12 lépéses önsegítő közösségek - A második lépés

„Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.”

Az előző lépésben tehát a szenvedélybeteg elismerte, hogy tehetetlen a szerrel szemben, és az élete irányíthatatlanná vált. Ez egy sokkoló felismerés, mely könnyen mély depresszióba taszíthatja azt, aki erre ráeszmél, ha nem követi egy pozitív következő lépés.

A második lépés sokaknak merőben új gondolat lesz. A „hatalmasabb Erő” könnyen vallásos asszociációkat hozhat, amely lehet nagyon harmonikus, de akár kontraproduktív is. Sokan ugyanis ateistaként viszolyognak a gondolattól, hogy ezekben a csoportokban számukra nem szimpatikus eszmékkel fognak találkozni. A következő írásban ismertetésre kerülő 3. lépés (Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk) pontosan ezt hivatott megelőzni. Ugyanis ezek a csoportok alapszabályzatukban is kimondják, hogy függetlenek mindenfajta vallási és politikai mozgalomtól, ezért a lépések kialakításakor is szabadságot adnak annak, aki nem hisz a klasszikus értelemben vett Istenben, ez az egyén a csoport erejébe kapaszkodik, vagy bármibe, amelyet magáénak érez. Sokakat ugyanis távol tarthat a csoportok látogatásától az az elképzelés, amely szerint hívőnek kell lennie ahhoz, hogy egy 12 lépéses csoporthoz tartozhasson.

Ez a lépés tehát arról szól, hogy aki addig tehetetlenül sodródott szerhasználatában, és azt „öngyógyításra”, az érzelmei elfedésére használta, felismerje, hogy önnön erejéből nem fogja tudni megkezdeni a felépülést. Azonban ahelyett, hogy az önsajnálatba esve tovább folytatná életmódját mondván „nekem úgyse sikerül”, kap egy új lehetőséget, és segítséget kér egy olyan erőtől, amelyben hisz, amely fölötte áll. El kell fogadnia, hogy saját erőből nem fogja tudni abbahagyni (hiszen akkor az addigi kísérletei sem fulladtak volna kudarcba), de itt nem állhat meg, be kell engednie a spiritualitást, akár minimális szinten is, mert elkerülni nem tudja, ha ezt a programot követi.

Ambivalens dolog ez, hiszen egyfelől alapvetés, hogy nem mástól kell várni a megoldást: ezért nem használnak a különböző csodaszerek, melyekre könnyen rábukkanhat az ember, ha az interneten keresgél; nem segített soha a szocializmus éveiben alkalmazott kényszerelvonó sem, hiszen a személy saját ereje, elhatározása szükséges a felépüléshez. Ugyanakkor akad itt egy látszólagos ellentmondás, hiszen mégiscsak egy „Felsőbb Erőre” kell bíznia magát a felépülni vágyónak.

Hogyan lehet mégis feloldani ezt az ellentmondást? Valószínűleg úgy, hogy a spiritualitás egy szükséges mankó, de az egyén elhatározása nélkül nem elég, és fordítva: ha valaki a saját hajánál fogva akarja kihúzni magát a mocsárból, mint Münchhausen báró, az valószínűleg hasonlóan „komoly sikereket" könyvelhet el magának, mint a mesebeli szereplő (azaz semmi eredményt).

Ezen a ponton általában hatalmas megkönnyebbülést éreznek a programban részt vevők. A külvilág tőlük várja a megoldást, a változást. Azt már megértették, hogy a problémájuk túlnőtt rajtuk, de ahelyett, hogy ettől a felismeréstől összeomlanának, továbblépnek és folytatják a küzdelmet – immár nem egyedül, hanem ki-ki a saját értelmezése szerinti Felsőbb Erő támogatásával.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Takács Patrícia, addiktológiai konzultáns és szociológus