Keretek nélkül szabadon

Csodálatos hosszú hétvégén vagyunk túl (utána a hétköznapok rengeteg teendőt adtak, csak most tudom kiírni magamból az élményeket), ki tudtam pihenni az azelőtti hétvégi babázás fáradságait. A hálószobánkba végre beragyogott a nap, és már nem éreztem olyan korainak a reggeli kelést. Az arcomat melegítették a napsugarak, fürödtem ebben az energiában, s éreztem, hogy egyre jobban feltöltődöm. Mellettem Péter mocorgott, engem boldogság öntött el. Elhatároztam, hogy ezt a hétvégét az érzelmek fogják irányítani. Programokon törtem a fejem, de csak az erdő jutott eszembe. Végre ki lehetett menekülni a szabadba. A ragyogásom átragasztottam Péterre is, mert szenzációsan érezte magát. Minden napunkat a szabadban töltöttük.

Bandukoltunk az erdőben, madárcsicsergés kísért minket, és ahogy engedett a föld fagya, éreztem az illatát. Péter felhívta figyelmemet, hogy a szalonkák ilyenkor szoktak éjszakára szállást keresni, és ezt a fiatal fás erdőt szeretik. Megálltunk csendben, hátha látunk valamit, én kitartóan néztem az eget, de azt sem tudtam, mit kell néznem, mert életemben nem láttam ilyen madarat. Gondoltam, ha nem úgy néz ki, mint egy varjú, akkor már közelítek hozzá.

Nagyon lefárasztott ez a hétvége! Péter egyik legkedvesebb egyetemi barátja látogatott meg minket feleségével, Annával, és kisfiukkal, Danival. Mivel kikapcsolódni érkeztek hozzánk, valahogy feladatomnak éreztem levenni a lehető legtöbb terhet Anna válláról. Így tehát az egész hétvégét babázással töltöttem. Míg a „nagyok” beszélgettek a laktató vacsora után, én Danikával próbáltam házikót építeni, ami normális körülmények között nem is lenne nagy kihívás. Ám az embernek hamar alábbhagy a lelkesedése, amikor ötödjére rombolják le mesteri építményét. Persze Anna is odafigyelt rá, és a pelenkázást is megúsztam, mégis rengeteg energiát vett ki belőlem az ide-oda rohangálás. A pöttöm úgy hozzászokott a társaságomhoz, hogy egy idő után két mondatot sem hagyott váltani másokkal, ragaszkodott ahhoz, hogy kizárólag rá figyeljek. Persze ez a kitüntetett figyelem jól is esett.

Lehet, hogy kint még a hó esik, jegesek az utak, és meg lehet fagyni, én már érzem a tavaszt. És ebben az évben először nem a tavaszi fáradtság emlékeztet rá. Mióta kibékültünk, és minden rendben van Péterrel, úgy viselkedünk, mint két kamasz szerelmes, akik megőrülnek a jó idő közeledtével. Úgy tűnik, ehhez még napsütésre sincs szükségünk. Míg mindenki körülöttem a tél végi depresszióval küzd, én mindenkit halálra idegesítek a szürke időben igencsak feltűnő boldogságommal. Legjobb barátnőm ugyan még mindig kételkedik az állapot tartósságában, és azt várja, mikor robban az időzített bomba. Azt figyeli, mikor süllyedek vissza letargiámba és kezdek el megint panaszkodni. Nem is hibáztatom, hogy kételkedik, hiszen, ha bármi történik, tudja, az ő része lesz a piszkos munka, neki kell megint felmosnia a padlóról.

Minden Valentin napon kezdődött. Vonakodva készülődtem a romantikusnak szánt vacsoránkra. Képmutatónak tartottam az egészet. Hetek óta csak vitatkoztunk, már amikor Péter nem a munkahelyén gubbasztott késő estig. Amikor éppen még ébren talált otthon este, mindig akadt valami, amin vitatkozhattunk. Biztos voltam benne, hogy Péter is érzi, nincs minden rendben. Alig töltöttünk kettesben egy kevéske időt, azt is eléggé feszült hangulatban. Ezért hát igen csak meglepett, amikor Péter előállt a különleges Valentin napi vacsora ötletével. Feleslegesnek és erőltetettnek tartottam a dolgot, de nem akartam tovább veszekedni, így hát igent mondtam.

Sosem tartoztam a Valentin nap rajongói közé. Legtöbbször szingliként éltem meg ezt a napot, így nem sok kellemes élményem kötődik hozzá. Általában kerültem ilyenkor a bevásárló központokat, a szívecskékkel, csokoládé hegyekkel elárasztott boltokat, és főként a népszerű randi helyeket, hogy még véletlenül se kelljen andalgó szerelmespárokkal találkoznom. Éppen szingli barátnőimmel ilyenkor mindig lányos bulit csaptunk, ahol tiltólistán szerepeltek a romantikus filmek, szerelmes számok.

Sosem tartottam magam féltékeny típusnak. Úgy tűnik, most ezt is át kell értékelnem. Egyre feszültebb Péter és közöttem a hangulat. A munkamennyiség nem csökkent, még mindig egyedül töltöm az estéim többségét. Közös programot sem szervezünk már, a hétvégék is munkával telnek. Odáig fajultak a dolgok, hogy már a kolléganőivel lassan több időt tölt, mint velem. Ezt a múltkor egy feszültebb pillanatomban szóvá is tettem. Persze ez az egy megjegyzés hatalmas veszekedésbe torkollott. És mondanom sem kell, én jöttem ki rosszul a helyzetből. Mint a tipikus, nyafogó barátnő, aki féltékenykedik, jelenetet rendez minden ok nélkül.

Sokan sokféleképpen figyelmeztettek, hogy a rózsaszín köd igenis elmúlik előbb vagy utóbb. Én azonban nem hittem senkinek, mint egy rajongó, naiv kislány ittam Péter minden szavát az elmúlt hónapokban. El sem tudtam képzelni, hogy másképp nézzek rá. Kevesebb odaadással, megtörten. De az elmúlt napok nagyon felkavartak, és elillant a köd is.

Azt hiszem, megtanultam a leckét. A betegséget nem szabad elhanyagolni. Egy hete csak azt hallgatom, hogy ha hamarabb fordulok orvoshoz, hamarabb túlestem volna a nyavalyámon. És talán az antibiotikum kúrát is megúszhattam volna. Az antibiotikumokra sosem gondoltam ezelőtt úgy, mint amit érdemes elkerülni. A megelőzés sohasem volt az erősségem. Csak, ha már nagyon rosszul voltam, akkor mentem orvoshoz. Aztán pedig szorgalmasan szedtem az orvos által felírt készítményeket.

Beindult a mókuskerék, megint rengeteg a munka. Elfogyott az ünnepek alatt szerzett plusz energia is. Úgy tűnik a szervezetem jobban megszenvedte mindezt, mint a lelkem. Az elmúlt héten folyamatosan nagyon csúnyán köhögtem. Persze rossz szokás szerint csak halogattam a házi orvossal való találkát. Csak vártam, hogy majd jobb lesz. Általában 2-3 nap alatt ki szoktam heverni a kisebb nyavalyákat, így nem aggódtam különösen most sem. Péter folyamatosan mondogatta, hogy el kellene mennem az orvoshoz. A negyedik napra egészen türelmetlen lett, és elráncigált a rendelőbe. Nem is hibáztatom, akkor már napok óta ő sem aludt rendesen a hangos köhögésemtől.

Szinte magamra sem ismerek, mintha Egyiptomban hagytam volna a rosszabbik énemet. Határtalanul boldog vagyok! Míg mások fáradtan, nehézkesen kezdték meg az első munkanapot, addig én maximálisan feltöltődve, tettre készen és bolondosan. Még a szokásos kora reggeli ébredés, készülődés is nyugodtabb volt. Nem morgolódtam, kipattantam az ágyból és időben elkészültem. Vidáman indultam dolgozni, útközben végig mosolyogtam. Kolléganőim ámulva hallgatták az élménybeszámolóm és a csicsergésemet. Sikerült őket megnevettetnem és jókedvre derítenem. Ennek köszönhetően jó hangulatban telt el az első munkanap.