12 lépéses önsegítő közösségek - A hetedik lépés

Alázatosan kértük Őt hiányosságaink felszámolására. A 12 lépéses felépülési folyamat második feléhez értünk.

Az idáig vezető lépcsőfokok arról szóltak, hogy a függők beismerték, hogy az életük irányíthatatlanná vált, és külső segítségre is szükségük van. Elfogadták, hogy létezik egy saját felfogásuk szerinti felsőbb erő, amely a segítségükre lesz a felépülési folyamatban. Beismerték a legrejtettebb hibáikat, és készen állnak arra, hogy változtassanak rajtuk.

Ha megfigyeljük, ezeknek a lépéseknek van egy íve. Elindulunk általuk a mélységbe, aztán fokozatosan kivezetnek minket belőle. Ehhez le kell térdelni, amihez alázat kell.

Az alázat fogalma nem feltétlenül pozitív értelemben szerepel a köztudatban. „Megalázó”, „megalázkodik” – kifejezetten szorongást keltő szavak. Mégis tisztában van vele minden felépülő függő, hogy alázat nélkül nincs változás. Az addigi hozzáállást felül kell írni. Olyan ez, mintha lebontanánk valamit, hogy utána újra felépíthessük.

Rengeteg sikertelen leszokási kísérlet után, amiknek úgy fogtak neki, hogy azt gondolták, egyszerű akaraterő szükséges csak ahhoz, hogy felhagyjanak káros szenvedélyükkel, a 12 lépéses csoportok tagjai belátták, hogy segítség nélkül nem fog sikerülni. De az ő aktív közreműködésük nélkül, csupán mások segítségével sem. Tehát a segítséget el kell tudni fogadni, sőt, kérni kell, de emellett nagyon komoly energiát kell fektetni a felépülési munkába, amelynek fázisait a 12 lépés elemzésével jól nyomon lehet követni.

Nagyon sokan ilyenkor kérnek életükben először segítséget. Nem függők között is gyakori probléma, hogy mindent egyedül akarnak megoldani, szégyellik, hogy másokra szorulnak. Az alázat és a szégyenérzet kéz a kézben járnak, ezért komoly változás szükséges ahhoz, hogy meg lehessen törni ezt a hagyományt. Az egész lépésmunka erről szól: alaposan átértékelni minden eddigit, és fokozatosan bevezetni új szokásokat, megismerni új érzéseket, illetve leginkább beazonosítani azokat, hiszen az érzések eddig is megvoltak, csak nem feltétlenül voltak képesek azokat felismerni és kifejezni.

Ebben a lépésben tehát le kell csupaszítani az alázat kifejezést minden rátapadt negatívumtól, és a maga valójában értelmezni azt. Ez pedig gyakorlatilag nem jelent mást, mint függőségünk „tiszteletét”. Nem vehetjük félvállról, nem érezhetjük kisebbnek a problémát, mint amekkora, nem „taposhatjuk el”, hanem alázattal kell viszonyulnunk ahhoz a tényhez, hogy emberek vagyunk, akik hibákat követnek el. Meg kell vizsgálnunk saját viszonyulásunkat az alázathoz, megtisztítani a hozzá kapcsolódott negatív élményektől, és meglátni benne a hasznosságot, a pozitívumot. Az ellenfelet is tiszteljük, legyen szó vitáról, vagy akár egy bokszmeccsről vagy sakkpartiról, mert tudjuk, hogy az elbizakodottság kedvezőtlen végkimenetelhez is vezethet. Tiszteletben kell hát tartanunk hibáinkat és kellő alázattal viszonyulni a Felsőbb Erőhöz is.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Takács Patrícia, addiktológiai konzultáns és szociológus