Nárcisztikus személyiségzavar
Tisztelt Doktor úr! 24 éves férfi vagyok, és az ok, amiért Önhöz fordulok az, hogy kérdés merült fel bennem lehet e egy embert szembesíteni vélt betegségével? Az apámról van szó, mióta eszemet tudom nem vagyok képes tisztelni őt, amiatt, amilyen a családhoz való viszonya. Mindenkivel goromba, akit és ahol csak tud porig aláz kiváltképp édesanyámat (mondanom se kell soha egy csók egy ölelés...) volt, hogy tetlegességig fajultak az események és képtelen vagyok felnézni rá, emiatt nagyon rossz a viszonyunk. Soha nem volt meg a tipikus apa-fiú viszony, nem tudunk egymásról semmit miközben egymás mellett élünk. Ő egyáltalán nem lelkis típus, nem tudunk lelki folyamatokról beszélgetni, számára ezek nem érvek. Sokat olvasgattam könyveket, cikkeket, blogbejegyzéseket aztán rátaláltam a kulcsra, az általam vélt kulcsra. Nárcisztikus személyiségzavar., Amikor ennek a tüneteit/megnyilvánulásait olvasgattam minden sorát, mintha apámról írták volna, nem hittem a szememnek. Apai nagyapám természetét tekintve ugyanaz, mint apáé, róla is haláláig mondogatták, hogy mindenkivel nagyon kedves volt kivéve a nagymamámmal, mások jelenlétében is gyakran megalázta. Így nem nehéz elképzelni, milyen lehetett apa gyermekkora, ám azóta eltelt 50 év. Abban a tudatban él, hogy köztiszteletben álló polgár, aki nem jár kocsmába (megjegyzem itthon napi rendszerességgel vedel), sokan ismerik és sokan elismerik, kedvelik, van egzisztenciája és ami az intelligenciáját illeti valóban nem mondható hülyének emiatt sokak számára roppant jól adja el magát. Szóval én megtaláltam ezt a cikket és megmutattam a család többi tagjának akik ugyanolyan döbbenten felismerték az azonossagát. A kérdésem az lenne, hogy én/mi, mint "botcsinálta" orvosok, szembesíthetjük e a felismeréssel, szigorúan kiemelve, hogy ez a mi véleményünk ezért szeretnénk ha valós szakemberrel is találkozna. A reakciótól mindenki retteg, elképzelhetetlen, hogy apát aki a "kalapot hordja" a kis családja ilyen gyanúba keverje...
Dr. Veress Dóra válasza személyiségzavar témában
Kedves Kérdező! Nehezet kérdez. A leírásást olvasva az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy mit várnak ettől a szembesítéstől? Önök szerint egy a környezetük által elfogadott, elismert ember, aki a saját szabályait követi és önmagát tartja a legtöbbre, és akitől önök félnek, hogyan fog reagálni egy szembesítésre, ami azt akarja neki bebizonyítani, hogy pszichés problémákkal küzd? Vajon hajlandó lesz elmenni egy Pszichiátriára és megvizsgáltatni magát, hogy igazolják neki, hogy tényleg személyiségzavara van? Vajon járna-e az édesapjuk pszichoterápiára hónapokon keresztül, hogy megváltozzon az önök kedvéért? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy értelmetlen beszélni vele a problémáról, csak nem mindegy, hogy mit akarnak neki elmondani. Javaslom, hogy üljenek le és beszélgessenek arról, hogy önöknek mi nem esik jól, mit szeretnének másként, hogy jobban tudjanak együtt élni és tényleg valós kapcsolat legyen maguk között. Én nem erőltetném egyelőre a személyiségzavar közlését, csak akkor ha hajlandó változtatni és elkezdenek újra kommunikálni egymással. Ha elkezdődik valami önök között, akkor van esély arra, hogy ő is fontosnak fogja tartani a változást és a változtatást, addig nem hiszem, hogy érdemben előre tudnának lépni annélkül, hogy a konfliktusaik száma növekedne. A felfedezésük azért jó, mert már tudják, hogy mi az elérendő céljuk, merre induljanak és hogy van segítség a problémára, de először meg kell teremteni azt a közeget, ahol egy pszichés zavar nem vádaskodás, hanem megoldandó közös feladat.
A válasz 5 évnél régebben keletkezett, így egyes tanácsok napjainkra túlhaladottá válhattak.
