Hogyan éljük túl a COVID-19 okozta lelki sérüléseket?

A közel egy esztendeje tartó koronavírus-világjárvány immár megmutatta a hazai egészségügyi rendszer erősségeit, gyengeségeit, valamint a járvány okozta testi, lelki sérülést elszenvedő emberek tűrőképességének mértékét.

Joggal mondhatjuk, hogy a magyar emberek - noha deprimált népként tartják számon - eddig mégis példásan viselték mindazt a feszültséget, félelmet, megpróbáltatást, anyagi veszteséget, betegséget, amit a pandémia okozott hazánkban.

Tapasztalhatjuk azonban azt is, hogy egyre inkább fogy a lakosság türelme, amit a létbizonytalanság, a munkanélküliség, a lelki és idegrendszeri megterhelések, az egymástól való elszigetelődés, a koronavírus okozta betegség s annak utóhatásai, az egészségügyi ellátórendszer visszafogott működése, és az álhírterjesztők riogatásai együtt idéznek elő.

Számos szakember már a járvány közepén azt prognosztizálta, hogy előbb-utóbb mind több lesz a poszttraumás stresszben (poszttraumatikus stressz szindróma (PTSD)) szenvedő betegek száma Magyarországon. Ez sajnos beigazolódni látszik, amit a szigorítások oly nagyon követelt feloldása sem változtatna meg, hiszen addig, amíg a lakosság legalább 60 százaléka nincs beoltva a COVID-19 elleni védőoltással, a veszély nem hárul el, és az esetleges lazítás után minden újrakezdődne.

A munka világába való visszatérés, a létbiztonság megteremtése, az egészségi állapot stabilizálása sokat javíthat a kimerült, stresszes élethelyzetekben szenvedő emberek állapotán.

A poszttraumás stressz zavarban szenvedők gyakorta maguk sincsenek tisztában azzal, hogy mi okozza a kellemetlen, kínzó lelki és olykor idegrendszeri tüneteiket, csupán azt érzik, hogy valami rossz irányba változott meg az életükben, és nem tudnak felülkerekedni szorongó, bizonytalan, levert, feszült, lemondó, kilátástalannak tűnő, örömtelen hangulatukon. A PTSD leginkább erős, tartós stressz hatására alakul ki, amit gyász okozta lelki szenvedés, a magunk vagy valamelyik szerettünk tartós, krónikus betegsége idézhet elő. Mások bizonyos tragédiák láttán, illetve azt követően – tragikus baleset, öngyilkos vagy elhunyt személy látványa, erőszakos támadás, szexuális zaklatás – élik meg az erős, az addigi életritmust felborító stresszes zavart. Most belépett az életünkbe egy újfajta „kihívás”, ami alaposan próbára teszi a stressztűrő képességünket, a "lelki immunitásunkat". Ez pedig maga a koronavírus-világjárvány, amivel eddig senki nem találkozott a most élő, aktív vagy épp nyugdíjas, idősebb generáció tagjai közül. Az ismeretlen betegségtől, a világjárványtól való félelem nem kerülhető el, nem úszható meg, legfeljebb kordában tartható egy ideig.

- A koronavírus-világjárvány idején, ahogy halad előre az idő, s mindinkább a szabálykövetés, a bizonytalanság, a betegségtől való rettegés félelmében élnek az emberek, sokan a vakcinára várnak, egyre türelmetlenebb lesz mindenki. Ráadásul gyakorta több generáció hosszú időre – lassan egy éve – összezárva éli mindennapjait egy fedél alatt – home office munka, online tanulás és vizsgaforma mellett –, a konfliktusok is erősödnek. Ami korábban békésen elsimítható, megbeszélhető volt egy családban, az a hónapokon át tartó összezártság idején irritáló, idegtépő, olykor alig kibékíthető ellentéteket eredményezhet – sorolta Varga Éva Katalin szakpszichológus, s hozzátette: - Mindezt tetézi, ha valamelyik fél elveszíti az állását, s nem tud hatékonyan részt venni a korábbi napi tevékenységekben, ráadásul pénzt sem keres. Képzeljük el azt a családfőt, aki a koronavírus-járványos időszaka előtt reggel nyolc órára bement a munkahelyére – mindegy, hogy pék, felszolgáló, szakács, irodai alkalmazott, autószerelő vagy köztisztviselő, asztalos –, és azzal a biztonságérzettel dolgozhatott, hogy egy hónap múlva fizetést kap, esetleg közben borravalót, túlórapénzt vagy újabb ügyfelek érkezésére számíthatott. Nos, ez mára nagy arányban megszűnt. Se munka, se fizetés például a létszámleépítés miatt, vagy a vendéglátó, szórakozó, kulturális helyek bezárása miatt. A lét, a megélhetés kerül veszélybe, miközben a világjárvánnyal senki nem tud szembe menni. Nőként helytállni a jelenlegi világjárvány idején, ha nincs hátország, támogató segítség, szinte lehetetlenség. Ez pusztító érzés.

- Mi a tapasztalata, hogyan viselik a páciensei, a hozzátartozók ezt a drámai helyzetet? Meg lehet-e ezzel békélni?

- Azoknak, akinek van „aranytartalékuk”, megtakarított pénzük, gazdag családjuk, a járvány alatt is jól működő hivatásuk – orvosok, ügyvédek, közjegyzők, könyvelők, közgazdászok, politikusok, vezető beosztású dolgozók fix fizetéssel, és jutalékkal – lényegesen könnyebb a helyzetük. Lehet, hogy az orvos sem operál annyit, s elmarad a hálapénz, ez benne van a pakliban, de nem munkanélküli és nem számolják a filléreket. Ezzel nem azt mondom, hogy pazarolnak, de többnyire létbiztonságban élhetnek így is.

Azok számára, akik elveszítik a járvány idején az állásukat, néhány napig talán még érdekes is lehet, hogy végre azt tehetik otthon, amit a napi munka mellett mindig halasztottak. Csakhogy amikor az utolsó gardróbszekrényben vagy garázspolcon is katonásan rend lesz, sokaknál következhet az érzés, hogy „Felesleges vagyok, még a gyerekeim is dolgoznak vagy tanulnak, sőt a feleségem is távoktatásban tanít, mindennap készül az óráira!”. Ekkor újabb feladatot keresnek a férfiak – akik sokkal nehezebben viselik, ha hasztalannak érzik magukat –, de nem találnak. Kénytelenek főzni, mosogatni, takarítani, miközben a körülöttük „dolgozó” családtagok örökké megszólítják, hogy ne zörögjön, ne csorgassa a vízcsapot, ne járkáljon a szobákban, de ne is tévézzen. Ez a naponta visszatérő stresszes, lehangoló, szorongást kiváltó állapot a lelki immunrendszert lassan, de biztosan kikezdi, megbetegíti. S aztán érkezik az a nap, amikor a munkanélküliséget megelőző időkben a számlára került a fizetés. Ez a következő nagy trauma. Az egyenleg nulla. Sőt, a számlahasználati, -kezelési díj miatt mínuszban van. Nem szól senkinek, csak némán néz maga elé. Majd egy újabb lendülettel próbál bedolgozást vállalni, sőt pizzafutárnak is elmenne, de nem kell sehová. Elmúlt 50 éves. Lenne ereje, kedve, késztetése, de a kudarccal ismét szembe kell néznie. Feleslegesnek és haszontalannak érzi magát.

- Miben segíthet a család, ha a férj vagy a feleség, az anya vagy az apa marad munka nélkül a világjárvány idején, amikor a lehetőségek egyébként is korlátozottak, úgy, hogy a másik felnőttnek például négy főt kell eltartania a gyerekekkel együtt?

- A családtagok sokat segíthetnének a testi, lelki, idegrendszeri zavarok kialakulásának megelőzésében, de ők a saját feladatukra koncentrálnak, mert nekik megmaradt a munkájuk, amivel haladniuk kell. A szülő buksijának simogatására talán az empatikusabb csemete képes, de neki is máshol járnak a gondolatai, mert mint mondtam, vizsgára készül vagy pályakezdő home office-ban dolgozó ifjú. A férj vagy a feleség, attól függően, hogy kinek van munkája, rájön arra, hogy a nyugtató szavak még ingerlékenyebbé teszik a párját a tehetetlenségben. Sőt! Ha érkezik a havi rezsik, közüzemi díjak utalásának ideje, egy rosszul kezdett mondat, egy kérdő tekintet, szintén porig alázza a másikat, mert pontosan tudja, hogy az addigi mondjuk 300-350 ezer forintos fizetése hiányzik a családi kasszából. Négy főt pedig nem tud eltartani például egy gimnáziumi tanár feleség, de egy villamosvezető férj sem. A nagyszülők nyugdíjára nem spekulálhatnak, hiszen nekik kellene őket támogatni, de még el sem jutnak hozzájuk a koronavírus-járvány idején. Védeni kell az egészségüket. A telefonbeszélgetésből viszont megneszeli valamelyik nyugdíjas családtag, hogy bajban vannak a szerettei. Minden eszközt bevet, hogy csöppnyi pénzéből juttasson a gyerekeknek. Borzalmas érzés. Ráadásul az az összeg, amit adni tud pici nyugdíjából, talán a hőszolgáltató számlára sem elegendő. Újabb összeomlás. A sokadik, ami nem az egészséges lelki fejlődést segíti. Újra következnek a telefonálások, hátha valahol szükség van egy portásra vagy takarító munkaerőre. Nincs szükség. Akkor sem, ha a diplomákról egy szót sem szól az álláskereső.

- Ekkor már a túlterhelt idegrendszer állapota, a poszttraumás stressz is megmutatkozhat különféle képekben, epizódokban?

- Ez így van. Nem tud az illető aludni, nem tud koncentrálni nappal, képtelen lelkesen, örömérzéssel létezni otthonában, halványulnak a pozitív érzései, reményvesztett lesz, a lelki teher testi tüneteket is produkálhat. Heves szívverés, állandó fejfájás, izomfeszülés, szédülés, fáradékonyság, a korábban észre sem vett ízületi, mozgásszervi betegségek felszínre törnek. Ilyenkor vannak, akik futnak pár kört, lazítani próbálnak. Mások a nagyitól kapott rezsipénzből lecsípnek két sörre, amit este hétig muszáj megvenni, mert utána zárnak a kisboltok is. Aztán ha sör, és kettő, háromtól már aludni is könnyebb. Sajnos ez az illúzió is kudarcba fullad, s jön a háziorvossal való beszélgetés, aki nem ér rá hosszan csevegni, és nem is pszichológus, főként nem pszichiáter. Megszánja a „szenvedőt”, és felír egy kisebb dózisú kedélyjavítót. Pici időre segítség, de az is pénzbe kerül, ki kell váltani, ráadásul az alkohol és a gyógyszer együtt igen veszélyes hatású. S függőséget is okozhat, valamint szervi betegségeket.

A feleség is észreveszi a negatív változást. Beszélgetnek, majd veszekednek. Szerencsés esetben nálam köt ki a páciens, vagy egyszer véget ér a világjárvány, és az illető újra munkát talál. Az viszont egy örökkévalóság, s addig csak tipródik a család. Itt tartunk most. A világjárványt viszont nem lehet két kézzel, de tízzel sem megfékezni. Vakcinára van szükség. Több millióra csak Magyarországon a kétszeri oltás beadásához. Az ötvenes korosztály még ekkor is peches, mert a sor végén van az oltási rendben. Vagyis a bizonytalanság, a kilátástalanság még erősebb benne.

- Ezt megélni több mint pokoli, nyomasztó érzés, főként akkor, ha valaki csak magára számíthat, nincs munkája, s még a gyermekét vagy gyermekeit is nevelnie kell. Úgy tűnhet ilyenkor, hogy nincs is kiút, nincs jó megoldás a talpra álláshoz. Ez tovább fokozza a szorongást, az idegi terheket s a vele járó tüneteket.

- Ha nincs kifogástalan, az életminőséget nem rontó egészségünk, nincs fix munkánk, bevételi forrásunk, havi fizetésünk, az a gondolkodó, cselekvéshez, munkához szokott ember számára talán még a legrosszabb gondolatokat is előhívja. A családnak ezt tilos érzéketlenül szemlélnie, nem humánus, nem emberhez méltó a másikat szenvedni hagyni, vagy elveszni, netán az öngyilkosságba menekülni. Bármilyen nehéz épp nekünk is az élethelyzetünk a COVID-19-járvány idején, ha a másik, akár a barátunk vagy a gyerekünk, anyánk, apánk a szakadék szélén áll, kötelességünk visszarántani, és megfogni a kezét, átsegíteni a krízisen. Nincs kifogás ilyen esetben. Ráadásul az önzőség és közöny egyszer visszaköszönhet.

Ezt olvasta már? Öngyilkosság - Hogyan ismerjük fel az előjeleket?

- Vagyis azt elmondhatjuk, hogy a világjárvány egy éve alatt sokan adakozni is megtanultak, míg sokan a gyűjtögetésre rendezkedtek be, mások pedig épp ügyesen képesek építeni a vagyonukat, de nincsenek tekintettel a nehéz élethelyzetbe kerülő társukra, rokonukra?

- Sajnos igen! Az adakozás hatalmas erény, magam meg is könnyezem, ha látom a tévében, hogy egy doboz tartós élelemmel, a gyerekeknek könyvekkel, játékokkal, gyümölcsökkel milyen boldogságot lehet szerezni. S főként, ha ezt névtelenül teszik az empatikus, segítőkész emberek. Ám elszorul a torkom akkor is, ha látom a lelki vagy mentális, idegrendszeri betegségbe zuhantakat, akiken azok sem segítenek, akik a legközelebb állnak hozzájuk, pedig könnyűszerrel megtehetnék, de nem teszik meg. Másként szocializálódtak, vagy egyszerűen érzéketlenek és önzők.

Tovább

• Önálló szindróma lehet a post-COVID betegség?
• A fiatalok online aktivitásának veszélyei - Öngyilkosság és internet? Van-e összefüggés?

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró
Szakértő: Varga Éva Katalin, szakpszichológus