Kezdjünk el talpra állni, előrehaladni és bátran élni!

A mögöttünk lévő másfél esztendő, mely során a koronavírus-világjárvány életünk szinte minden területén valamilyen kellemetlen nyomot hagyott, ami a lelkünket sem kímélte, megváltoztatta a mindennapjainkat, a kapcsolatainkat.

Immár, több mint ötmillió magyar ember beoltása után, maszk használata nélkül közlekedhetünk az utcán, a közterületeken, így néha olyan érzésünk támad, mintha szabályt szegnénk, vagy arra gondolunk, nehogy megfertőződjünk. Belénk ivódott a koronavírustól való félelem, a szigorú szabálykövetés fegyelme, ami – ha kellemetlen is volt, de – az egészségünk óvását szolgálta. Ha ez az érzés csupán átmeneti, s fokozatosan elhagyjuk, s nem válunk kényszeresen aggódóvá, idővel visszatérhet a korábbi életünk, noha az talán már sosem lesz olyan, mint a világjárvány előtt volt.

A még most is fennálló óvintézkedéseket a szakemberek utasítását követve, visszavonásig be kell tartani, hiszen a vírus még velünk él. S vélhetően a koronavírus elleni védőoltásokat évente meg kell ismételni mindannyiunk élete, egészségének biztonsága érdekében. Ezek ismeretében, most mégis arra kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hogy a nagyszámú oltások beadása – már 16 éves kortól – mellett végre nyugodtabbá váljon az életünk minden területe. Ehhez sok türelem és elegendő idő szükséges, amit veszélyes sürgetni és kikerülni.

Meg kell tanulnunk bátrabban, elérhető célokkal, reményekkel újra élni a napjainkat. S nem megfeledkezni arról, hogy legalább 2-3 millió honfitársunknak még ajánlatos lenne a COVID-19 elleni vakcinát igényelni ahhoz, hogy a fertőződéstől való szorongásunk megszűnjön, s még teljesebb életet élhessünk.

- Személyiség- és szituációfüggő, hogy ki milyen hamar képes talpra állni élete nagyobb változásai, veszteségei, traumái után. Minél erősebb a lelki immunrendszerünk, minél stabilabb a személyiségünk, illetve sokat számít, hogy mennyire hatékony a küzdési képességünk, a kitűzött céljaink elérhetősége, annál hatékonyabban haladhatunk a nyitottabb, új életünk felé. Ne gondoljunk eget rengető változtatásokra, csupán a rossz kedélyállapotból, a kilátástalanság érzéséből kilépve, a „van remény” gondolattal azonosulva előre tekintve élni a napjainkat, s nem felidézve a múlt megrázó emlékeit – magyarázta Molnár Kornélia, pszichológus.

- Milyen veszteségeket kell feldolgoznunk, majd „elengednünk” a mögöttünk álló, másfél évig tartó pandémia idejéből, ami ugyan nem általánosítható, de sokakat utolérhetett a nehéz időszakban? Figyelembe véve azt is, hogy olykor minden igyekezet ellenére, maga az ember a legnagyobb akadálya a fejlődésnek, a változásnak.

- A legnagyobb veszteség, ha valamelyik családtagunkat, barátunkat, kedves ismerősünket elveszítettük a koronavírus-járvány alatt. Nem tudtunk felkészülni rá, nem számítottunk arra, hogy a mi életünkben is bekövetkezhet ez a tragikus veszteség. A gyászmunkát nem lehet elkerülni, sőt, nem is szabad. Meg kell élnünk a fájdalmunkat, és ha elhúzódik a gyász, magunk és a velünk maradt szeretteink érdekében, lépésről lépésre, de „össze kell szedni magunkat”. Nem elfojtással, nem tagadással, de haladni kell a veszteség elfogadása felé. Ehhez gyakorta szakember segítségét kell kérni, amit jó szívvel ajánlok a kiegyensúlyozott talpra álláshoz, lelkünk felépüléséhez. A család támogatására, az összetartásra is szükség van.

További komoly stresszt, úgynevezett poszttraumás stresszt is előidézhet, ha valaki elszenvedte a COVID-19 betegséget, ami hosszú hetekig, hónapokig eltartott, s a beteg talpra állása mentálisan és fizikailag is elhúzódott. Az ilyen esetekre már szakambulanciák állnak rendelkezésre, melyek felkeresése a háziorvos beutalójával, mindenképpen szerencsés döntés. Ilyen helyzetekben is elengedhetetlen a családtagok türelme, figyelme, gondoskodó szeretete.

Önmagunkat is türelmesen segíteni, támogatni kell. Megtalálni azt a belső motivációt, hogy miért is érdemes küzdenünk, újrakezdeni, új feladatok elé nézni. Stabil jövőkép nélkül, örökös aggodalom mellett nehezebben valósul meg a talpra állás, a fejlődés.

- A megküzdési stratégia személyiség-, valamint testi, lelki egészségfüggő. Vannak, akik eleve úgy élték meg a koronavírus-világjárványt, a karantént, az elszigetelődést, hogy valamilyen krónikus betegségben szenvedtek, műtétre vártak, vagyis az életminőségük sokszorosan rosszabb volt, kiszolgáltatottabbak voltak. Közülük is több ezer, tízezer ember veszítette el a munkahelyét, ami létbizonytalanságot generált. Ez együtt óriási trauma.

- Sajnos épp ezért is nő egyre inkább a poszttraumás stresszben, vagy épp a depressziós életérzéssel küszködők aránya. A kiszolgáltatottság, a bizonytalanság végtelenül sokat gyengít a testi, lelki felépülésen. Többen nem kaptak azonnali „figyelmet”, a pandémia előtti időszakhoz hasonló, kiegyensúlyozott egészségügyi ellátást, mert azt nem mindenkor tudták időben vállalni az egészségügyi intézmények a járványhelyzet miatt. (Az egészségügyi dolgozók többsége, minden energiájukkal a koronavírusos páciensek mellett állt helyt éjjel-nappal.) Épp a betegeket védve a fertőzéstől, miközben sok páciens operációját több alkalommal le kellett mondani az adott intézményben, szerte az országban. Ezeknek a pácienseknek vélhetően jelentősen romlott az egészségi állapotuk másfél év alatt, ami a várható műtéteket még sürgetőbbé teszi, de az előjegyzések jelenleg akadoznak, vagy épp most indulnak újra. Ilyen helyzetben a talpra állás, a fizikai fájdalom elviselése óriási lelkierőt kíván. Hasonló esetekben sem szabad célok nélkül várni a műtétet, vagy a kezelések sorát. Muszáj olyan otthoni vagy home-office tevékenységet találni, ami kreatív, ösztönzi a beteget a kitartásra, és részben a figyelmét is elvonja a kínzó fájdalomról. Számukra a személyiségüknek megfelelő célok megtalálása mellett, a legnagyobb reményt maga a műtéti beavatkozás pontos dátuma adhatja, ami a jobb életminőséget jelentheti. Lényeges, hogy ne célok nélkül, önsajnálatba süppedve tekintsünk a jövő felé.

- Mit tehet az, aki a betegsége mellett azt a csapást is megéli, hogy munka nélkül maradt, miközben családfenntartónak kellene lennie?

- Ez újabb nehéz kérdést vet fel, mert a betegséggel vívott harc önmagában is nagyon megterhelő, emberpróbáló élethelyzet. S ha ez a pénztelenséggel, a munkahely elvesztésével is társul, valóban könnyen a depresszió lehet a végállomás. Ezért mondtam, hogy a családtagoknak résen kell lenniük, figyelniük egymásra, észrevenni mindazt, ami a családban feje tetejére állítja a megszokott „rendet”.

Ez is érdekelheti Depressziós beteg a családban - Hogyan segíthetnek a hozzátartozók?

A nehezebb, küzdelmesebb élethelyzetben tilos lenne elfordulni a családtagtól, a gyermektől, a szülőtől, a nagyszülőtől, a barátoktól. Tisztában kell lenni azzal, hogy mire képes az adott élethelyzetében az illető, s ez miként hat a felépülésére, a mentális és testi egészségére. Adni, segíteni nem szégyen, de a segítséget elfogadni sem szégyen, s nem is bűn, hiszen sosem tudhatjuk, mikor fordul a kocka, s az addig egészségben, bőségben élő családtagunk miként válik áldozattá. Ezt senki nem tudja előre. Adni annak is jó, aki ezt megteheti, s annak is, akinek a léte, az egészsége múlik ezen. A küzdelmesen, terhekkel élő családtagtól a segítség megtagadása, a közöny fenntartása az egyik legkegyetlenebb emberi tulajdonságok egyike, amire jó érzésű ember aligha képes. Bátorságra biztatok mindenkit! A látványos eredmény pedig nem napok alatt születik meg, de legalább "kilépünk a langyos vízből", a kétségek fogságából, és erőt merítve haladhatunk előre.

- Az iskolás gyermekek, akik közül már két évfolyam elsős elemista is online tanulta a betűvetés, az írás és a számolás tudományát, ami eddig elképzelhetetlen volt, és végtelenül nagy kihívást jelent, nehézség volt számukra. Ugyanezt mondhatjuk el a felsőbb osztályosokról, a gimnazistákról, az érettségizőkről, és az online módon tanuló egyetemistákról. Megsüvegelendő a kitartásuk, teljesítményük, erőfeszítésük. Sokan azonban mára a teljesítményszorongástól szenvednek.

- Mindenképpen elismerést érdemelnek a felsorolt diákok, egyetemi hallgatók, hiszen nemcsak a járvány okozta félelemmel, esetenként betegséggel kellett megküzdeniük, hanem az online oktatás nehézségeivel is. Ennek áthidalásában a szülők hatalmas áldozatot hoztak, és a lelkiismeretes pedagógusok. Sajnos, nem minden tanár volt erre képes, amit a gyermekek úgy éltek meg és élnek meg most is, visszatérve az iskolába, hogy nem elég okosak, hiányos az ismeretük, nem mernek társaik előtt felelni, megszólalni. Igen, ezek mind a pandémia utóhatásai a megváltozott szocializáció, tanulási forma és követelményrendszer miatt. A szülőknek és a nevelőknek, tanároknak ezt kölcsönös összhangban kellene enyhíteni, ösztönözve a diákot, és konkrét tényekkel az ellenkezőjét igazolni. A gyerekek, de még a serdülők is annak hisznek, amit a valóság történései során igazolva látnak. Akit sosem dicsérnek, nem ismerik el a szorgalmát, igyekezetét, netán a közepes vagy elégséges „címkét” ragasztják rá, nem lesz motivált. Feladja. Egyetlen felnőttnek sincs joga így derékba törni bármely gyermek életét. Azok, akik a kudarctól rettegnek, félni fognak a szeretet elvesztésétől is, de vágyakoznak a siker után. A szorongó csemete a megszégyenülést, a kudarcot szeretné elkerülni, mert attól tart, hogy a szülei nem fogják szeretni, ha nem lesz kitűnő tanuló. Ez nem fordulhatna elő, hiszen a gyermekünket nem a csúcsteljesítménye miatt szeretjük, hanem önmagáért, és kellő bölcsességgel bátorítjuk, de soha nem szégyenítjük meg. Elég ezt a társaitól vagy néhány pedagógustól elszenvednie – de természetesen az lenne a jó, ha tőlük sem kellene. A szorongás erősödése pedig még inkább gyengíti a teljesítményt, és a motivációkészséget. Ne várjuk meg, hogy gyermekünk szorongásos magatartászavarban, romló tanulmányi teljesítménnyel fejezze ki félelmeit.

Bővebben Mi lesz velünk a járvány után? Az iskolába való visszatérés

Ugyanez vonatkozik a pandémia után új munkahelyen kezdő felnőttekre, akikben a teljesítménycentrikusság, a megfelelési kényszer, az állás megtartására való törekvés, mind társulhat szorongással. A sikerélmény, illetve az állás elvesztése miatti fenyegetettségnek és aggodalomnak az elengedése jótékonyan hat az igyekvő ember teljesítményére. A beilleszkedéshez, az új munkakör megtanulásához viszont mindenkinek időre van szüksége. Ezekben a hetekben, hónapokban segítsünk egymásnak, legyünk türelmesek, s bízzunk a saját képességeinkben, életünk jobbra fordulásában. S közben muszáj szabálykövetőnek maradni.

Bővebben Mi lesz velünk a járvány után? A munkahelyre való visszatérés

Tovább

• Poszt-COVID stressz zavar és COVID-trauma
• Hogyan éljük túl a COVID-19 okozta lelki sérüléseket?
• Mi lesz velünk a járvány után? A kapcsolataink
• Mi lesz, ha az élet visszatér a „normál kerékvágásba”? Sokan aggódnak emiatt

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Molnár Kornélia, pszichológus