"Estére az összes pénzt eljátszottam..." - Interjú

Péter negyvenes évei végén jár, és ugyanúgy él, mint mindenki más: reggel felkel, dolgozni megy, fizeti a számláit. Azonban nem volt egy mindig így. Évekkel ezelőtt véletlenül rátalált a rulettre, és a rabja lett.

Képes volt sok-sok órán át figyelni a számokat, és a fizetését a rulett-terembe hordta. Azt mondja: a játékfüggőség betegség, nem egyszerűen akarat kérdése.

Hogy kezdődött a történet?

Péter: - Szerintem akkor, amikor megszülettem. Sok függ a neveltetéstől, az életkörülményektől, attól, honnan jöttem, milyen volt a gyermekkorom. Ma már nem hibáztatok senkit, csak magamat. Egy jó ideig másokban láttam a hibát. Ebből következett a menekülés, ami kiszakított a való életből. Nem igazán találtam az életben a helyem. A saját tapasztalatom az, hogy a szerencsejáték- függőség betegség. Ebből nem lehet kigyógyulni. Életem végéig tartó probléma ez. Hasonlóan az alkoholistákhoz.

- Mi az, ami vonzotta, olyannyira, hogy függővé vált tőle?

Péter: - A játék bármi lehet, aminek tétje van. Lehet ez tippmix is, van, aki ezzel küzd. Engem soha nem érdekelt a kártya, a póker, a nyerőgépek, az automaták. Csak a rulett. Nekem ez egyfajta menekülés volt. Most már azt mondom, alkoholista is vagyok. Ez volt először, aztán jött a játék. 23-24 éves korom körül kezdődött a játék. Akkor még kártyáztam, pénzben, munkaidőben. De egyáltalán nem zavart, hogy dolgoznom kellett volna helyette.

Egy pillanat nagyon megmaradt bennem: amikor épp kártyáztam, a volt feleségem meglátott a villamosból, tudta, hogy dolgoznom kellett volna. Leszállt a két gyerekkel, és a nagyobbikat, aki akkor 2-3 éves lehetett, odaküldte. Nem mondott különösebben semmit, de el lehet képzelni, mit éreztem, amikor felnéztem a lapokból. A kártyázós korszakom nagyjából ennyi volt. Azt nem mondhatom, hogy a házasságom kimondottan erre ment rá, ez egy olyan folyamat, aminek a végeredménye egyfajta menekülés.

- A kártya után hogyan folytatódott ez a folyamat?

Péter: - A kártya után nem igazán figyeltem évekig a játékra, éltem, dolgoztam. Azt még hozzá kell tennem, hogy a munkahelyemet is kártyázás miatt vesztettem el. Kiderült, hogy én időnként lementem a műhelybe és az ott dolgozókkal kártyáztunk, csocsóztunk. Ez nem pénzben ment, nem volt belőle rendszer. Ez még akkor nekem nem okozott problémát, anyagilag sem, de hogy mit jelentett ez a volt feleségemnek, illetve hogyan maradt meg benne az a bizonyos villamos-jelenet… Akkor még nem is tudtam ennyire kívülről figyelni magam, mint most.

Visszatekintve nem is az anyagi veszteség a sok, hanem az erkölcsi-emberi tartásom, amiben a legtöbb kárt szenvedtem. Akkor még nem vett el időt a családomtól, nem vesztettem nagy összegeket. Annak ellenére, hogy nem tudta senki – legalábbis én így tudom. Voltak problémáim, aztán jött a menekülés. Hogy pontosan mitől, nem tudom. Aztán jött 2001-ben a rulett.

- Ez bizonyult a „legtartósabbnak”?
Péter: - Igen. Ez volt az, ami anyagilag, erkölcsileg is teljesen a nullára juttatott.

- Hogy történt a legelső rulettezés?
Péter: - Teljesen véletlenül tévedtem be az első terembe. Volt egy megbeszélt találkozóm, amire félórával hamarabb érkeztem. Gondoltam: addig beülök, iszom egy kávét valahol. Ahová bementem, nyitva volt oldalt egy csapóajtó. Kíváncsiságból benéztem, még soha nem jártam ott azelőtt. Észrevettem egy ismerőst is: az első munkahelyemen volt főnököm. Nagyon rég láttam, gondoltam, beszélgetünk egy kicsit.

Álltam a rulettgép mellett, csak néztem, nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Hogyan forog a golyó, hogy kell bele tétet tenni. Ha jól emlékszem, 5 ezer forintot raktam akkor bele. Akkor nyertem is, ha jól emlékszem, 50 ezer forintot. Az akkoriban egy jó fizetésnek számított. Egyszer csak azt vettem észre, hogy este 8 van, és én délután 3-kor mentem be. Persze a találkozó is elmaradt, mert arról is megfeledkeztem, megszűnt a külvilág. A játéktermek többségében nincs ablak, vagy le van sötétítve, és óra sem.

Hittem, hogy nekem nincs semmi bajom. Akkor jövök el a géptől, amikor akarok – gondoltam –, nem hittem el, amikor valaki figyelmeztetett.

De ez nem volt igaz, most már látom. A legnehezebb magammal őszintének lenni. Az első eset után jó ideig nem játszottam egyáltalán. Nem is igazán érdekelt a nyeremény, nem volt pénzre szükségem.

- Mikor jött a következő alkalom?

Péter: - Két hónap múlva, húsvétkor megkaptam egy nagyobb összeget. Egy éves átlagos kereset volt. Nem adtam haza, pedig ez nem volt rám jellemző. Betettem egy rejtekhelyre. Aztán egyszer csak kaptam magam, belemarkoltam a pénzbe, és visszamentem az előző helyre, ahol játszottam. Villámgyorsan süllyedtem bele ebbe a betegségbe. Estére az összes pénzt eljátszottam. Többször hazamentem egy-egy újabb adag pénzért.

Később is ez volt rám jellemző, hogy egyszerre csak a pénz egy részét tettem be a zsebembe, a többit a kocsiban hagytam. Két hónap alatt jutottam el odáig, hogy minden nálam lévő fillért otthagytam. A gond az, hogy ha az ember abbahagyja a játékot, szembe kell néznie magával.

- Mi volt a mélypont, amikor segítségért fordult?

Péter: - Az előbb említett húsvéti alkalomtól számítva kialakult heteken belül, hogy minden éjszaka a játékteremben kötöttem ki. Munka után azonnal a játékterembe mentem, egyre ritkábban mentem haza. Volt, hogy onnan mentem dolgozni. Próbáltam titkolni a környezetem elől. Hamarosan el is váltunk. Volt a munkahelyemről fizetésem, vállalkozásom is, nem kevés pénz ment el. Eladtam az összes kisgépet, az otthoni arany ékszert bevittem a zaciba. Jól éltünk előtte, nem voltak filléres gondjaink. Hitelt vettem fel, azért játszottam, hogy a kölcsönkért pénzt megadhassam. Van olyan, akinek még mai napig tartozom.

Amikor a válás után elköltöztem otthonról, az utolsó szál is elszakadt, ami a normális élethez kötött. A pénz nem is fontos, az emberek bizalmát, a barátaimat és a családomat is elvesztettem. Ez a legnagyobb veszteség. Rengetegszer előfordult, hogy a munkahelyemet is elhagytam fizetésnapon, megnézni, rajta van-e a kártyán a pénz. Ha igen, akkor valamilyen ürüggyel elkéredzkedtem, vittem a játékterembe.

2003 decemberében buktam el egy jelentősebb összeget ismét. A mélypont akkor következett, amikor egy átjátszott éjszaka után hazamentem, és belenéztem a tükörbe. Akkor jött egy tiszta pillanat, és nem ismertem meg magam. Eszembe jutott, hogy néhány hete az unokatestvérem telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét.

Ott épp egy doktornő beszélt, aki elmondta, hogy a szerencsejáték-függőknek van segítség a Nyírő Gyula Kórházban. Kiderítette az unokatestvérem a telefonszámát, és befeküdtem a kezelésre 2004 februárjában.

Azóta már sajnos azt a részleget bezárták. Ez a betegség olyan, mint az örvény, egyre mélyül. A játék a tetején kezdődik, a mélypont az alja. Ha valaki visszaesik, onnan kezdi, ahol a mélypontja volt. 2009-ben újra kórházba mentem. Hiába nyertem akár 1 milliót is, nem az adósságaimat rendeztem belőle. Nagyon fontos a tünetmentességhez, hogy a függő járjon a GA-csoportba (önsegítő csoport szerencsejáték-függőknek, hasonló az AA-hoz). Ma már nem érzek kényszert arra, hogy ha pénzt érzek a zsebemben, játékterembe vigyem. Összesen kétszer estem vissza, 2007-ben és 2009-ben.

- Mit tudnak tenni a hozzátartozók?
Péter: - Nagyon fontos, hogy nem azzal segítenek, ha titkolóznak ők is, leplezik a függő hibáit, kifizetik helyette a számlákat. Ezzel csak a mélypont elérését késleltetik. Bármikor megtörténhet, hogy a függő újra visszaesik.

(WEBBeteg - Czibere Anikó)