meg, és jó is lenne, ha "szüzekhez" szólna, de ilyen homogén csoport már nincs. Az egyéni, személyre szóló kezelés a legfontosabb. A siker az, ha valaki visszajön, és eldicsekszik azzal, hogy munkát talált, jól van. Be is vesszük önkéntes segítőknek, de ügyelünk arra, hogy a program ne a szenvedéstörténetről szóljon.

A szép lassan felépített jövőkép azzal kezdődik, hogy az illető írjon magáról 17 pozitív állítást. Ez bizony nem könnyű. A továbbiakban is arra helyezzük a hangsúlyt, hogy mikor érez örömöt és sikert, mire büszke, mit szeretne a leginkább elérni. Nem azt keressük, hogy miért szokott rá, hanem vissza akarjuk adni az önbizalmát és önértékelését. A cél a személyiség teljes megerősítése, és akkor már nincs szüksége arra, hogy mesterséges bódulatba kergesse magát.

De mi van, ha ott áll megerősödött személyiséggel, és esetleg azzal szembesül, hogy nincs munkája, pénze, nincs mire családot alapítania? Mindent nem vállalhat fel az addiktológia.

Nem, nem is vállaljuk fel. De segíthetünk az álláskeresésben. Most arra gyúrtunk nagyon sok gyereknél, hogy sikerüljön tisztának maradnia az érettségire. Egy lány kivételével sikerült is, ő úgy be volt tépve, hogy nem tudott elmenni az angol vizsgájára.

Ilyen tendenciával mi lesz itt tíz év múlva?

Meg fog változni a helyzet. Annyiféle anyagot használnak már, hogy nem lehet úgy rájuk kapaszkodni, mint a régi, klasszikus szerekre. Nincs szakirodalmi bizonyítéka, de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki többfélét kipróbál, kevésbé válik függővé, mint aki egyetlenegy szerhez ragaszkodik.

Nem vagyok jós, de attól félek, inkább előtérbe kerül az alkohol. Ez sem jó, de visszafogja az illegális szereket. Ugyanakkor előtérbe kerülhet a gyógyszerfogyasztás is. Hadd mondjam viszont, hogy a drogmentes társadalom elképzelése olyan, mint a veszekedés nélküli házasság. Ilyen nincs...

Teleki Ervin elmondása szerint a halálesetek nem túladagolás, hanem a szer okozta megváltozott tudatállapot miatt történtek. Önakasztás, megfagyás, hídról való leugrás; volt, aki autó alá zuhant.

Ez nem visszatartó erő - fedi fel az addiktológus. - Sőt találkoztunk olyannal, aki azt mondta, legutóbb éppen előző nap drogozott elhunyt barátja emlékére. Ugyanazt "nyomta", amivel a barátja öngyilkos lett. Visszatartó erőt nem nagyon látni, mert mindenki arra büszke, hogy ő erős. Vele nem fordulhat elő... Hát, ez nem biztos.

(MTI-Press)