12 lépéses önsegítő közösségek - A hatodik lépés

„Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindezektől a jellemhibáktól.”

A jellemhiba rossz. Ebben bizonyára mindenki egyetért. Hát persze, hogy mindenki meg akar szabadulni tőlük. Hol itt a kérdés?

Vagy ez mégsem ilyen egyszerű? Lehet, hogy nem mindenki áll készen arra, hogy megszabaduljon tőlük?

Miért ragaszkodunk a jellemhibáinkhoz?

Először is tisztázni szükséges a jellemhiba fogalmát. Erről nem fogunk tudományos definíciót találni, mert ez egy köznyelvi meghatározás. Általánosságban elmondható, hogy azokat a negatív jellemvonásokat értjük ezalatt, amik a többi emberrel kapcsolatos interakciókkal hozhatók összefüggésbe. Tehát (a teljesség igénye nélkül): gyávaság, önzőség, gyengeség, a másik ember semmibe vétele céljaink eléréséhez, a kritika elviselésének képtelensége, és a sor még szabadon folytatható.

Ezek a hibák nem születnek velünk, hanem a környezeti hatások folytán alakulnak ki. Mondhatni, tanulás útján. Aki azt tanulja meg, hogy csakis úgy érheti el a céljait, ha másokon átgázol, az ezt a módszert fogja választani, valahányszor csak teheti. Ha azzal tudott eredményt elérni, hogy alárendelte magát a többi ember akaratának, akkor miért ne tenné ezt mindig így? Ha jóleső érzéssel tölti el, hogy felemelt hangjától-kezétől megrettennek a közelében állók, akkor valószínű, hogy mindig ily módon fog kommunikálni. Ha sokszor folyamodott hazugsághoz, cselhez, hogy megkapja, amit szeretne, akkor bevésődhetett, hogy ez a célravezető megoldás.

Ezeket a hibákat hosszú évek alatt hordozzuk, sokszor személyiségünk részévé válnak. Funkciójuk van, hiszen működésünket alakítottuk hozzájuk. Egyáltalán nem olyan evidens tehát, hogy meg is akarunk szabadulni tőlük. Hiszen mi lesz azután? Hogyan fogjuk megoldani a problémás helyzeteket, ha levetkőztük a hibás működést, ami egészen addig járható útnak bizonyult? „Járt utat a járatlanért...” ugyebár.

Mégis érdemes jó irányba változtatni

Valami mégis arrafelé indította a felépülni vágyókat, hogy változtassanak addigi életükön. Ez a változás nem lehetséges, ha ímmel-ámmal, kényelmesen, nem túl nagy lemondások és kellemetlenségek árán akarják (egy jó segítőnek és a többi, felépülő társnak ez egyből fel is tűnik). Az eddigi írásokból már kiderülhetett, hogy itt gyökeres változásra van szükség, hogy az eddigi hibás működés teljes egészében meg tudjon szűnni, és az élet új alapokra helyeződhessen. Elengedhetetlen az önismeret komoly fejlesztése, mert anélkül borítékolható a visszaesés. Az önismeret szerves része pedig hibáink alapos, átfogó ismerete önáltatás nélkül. És a hibáinkon való javítás vágya nélkül nem beszélhetünk felépülésről sem. A hibáktól azonban mégsem olyan könnyű megszabadulni, önerőből pedig főleg nem. Ezért kérik ebben a lépésben Isten segítségét is. De a fő munkát természetesen magának a felépülni vágyónak kell elvégeznie.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Takács Patrícia, addiktológiai konzultáns és szociológus