A patológia paradoxona: élő és elhunyt betegek vizsgálata
megjelent:
Még mindig él a kép az emberekben a patológusról, aki a boncasztal mellett áll, diktafont vagy fényképezőgépet tart a kezében, miközben megállapítja a halál okát. Ez a kép ma már nagyon elavult. Ha ábrázolni szeretnénk a huszonegyedik század patológusát, akkor egy mikroszkóp mellett ülve lenne a legtalálóbb. A mikroszkópban pedig olyan szövettani metszet vagy citológiai kenet van, ami élő emberből származik.
A patológus diagnosztizál
| „A patológus a halál okának megállapításával foglalkozik.” |
|---|
Megállapítja betegség pontos okát. Megvizsgálja a beteg szöveteket, vagy szerveket. Ezt kétféleképpen teheti, vagy invazív mintavételi eljárásokat alkalmaz, vagy pedig a műtét során eltávolított szervet, szervrészletet használja fel szövettani mintavétel céljából. A szövettani vizsgálat élőből történhet vastagtűvel vagy csipesszel, a citológiai vizsgálat során vékonytű biopsziával kenet készül. A vastagtű biopszia során egy szövethengert távolítanak el az érintett szervből, majd ebből készítenek szövettani metszetet és vizsgálják mikroszkóp alatt.
A betegen végzett fizikális és képalkotó vizsgálatokkal megállapított, klinikailag daganatnak gondolt elváltozásról a patológus állapítja meg, hogy valóban az-e, aminek látszik. Nagyon nagy jelentősége van tehát a patológus diagnózisának. Kiderülhet, hogy egy jóindulatú (benignás) elváltozásról vagy egy rosszindulatú (malignus) elváltozásról van-e szó. Malignus elváltozás esetén meg kell határoznia, hogy milyen típusú, stádiumú a rosszindulatú daganat, és hogy hol van a primer tumor, van-e áttét? Ehhez további technikákat, festési eljárásokat alkalmaznak, amik különböző jelzőmolekulák (markerek) segítségével megmutatják a tumor eredetét. Sok esetben a patológus véleménye dönt arról, hogy kell-e operálni a beteget vagy sem. A terápia kiválasztásánál is döntő szerepe van a szövettani diagnózisnak, hiszen a tumorban megtalált jelzőmolekulák döntik el azt is, hogy milyen támadáspontú terápiát kell alkalmazni.
A patológus kutat
Számos a jelen orvostudományát és régi tankönyveket újraíró felfedezés született patológusok jóvoltából. Munkájuknak fontos részét képezi a tudományos kutatómunka, melyben nagy szerepe van a molekuláris patológia fejlődésének. A mai orvostudományban már nem a szövetek, sejtek szintjén, hanem molekulák, fehérjék szintjén vizsgálják a betegségek eredetét és így alkotnak új terápiás módszereket is.
Az elmúlt évtizedben két patológus is Nobel-díjat kapott kutatásaiért. Olivier Smithies a University of North Carolina at Chapel Hill patológia professzora 2007-ben kapott orvos-élettani Nobel-díjat. Kutatócsoportjával az egerek genetikai állományának embrionális őssejteken végzett módosításával lehetővé tették olyan állatmodellek létrehozását, amellyel emberi betegségek tanulmányozhatók. 2012-ben Robert J. Lefkowitz a University of Duke patológia és biokémia professzora kémiai Nobel-díjat kapott kutatásaiért. Őt a G-fehérje kapcsolt receptorok felfedezéséért díjazták. A G fehérjék felfedezése az elmúlt évtizedekben újraírta az összes élettan és gyógyszertan tankönyvet, egy új világot nyitott meg az orvostudományban.
A patológus oktat
A kórboncolásról |
| A kórboncolás az utolsó orvosi, diagnosztikai beavatkozás, ami a beteg életében megoldatlan kérdésekre keresi a problémát. Egyre inkább azon betegeknél indokolt, ahol konkrét klinikai kérdés maradt nyitva. Így érthető, hogy a váratlan halálesetekben mindenképp, tisztázott kórlefolyás esetén pedig ritkán van rá szükség. |
A patológia az egyik legfontosabb elméleti tantárgy az orvosi egyetemen, de egyben hidat is képez a klinikum felé, Magyarországon éppen ezért egy teljes preklinikai éven keresztül oktatják a kórházi gyakorlatokat megelőzően. A boncolásoknak az oktatásban nagy szerepe van, hiszen az orvostanhallgatók itt találkozhatnak először valódi klinikai esetekkel. Azonban a bonctermi gyakorlatok mellett nagy hangsúlyt kap a szövettan, és a már megtanult egészséges és kóros szövetek összehasonlítása, elkülönítése. Habár az ismeretanyag számtalan molekuláris patológiai és genetikai anyaggal bővült az elmúlt évtizedben, az oktatásban még mindig próbálnak átfogó képet adni az emberi test kóros működéséről. A klinikai gyakorlatban ezzel szemben nagy szerepe van/lenne a specializációnak, a különböző tudományterültetek nyomán. Megnehezíti a helyzetet, hogy nagyon kevés patológus van az országban.
A patológus mintát vesz a betegből
| „A patológus nem találkozik a betegekkel.” |
|---|
A már említett klinikai eseteknél nem csak a minta vizsgálata és a klinikai diagnózis felállítása a feladata a patológusnak, hanem maga a mintavétel is. Így közvetlen kontaktusba is kerül a vizsgált betegekkel. Emellett az anamnézis, a beteg kórtörténete is szerepet játszik a diagnózis alkotásában. Előfordulhat, hogy egy beteg mintájával évekkel vagy évtizedekkel később újra találkozik a patológus, például egy daganatos betegség kiújulása miatt. Az utóbbi években a daganatos betegségek kezelése kapcsán szemléletváltás történt az orvostudományban. Sok esetben bizonyos rosszindulatú tumorokat próbálnak krónikus betegséghez hasonlóan kezelni. Vagyis a daganatos tünetegyüttest (paraneopláziás szindróma, ami lehet fogyás, hormonrendszeri eltérések, csonttünetek, idegrendszeri tünetek, stb.) úgy kezelni, hogy a beteg életminőségét szinten tartsák, javítsák.
A patológus részt vesz orvos teamek munkájában
Onkoteamek rendszeres tagjai patológusok is. Ezeken a megbeszéléseken a beteg és az orvosok közösen döntenek a rosszindulatú daganat kezelésének menetéről. Onkológus, daganat specifikus szakorvos, patológus, radiológus, pszichológus közösen vesznek részt az onkológiai munkacsoportokban, ahol a beteg további kivizsgálásáról és a terápiás terv felállításáról konzultálnak. Így komplex, több szakorvos tudásával megalapozott döntés születik a beteg sorsáról, hogy a lehető legjobb ellátásban részesüljön. Itt lehetőség nyílik arra, hogy a patológus személyesen is megismerje a beteg történetét.
(WEBBeteg - Szabó Diána Lili, Lektorálta: Dr. Méhes Gábor, a Magyar Patológusok Társaságának elnöke)
