Sérvműtét zöldben

KÖSZÖNÖM SZÉPEN!

- Doki! Nem kellene egy kicsit visszavenned ebből a túlfeszített munkatempóból? – kérdezem. Remélem, kérdésemből kicseng megalapozott, őszinte aggódásom.

A tegeződésen rég túl vagyunk, és túl vagyunk a sérvműtétemen is, ezt jöttem megköszönni egy vasárnap délelőtti ügyeletben dr. Tanyi Miklós adjunktus úrnak. Az orvosi szobában fogad. Az egész intézetben, óriási orvosi komplexumban most szinte zavaró csend van, nyugalom, nincs a megszokott sürgés-forgás, a vizsgálatra várakozó betegek sokasága, az egyébként folyosókon igyekvő orvosok, nővérek, betegszállítók mind otthon pihennek. Üresnek hat az épület.

Hellyel kínál. A szoba két orvos magánszférája, a pihenést szolgálja, gondolhatnánk. De az egyszerű, célszerű bútorozás, könyvespolcok, berendezés a munka jegyében készült. Kis dolgozóasztal, számítógép árulkodik arról, hogy, mint most is, ide lehet elvonulni a külvilágtól a zárójelentések, a kutató-, tudományos munka világába.

- Amit és ahogyan csinálsz, az lenyűgöző, tiszteletre méltó. De ez a mély emberséggel, alázattal végzett gyógyító munka, amihez emberfeletti tempót diktálsz magadnak, messze túlnő a büntetlenség határain, meg fogja bosszulni magát - folytatom.
- Igen. Ezzel a tudattal élek. De vallom és hiszem, hogy ez betegek érdekében, értük, gyógyulásukért elenyésző áldozat. Az orvos, ha belső inspirációja diktálja, nem követheti önös érdekeit. Szeretem a szakmámat. Ha nem így lenne, szerinted pörgetném ezt a mókuskereket? – kérdi.

A dokiból árad az energia, dinamizmusa magával ragadja környezetét is. Izzik körülötte a levegő, megállás nincs. Aki nem képes követni, felvenni a tempót, lemarad. Ezt már megszokták és elfogadták munkatársai is.

- Hány éves vagy?- kérdezem.
- Negyvenkettő - mondja.
- Én óvatos becsléssel is öt évvel fiatalítottalak.
- Nem vagy egyedül, mások is így saccolják.

Megengedtem magamnak a kérdést, mert orvos – beteg kölcsönös tiszteletű alaphelyzeten túl egyfajta emocionális kapcsolat is kialakult közöttünk.

- Az előtérben minden reggel, este 4-5 beteg vár rád. Hogy győzöd?
- Hát a mennyiség nem megy, nem is mehet a minőség rovására, ha erre gondolsz. Az idő a legnagyobb ellenfél. Véges, mert a munka a napi 24 órán belül kell, hogy maradjon, akárhogy tolom az arányokat. De ha valaki műtétes beteg lesz, az első vizsgálattól az osztályról elbocsájtásig (és sokszor azon túl is) mindent tőlem telhetőt megkap a gyógyulásáért. Meggyőződésem, orvosi hitvallásom, hogy csak így szabad ezt csinálni. A szakmai tökéletesség igényével. Mert gondold csak meg! A természet üzemzavara folytán az ember megbetegszik. Ha ezt orvosolni akarjuk, nekünk már nem szabad még egyszer hibázni, mert az végzetes lehet! És nincs nagyobb jutalom számomra, mint egy gyógyult beteg mosolya.
- Van egy beavatkozás, amit rajtam kívül csak egy sebész tud megcsinálni Magyarországon. Erről tudnak persze határokon túl is. És nyílván nem utasíthatok el egy angol, német stb. beteget, mert ezek az intézet hírét viszik. - Most először érzek árnyalatnyi büszkeséget kicsendülni hangjából.
- Azt a nem létező szabad időd hogy töltöd? Család, magánélet, hobbi?
- Ember vagyok, mint bárki más. Az apró örömök mellett megcincál az élet engem is. Házasság, válás, agyagi hullámvölgy. Újrakezdés. A régi ház oda van, újat építettem. Az anyagiak mocskosak. Hobbi? A vadászatról tudsz (a vadászautóval volt közös ügyünk), és a pecázás, ha mindenből elég volt, nem viszek botot és csalit! Érted? Ezek még kikapcsolnak, most is.
- Köszönöm doki, a szike nélküled csak egy darab vas. A jó híredet viszem magammal!

KOPOGTAT A BETEGSÉG

Nem emlékszem, hogy mikor voltam beteg utoljára. Nagybeteg soha, csak a mandulaműtétemre emlékszem, hatéves koromban. Hát most itt van! Mert minden kezdődik valamikor, valahol. Körülbelül két éve jobb combtőben észleltem egy kb. 10cm-es ágyéksérvet. Annyira panaszmentes voltam, hogy meg is feledkeztem róla. Aztán néhány hónapja a köldököm alatt egy diónyi lágy dudor, köldöksérv rondította el a hasamat. Egy ideig nem érdekelt, míg nem - esztétikai okokból- megmutattam a háziorvosomnak. Ő három fontos dolgot mondott: nem veszélyes (még), műteni kell, és a legfontosabb: Dr. Tanyi Miklóst, mint a legjobb hasi sebészt ajánlja.

Debrecen eléggé kis város és nem eléggé nagy falu, hogy ne ismertem volna. Személyesen ugyan még nem találkoztunk, de megvolt a száma. Telefonon kértem időpontot, és miután azonosítottuk egymást, egyeztettünk:

- Gyere be vasárnap délelőtt, ügyelek. Nem jó, mert nincs egyéb szakrendelés – helyesbít:
- Akkor gyere hétfőn, ambuláns rendelésre.
- Rendben- mondom. Be kell jelentkezni?
- Igen, de biztosan sokan lesznek.
- Akkor nem lenne jobb a szerda? Én időben tudok alkalmazkodni.
- Szerdán vizsgáztatok. De csütörtökön megnézlek, reggel fél nyolc körül, vizit után, még az első műtét előtt.

Így találkoztam a Debreceni Egyetem OEC Sebészeti Centrum Általános Sebészet osztályvezető orvosával, akit még látatlanban elneveztem „Hasfelmetsző Med”-nek, isten bocsássa meg, nem tiszteletlenségből.

Érkezik a doki, frissen, jókedvűen, fürgén. Rövid haj (hajhiány?), vékony keretű szemüveg, mosolygós arc, árad belőle a derű. Közepes termet, feszes, izmos, sportos alkat. Első látásra szimpatikus egyéniség, amit csak tetéz, ha megszólal. Nemcsak a mozgása, a beszéde is gyors, és nemcsak a beszéde, de a gondolkodása is. És óriási lenne a hiányérzetünk a humora nélkül, mint később tapasztalom. A vizsgálóba invitál, megnézi a hasamat, és mondja, köhögjek. Persze rögtön kiszúrja az ágyéki sérvemet. Amiről én teljesen megfeledkeztem. De tényleg.

- Baj - mondja -, mert ez a veszélyesebb. De megcsináljuk egyszerre.
- Lehetne esetleg ambulánsan? - kérdezem alig leplezett türelmetlenséggel, egy kis humormagot is hintve.
- Hát, ott még nem tartunk a sebészi praktikákkal.

Erre megadom magam. Közben beszélgetünk volt közös dolgunk kapcsán rólam: hivatalos és munkahelyi nyűgjeimről kérdez. Rövid vagyok, mert nem ezért jöttem, és erre órák kellenének. De jólesik az érdeklődése. Mert őszinte.

- Menj át ezzel az aneszteziológiai rendelésre, és gyere vissza. - Kezembe nyom egy beutalót. A rendelő azonos szinten, egy másik szárnyban van. Ez az épület egy hatalmas komplexum, alkalmas a bolygó hollandi egy modern változata megrendezésére. Sikerül megtalálni. Nem egészen félórát várok. Benn egy fiatal, csinos doktornő végez egy általános vizsgálatot, kifaggat betegségről, műtéti előzményekről, gyógyszer, gyógyszerérzékenység stb. Nekem protokollárisnak tűnik az egész, de biztosan rosszul érzékelem. A műtétről annyit mond, hogy nem altatnak, hanem egy injekcióval érzéstelenítenek. Igaz, ezt a gerincembe kapom.

Vissza a dokihoz. Átnézi a papírokat.
- Mikor jöjjek? – kérdezem. Nézi a regiszterét, mondja a dátumot.
- Jó neked?
- Nekem bármely időpont jó.
- Előtte egy nappal jelentkezz az osztályon!
- Rendben - elköszönünk.

Az időpont előtt egy pár nappal telefonon keres:
- Szia. El kell, hogy halasszalak, érkezett egy tumoros beteg. Nem baj?
- A baj számomra nem itt kezdődik. Mondjad!
- Augusztus 30. Jó lesz?
- Igen.
- Akkor, ahogy megbeszéltük. Várlak.
- Oké. Érkezem. Kösz.

EGY ÓRA A MŰTŐBEN

Előtte való nap délben jelentkezem felvételre az osztályon. Az adminisztráció után (szedett gyógyszerek, gyógyszerérzékenység, legközelebbi hozzátartozóm elérhetősége, és mindenbe beleegyezem a műtét kapcsán stb.-aláírás) a megbeszéltek szerint kezembe nyomnak egy hashajtós tasakot, és most még sértetlenül távozhatok a helyszínről a holnap reggeli viszontlátásig.

A nap hátralévő részét nagyjából lakásom legkisebb helyiségében töltöm, funkcionális használatbevétellel. Reggel aztán már megkönnyebbülve foglalom el kijelölt helyemet a kórteremben. Gyorsan levetkőzöm, mert elsőnek mondanak, és várok. A dolog persze tovább tart, mert egy sürgősségi esetet kell előbbre sorolni. Közben érkezik az aneszteziológus orvosnő, akivel már találkoztam a megelőző vizsgálaton. Még mindig fiatal, és most is csinos, megfontolt, és a hozzáértés sugárzik belőle.

- Mégis altatni fognak? –kérdezem, mert a doki korábban ezt mondta.
- Nem - mondja. - Kap egy kis szurit, ez egy nyugtatószer, és a gerincébe egy fájdalomcsillapító injekciót, ahogy mondtam. Ezzel érzéstelenítjük deréktól lefelé.
- És akkor végig ébren leszek?
- Igen.
- Hm - ambivalens érzésekkel küzdök. Mert a félelemmel, amit ébreszt az elaltatás utáni öröklét képzete, most szembe kerül az, hogy önnön tudatában élem át a műtétet. Egyik sem vonzó, és egyáltalán nem megnyugtató változat.(És még választani se lehet!) Ezen elmélkedem, miközben csöpög egy bekötött infúzió.
- Mi ez? - kérdem a nővért.
- Semmi különös, egy általános keverék, kondicionáló, folyadékpótló hatása van.

Végre értem jönnek. Pontosabban egy műtőslegény. Fiatal, izmos, szótlan. És zöld, mármint az öltözéke. Végzi a dolgát, felsegít a gurulós ágyra, indulunk. A ruházatomat Ádámtól kölcsönöztem, mindössze egy lepedő takar a külvilág elől. Folyosókon kanyargunk, alulról érzékelem a liftet, kódra nyíló ajtón keresztül érünk a műtő előterébe. Hideg fuvallatot érzek. Tágas tér, minden rendezett, egyedül vagyunk, a műtő ajtaja zárva, csend van. Nagyon nagy csend. Kiszolgáltatott vagyok. A segéd felhajtja a lepedőt.

- Hol lesz a műtét?- kérdezi. Mutatom.
- Itt most leborotválom - mondja, és bekeni a területeket valami hideg kencével. Elővesz egy szikét, és elkezdi.
- Ez egy szike? –kérdezem azzal az indítással, hogy egy poénnal fejezem be a nyilván fölös kérdést. De túl komornak ítélem a legényt, és a választ csak lenyelem:
- Igen – mondja.

Nemsokára nyílik a műtőajtó, és kigurítják az elődömet. Ébren van, fájdalmas csöndben. Mi jövünk. A műtő szűkebb az előtérnél, nyílván emiatt tűnik magasabbnak. Középen a műtőasztal, stabilan alapozva, de minden egyéb irányban mozgathatóan. Átfekszem az asztalra, még saját erőből. Megszűnt a nyomasztó csönd. Az anesztes orvos és asszisztense már készülődnek, eszközök, műszerek zöreje hallik. Minden zöld, ami textil, a többi nagyjából hideg fém vagy műanyag. Rend és fegyelem nyomatékosítja a hely és alkalom jelentőségét. Mintha templomba lépnénk. Felültetnek.

- Megkapta a bátorító szurit? – kérdezi a doktornő.
- Nem! Nyilván ez kimaradt valaki és az én programomból is. De hős vagyok!- dobom a szót.

Gondosan beállítva a testtartásomat óvatosan megkapom az érzéstelenítő injekciót a gerincembe. Fogalmam sincs, ez mennyire veszélyes művelet, de jó kezekben vagyok. Különben is, ha nem bízol az orvosokban, akkor végig lehet csinálni akár halálfélelemmel is. Én bízom bennük. Visszafekszem.

Egy-két perc múlva megszűnik az altestem. Deréktól lefelé bizonyára működnek még bizonyos fiziológiai folyamatok, sőt látom is alantas testrészeimet, de ott már nem mozdul semmim. Bárhogy erőlködöm. - Jézusom, csak nem maradok így? - villan át rajtam – Ugye elmúlik?- Hogy választ kaptam-e, nem emlékszem, lehet, hogy csak magamnak tettem fel a kérdést. A doktornő a hasamnál megszúr egy tűvel.

- Érzi?
- Nem - beszélni még tudok. Valószínűleg nem érezném azt sem, ha egy százas szeget vagy akár egy jégcsákányt verne belém.

Másodmagával megérkezik a doktorom is, beöltözve. Nem találják ki! Zöldbe.
- Hogy vagy? - kérdi.
- Hát úgy felébe-harmadába - mondom.

A bal kezem kifeszítve az aneszteziológus prédájaként, jobb kezem a testem mellett, nem messze az alsó sérvtől. Bal oldalon, a faliórán látszik az idő múlása, de a szemem elé egy (zöld!) drapériát feszítenek, eltakarva a lényeget, csak a két orvos fejét látom. És kivetítő sincs. Bosszankodom:
- Doki! Így nem tudok besegíteni! - A doki nevet, de láthatóan nem sajnálkozik.

És kigyullad a műtőasztal fölé belógó két nagy fényerejű, három-három egységet magába foglaló lámpa. Kezdődik.
- A hasi résszel kezdem, kicsi, hamar túl vagyunk rajta – mondja. Az időt mérem: tíz perc, és máris az ágyéknál folytatja, az is megvan úgy fél óra alatt. Tulajdonképpen élvezem a „bulit” nem fáj, semmit sem érzek. És közben beszélgetni is tudok a dokival, most biztosan van erre ideje. Mert ezt általánosságban nem mondható el róla.
- Ilyen műtétet korábban tucatszám végeztem naponta. De a gyakorlattal jöttek a komolyabbak, és már csak ismerősöket tudok így bevállalni. Itt vannak a fontosabb és nyilván hosszabb műtétek. Nem bírja az időbeosztásom. És persze a rendet borítják a prioritások. Mert a sürgősségi, többnyire tumoros műtéteket nem lehet halasztani. Ezért csúsztál te is. - magyarázza.
- Tudom, hogy a sebész az utolsó varrattal korántsem fejezi be a munkáját. Marad-e időd másra? Hogyan kompenzálsz?
- Ami ifjú korom óta elkísér, az a foci, nemcsak nézőként. Régóta csinálom, korábban osztályos csapatban is rúgtam. Kergetem a labdát, haverokkal, jó kikapcsolódás. Agymosás. Képzeld, egyszer letört egy csont a bokámnál. A foci megállt, a munka nem. Tudod, az orvosok hogyan vannak a saját egészségükkel? Hát nem nagyon mennek orvoshoz. Itt, az asztal mellett műtöttem napi 8-10 órát. Fél lábon. Úgy 8-10 napig bírtam. Aztán összecsuklottam, nem bírtam tovább. - Közben az anesztes hölgyekkel is váltunk pár vidám szót, a hangulat jó, nem vagyok problémás eset.

Aztán a lámpa kialszik. Nincsenek megkönnyebbült sóhajok, egyszerűen túl vagyunk rajta. Én a könnyebbik, az orvosok a nehezebbik felén.

REND AZ OSZTÁLYON

Az osztályon rend, tisztaság uralkodik, ez mondhatni a gyógyítás, gyógyulás alaphelyzete. Egyszerűen, célszerűen, biztonsággal berendezett négy ágyas szoba, minden ágyhoz éjjeliszekrény, kis ruhásszekrény dukál, a szobában közös mosdó és belülről nyíló WC-zuhanyzó van. A szoba tágas, világos, a beteg és a látogató e tekintetben jó érzéssel viseltetik. Könnyen takarítható, és napjában többször takarított is a csempézett padlóburkolat. A betegnek megadatik, hogy jól érezhesse magát.

Két szobatársam van, az egyik, idősebb nagyműtétes másnap odajön hozzám és megszólít:
- Maga debreceni?
- Igen.
- Nem tudja véletlenül, hol lakik a doktor úr?
- Nem - felelem. És tényleg csak annyit tudok, hogy közel egymáshoz, nem messze lakunk.
- Miért kérdi?
- Hát, tudja, mi mátészalkaiak vagyunk, gazdálkodók, almáskertünk van, és mert igen nagy hálával adózunk adjunktus úrnak, gondoltuk, néhány láda almával megajándékoznánk. Csak hát gond, hogyan juttassuk el neki, hiszen ide mégse hozhatjuk. - Mellette áll a felesége, látogatóban van.
- Ebben én igazán nem tudok segíteni. De mi a nagy hála oka?- kezdem faggatni, és itt a betegek megnyílnak, főleg ha saját bajukról beszélhetnek.
- Nagyon hálásak vagyunk a doktor úrnak - ismétli. - Ilyen emberséges, megértő és nagy szakmai tudású orvossal még nem találkoztunk. Tudja, a baj a hátamon kezdődött, a bőrön volt némi elváltozás. Persze, ki veszi ezt komolyan? Semmi jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, de a helyzet csak romlott.
- Egy immár komoly, rosszindulatú bőrrákkal kerültünk adjunktus úrhoz, aki a hátam közepéből kéttenyérnyi bőrt távolított el. De a természet már fékezhetetlenné vált, további tumorok jelentkeztek a nyirokrendszerben, ezt már csak kemoterápiásan lehetett kezelni. Most a vastagbél daganatával fog műteni, a belet ki kell vezetni a hasfalra. De azt ígéri - az isten áldja meg! - hogy ezt pár hónap múlva visszaoperálja eredeti állapotra.

Ha az ember sok időt tölt itt bent, megrázó emberi sorsok ismerője lesz. És ha nem tud időben menekülni, előbb-utóbb a fásultságba torkollik a szembesülés létünk esetlegességével. Mert gyöngék vagyunk, sebezhetőek és mulandók. De nem mindegy, hogy mikor. Rossz gondolatok.

Hál’ istennek nem sokat időzöm itt, sebem gyorsan gyógyul, már másnap felkelek, tudok mosdani. Aztán még egyet alszok benn, és huss: felöltözöm, beülök a kocsiba, és irány haza, cél a gyógyulás. Otthon könnyebb. Rendes a doki, hogy ilyen korán elengedett. Pár nap múlva jövök varratkiszedésre.

OTTHON GYÓGYULOK

Gyógyulgatok. Telik az idő, a legjobb unaloműző az internet. Ha okosan használom, sokat lehet tanulni is vele. Bóklászom, szaknyelven „szörfözök” hát a neten, és mivel előtérbe kerültek az egészségügyi portálok, rátalálok egyre: astellasazorvosokert.hu. Az Astellas Pharma nemzetközi gyógyszeripari cégóriás magyar képviselete 5. éve meghirdeti „Az év orvosa” pályázatot, amelyen egy, közönség által beküldött történettel lehet jelölni az orvost. A publikált történetek alapján a közönség internetes szavazatai alapján ítélik oda a díjat, figyelembe véve az orvosokból álló zsűri szakmai véleményét is.

A jelöltek között találom, na, kit? Két történet is méltatja dr. Tanyi Miklóst! A fórum szakmai súlya engedi azt feltételezni, hogy a történet valós események leírása, ezért örömmel olvastam egy betegtársam felesége őszinte véleményét, szóban is így mesélné, úgy gondolom.

„- Ezt a történetet azért írom, hogy ezúton is köszönetet mondjak egy segítőkész, nagy tudású orvosnak: Dr. Tanyi Miklós egyetemi adjunktus úrnak (Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum), aki szakmai-gyakorlati rálátásával (a műszeres diagnosztizálás ellenében) egy nem az osztályához tartozó "ismeretlen" beteg, a férjem életét, mondhatni, "kívülállóként" mentette meg. 2012. február 20-án férjemet gerincsérvvel műtötték a DE OEC idegsebészeti osztályán. A sikeres műtét után 2 nappal heves gyomor-hasi tünetekkel és magas lázzal az idegsebészeti intenzív osztályra került, ahol bélhurutnak diagnosztizált tüneteit széles spektrumú antibiotikus kezeléssel próbálták megszüntetni - kevés sikerrel -, féltve őt egy újabb altatásos, esetleg szükségtelen beavatkozástól.
- Ha 25-én szombat este nem lett volna hét végi ügyeletben egy intuitív sebész, Dr. Tanyi Miklós, akkor az én férjem már valószínűleg nem él. Belátogatott az idegsebészeti intenzívre, ahol a férjem feküdt. Észlelve az emberi tüneteket, reakciókat - nem hagyatkozva kizárólag a műszeres feltáró diagnosztikai leletekre - az azonnali sebészeti beavatkozás mellett döntött. Neki köszönhető, hogy akkor éjszaka, a 3 órás műtét során megmentette a férjem életét: az ultrahanggal fel nem fedezhető divertikulum-perforáció gennyes hashártya-gyulladáshoz vezetett, amelynek komoly bélműtét és a végbél ideiglenes kivezetése lett az eredménye. Tiszteletre méltó orvosi szaktudása, gondos, precíz, mindenre kiterjedő figyelme mellett közvetlen kapcsolatteremtő képessége és rendkívül jó humora is hozzásegítette férjemet a felépüléshez és a helyzet (stoma) elfogadásához. Szeretném megemlíteni az általa vezetett 1.sz. Sebészeti Osztályon tapasztalt rendet, fegyelmet, figyelmet és kedvességet a beteg iránt az osztály valamennyi dolgozója részéről. A gyógyulási időszakban, a rehabilitációs műtétet megelőzően is fordulhattunk hozzá kérdéssel, a megadott telefonszámon mindig ő jelentkezett, és mindig volt 1-2 perce a válaszra. A rehabilitációs műtétre 2012. november 30-án került sor, amely során megszüntette a hashártya-gyulladás következményeit, és sikeresen visszaállította az eredeti funkciót. Mindezek alapján nekünk ő testesíti meg az ORVOS fogalmát, és érdemesnek tartjuk a 2012. évi Astellas díj neki ítélésére.”

Szóval az én orvosom, jártában-keltében „véletlenül” belebotlik egy betegbe, és nem lévén egyéb dolga, megmenti az életét! Csak úgy. Önhatalmúlag! No comment! Megerősítve érzem személyes tapasztalataimat: egy orvos, aki szereti a betegeit, ez gyógyító munkája alapvető motivációja.

Nincs más dolgom, mint szavazni: az év orvosa címre én is dr Tanyi Miklós adjunktus urat jelölöm. A rendszer zárt, csak egy szavazatot enged elküldeni.

Sajnos…

(Laczkó Csaba)