Régi korok szoptatási szokásai

A csecsemő legideálisabb tápláléka az anyatej, a legjobb táplálási mód a szoptatás. Ezt ma már remélhetőleg minden szülő tudja, és alkalmazza is.

Már a régi orvosok is nagy figyelmet szenteltek ennek a témának, egész könyvek születtek a szoptatás témaköréből. 1901–ben Dr. Temesváry Rezső nőorvos tollából született A tejelválasztás és a szoptatás című munka. Ennek alapján néhány érdekességet kiemelve tekinthetünk bele a régmúlt időkbe.

Felnőtteket is tápláltak vele

Már a legkorábbi időkből is vannak tanácsok arra, hogyan tartsák életben az anya nélkül maradt gyermekeket anyatej hiányában is. A régi Egyiptomban tehén tőgyén való közvetlen szoptatásról találtak képeket. Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején a „lelencházakban” részint lefejt tehéntejet alkalmaztak, de például a párizsi lelencházban szamárkancák tőgyén, közvetlen szoptatással nevelték fel a lueses gyermekeket. Leírták, hogy az addig 60-80%-os (!) halálozási arányt, így 26%-ra sikerült csökkenteni. Palesztinában, Olaszországban pedig kecsketejjel próbálták felnevelni az elárvult gyermekeket.

Már akkor is látták, hogy sem a tehéntejet, sem másmilyen más állat tejét „nem lehet anyatejjé változtatni”. „Az anyatejjel sok olyan anyag kerül át a csecsemő szervezetébe, amely őt a legtöbb fertőző betegség ellen megvédi, addig ameddig szopik.

Mindez újabb, s nem utolsó indok, hogy az anyát csecsemőjének táplálására tőlünk telhetőleg rábírni iparkodjunk.”- írta 1901-ben Dr. Temesváry.

A női tejet már nagyon régen, sok országban, különös becsben tartották. A csecsemőtápláláson kívül felnőttek szoptatására is felhasználták. Japánban, Perzsiában piacon árulták, és a gyenge aggastyánoknak vették, de pl. Kínában a meny a beteg anyósát is szoptatta. Használták még szembetegségek ellen is külsődleges szerként.

Dajkák - A szoptatás nem volt előkelő

A dajkaság intézményét is az a felismerés hozta létre, hogy az emberek rájöttek az anyatej pótolhatatlanságára. A legkorábbi időkből voltak arra vonatkozó feljegyzések, hogy a csecsemőket nem édesanyjuk, hanem más asszony táplálja. Általában ez a szokás csak a királyi családoknál volt mindennapos, a többi családnál csak akkor, ha „kimaradt az emlők áldásbősége”.

A múlt század elején a gazdagabb társadalmi csoportokban a szoptatást nem tartották előkelő dolognak, sőt, ha valaki nem tudott dajkát fogadni, szégyenbe is került környezetében, hogy nem elég módos. Ekkoriban a dajkaság intézménye nagyon elterjedt lett. Vidéki nők mentek a városokba, hogy a saját gyermekük helyett idegen kisbabákat szoptassanak.

A dajkák kiválasztása nagyon különleges, nagy felelősséggel járó munkaként volt nyilvántartva.

Mindez érthető, különösen, ha számba vesszük, hogy akkoriban a szegényebb néprétegek egészségügyi kultúrája nem volt igazán magas szintű – és persze a betegségekből való kigyógyulásának esélye is alacsony volt. Így szifiliszben vagy tuberkulózisban szenvedő nők is bekerülhettek dajkának, ha a kiválasztás nem volt figyelmes.

Ennek megelőzésére úgynevezett dajkavizsgálatok történtek, amely során a nőknél a betegségre utaló jeleket keresték, megfigyelték mind őt, mind gyermekét, de alkalmasságukat még a testalkat, a mellek alakja és nagysága alapján is elbírálták. 4-6 hétnek kellett eltelni a szülés után ahhoz, hogy a dajkát felfogadják; ennyi időt tartottak szükségesnek annak eldöntésére, hogy „veleszületett bujakór”-ban nem szenved-e a nő saját gyermeke, s így a dajka egészséges-e

Más népek, más szokások

Voltak viszont olyan népek is - pl. a régi rómaiak-, ahol nagy szégyennek számított, ha az anya nem maga szoptatta a gyermekét. A régi zsidóknál is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy az anya szoptassa újszülöttjét, olyannyira, hogy a férjhez menetel elengedhetetlen kellékének tartották a jól fejlett emlőket. Szégyen volt az, ha az anya bár képes lett volna rá, nem maga szoptatta gyermekét.

A szoptatás kezdete és módja népcsoportonként különbözött. A régi feljegyzésekben a szoptatást a szülés utáni első időkben tiltották az anyáknak, mert a kolosztrumot (előtej) károsnak tartották.

Ma már tudjuk, milyen helytelen felfogás volt ez, de például a régi Japánban 3 napig, az Aaru szigeteken 9 napig nem szoptathatott a frissen szült nő.

Ez alatt az idő alatt vagy más nő tejét kapta a baba, vagy növényi nedvekkel itatták. Ez ellen a nézet ellen először Demosztenész emelte fel a szavát (Kr. U. 200), aki azt tanácsolta, hogy mindjárt a szülés után szoptassa meg az anya az újszülöttet. Tanácsára azonban nem figyeltek, csak a 18. század vége felé lett általánosan elterjedt e felfogás.

A szoptatáskor felvett testhelyzet is különbözött a régi népeknél. Érdekes, hogy egyes afrikai népeknél az volt a szokás, hogy mivel a gyermekeket a hátukon vitték kendőbe kötve, a nők a mellüket addig nyújtották, hogy a válluk felett ill. a hónaljuk alatt átvezetett mellből a gyermek menet közben szopni tudott.

A vándor népeknél szokás volt az álló helyzetben történő szoptatás, de a legtöbb népcsoport az ülő vagy a fekvő testhelyzetet részesítette előnyben. A finnekről megjegyzi a szerző, hogy az anya állva szoptatta a mennyezetről lelógó bölcsőben elhelyezett gyermekét. A Kaukázusban a gyermekágy felé szerelt rúdon áthajolva etette meg az anya újszülöttjét.

Babonák, hiedelmek

Egy ilyen fontos mozzanata az életnek természetesen babonákkal övezett: „ne szoptasson az anya mindig egy emlőből, mert a gyermek kancsal, vagy görbe derekú lesz.”

A tejképzés fokozására ezek a babonák ajánlották a hangyabolyból felszedett hangyákat kenyérre kenve, anyatejből készült pogácsa fogyasztását, vagy főzött madárköles levét, de jónak tartották, hogy bábafüvet hordjon magával a kebelében a nő, ami majd meghozza a tejét.

Az elválasztáskor a tej elapasztására is voltak „csalhatatlan” módszerek: például az anyatej cirokseprűre fejése, vagy a tej forró tűzhelyre fejése, hogy miként a forró felületről elpárolog a tej, úgy apadjon el a mellből is. De bevett gyakorlat volt a tű szúrása – fokával lefelé nő – a nő ruhájának bal oldalára, hogy a tej is visszafelé folyjék a testében.

Ma már nagyon sok tudományosan is megalapozott ismeretünk van a szoptatásról, az anyatej összetételéről és a csecsemőtáplálásról.

Ezekről máshol, sok fontos dolgot lehet olvasni, de talán érdekes lehetett annak felidézése, hogy az emberek milyen utakon jutottak el a mai szokásokig.

(WEBBeteg - Dr. Fáklya Mónika endokrinológus, gyermekgyógyász)