Évszázados tanácsok

"Aki mégis megpróbálja az igazság szerint elmondani az elfogu­latlan kis kérdezőnek, hogy minden kis gyerek az édesanyja hasában nő meg akkorára, hogy végre megszülethessen, az mindig észre fogja venni, hogy mennyire éppen az ellenkezője történik annak, amitől ebben a kérdés­ben mindig félni szokás: a gyerek meghatódik és még sokkal jobban szereti és tiszteli az édesanyját, akiről megtudja, hogy nem az ablakon át kapta őt, hanem fáradt és szenvedett érte s akivel szemben most már tudatosabbá vált benne a testi közösségnek, a vérségi kapcsolatnak az érzése, ami egészen más melegségü érzés, mint hogy a gólya melyik ablakon tette be egyszer vé­letlenül. Ezzel az elinditással a gyerekkor számára mindenesetre, de a leg­többször az egész életre megszűnt a nemi kérdésnek az a mérges, kárté­kony zamatja, ami ugy meg tudja rontani az ember egészséges viszonyát a szüleihez és még annyi mindenféle szép, egészséges dolgát az ember egész életének. Ezzel az elmondással az anyaság minden szépségét egyszerre a maga nyelvén értettük meg a gyerekkel, ugy, ahogyan másképpen semmi nagyképű prédikálással soha senki megértetni nem tudhatja vele. És ez az igazmondás a gyerek bizalmát is mindig annyira fokozza, hogy most már könnyebben meg tudhatjuk nyugtatni azok felől a kérdések felől is, ame­lyekre még nem igen van mód kielégitően felelni. Ilyen természetes kérdés rendesen kettő szokott hamarosan vagy rögtön következni.

"A gyerek ismeretszomjusága és erkölcsi kívánsága azon a téren talál­kozik, amely a legnehezebb feladatokat adhatja a szülők tudása, szeretete, elnéző türelme, megértő okossága és lélekjelenléte számára: amikor a gye­rek arra kezd kíváncsi lenni, hogy hogyan jött a világra. Aki figyel, mindig észreveheti, hogy ez iránt az értelmes gyerekek már igen korán, a kérdezősködési korszak legelején érdeklődni kezdenek. Ha nem fojtják bele a kér­dező nyíltságot, nagyon érdekesen látni, amint eleinte csak a futó ötletek­ben jelentkezik ennek a gondolatkörnek egy-egy részlete, eleinte csak igen távolról érintvén magát a főkérdést, amint aztán lassankint mindig világo­sabban kialakul és végül egész tisztán megjelenik valami formában az a kérdés, hogy mi az: „születni", hogy mi az, mikor valahol egyszerre csak megjelenik egy kis gyerek, aki még tegnap nem volt, hogy maga a kis kér­dező hol volt, amikor anyuka még olyan kicsi volt, mint ő most - meg a többi. Aki meggondolja, hogy minden születés milyen nagy dolog minden családban, az ismerősök legtávolabbi köréig, hogy minden gyerek meny­nyit hallja ezt a szót meg mindazt, ami körülötte van, az már azért sem csodálkozhatik ezen a kíváncsiságon. De nyilvánvaló ezenkívül, hogy még ilyen figyelmeztető beszélgetések nélkül is maga az az egy megfigyelés, hogy egyszerre csak megjelenik egy kis gyerek, aki aztán növekedni kezd, aki mindig kicserélhetetlenül a maga szüleié: ez maga is elegendő oka a legnagyobb kíváncsiságnak.

Még úgyszólván el sem mult az az idő, amikor az ismeretes gólyamese volt az általánosan elfogadott módja annak, ahogyan a szülők megszaba­dultak ettől a kényelmetlen kérdéstől. A gyerekek legnagyobb része - azok­nak a kivételével, akiknek módjukban van állatok szaporodása körül ta­pasztalatokat tenni, vagy akikben nem nevelnek rögtön kétségeket vigyázatlanul elejtett szavak - ugy általában el tudja hinni a gólyamesét, amely a kisgyereki fantáziához elég jól hozzáilik. Mégis: valamennyi kényelmes becsapás között, amivel békességet akarnak szerezni a kíváncsi gyerekek türelmetlen szülői, ez a legeslegkártékonyabb, mindenféle gyereki rossza­ságnak, felnőtt emberek ideges nyomoruságainak a legelterjedtebb, legha­talmasabb oka. Mert mi a pillanatnyi nyugalomért a fizetség? Frisseszü, ér­telmes gyerekek hamarabb, a kevésbbé értelmesek és a megfélemlített kis jámborok talán egy kicsit lassabban, de valamennyien igen kevés esztendő alatt észreveszik, hogy a gólyamese nem lehet igaz. És ekkor két dolog tör­ténik. Először is megindul a képzelődés és a kutatás a gyerekkiváncsiság minden pihenéstelen módján a nagy szaporodási csoda minden érdekes készlete körül, ami mind most már azzal a kérdéssel is érdekesebb, hogy mi lehet benne, amit olyan nagyon titkolni akarnak a gyerekek előtt. Másod­szor pedig minden lépéssel, amivel a gyerek a titok megismerésébe akármi­lyen egyenes vagy görbe utakon beljebb jut, jobban erősödik az az érzés, hogy a szülői csapták be az embert, nyilván azért, mert őnekik is vannak bűneik ebben a különös, szégyelnivaló, tehát utálatos és mégis nyilván kívánatos dologban, ami azért bizonyosan ilyen, mert különben mi volna rajta titkolnivaló? . ..

"De azontúl se és sohase felejtsük el, hogy ami erkölcsi szabály meg­tartását a gyerektől meg akarjuk követelni, az ellen magunk sohase vét­sünk, legalább az ő tudtával ne. Azok a „szép szavak", amik a gyereken semmit se fognak, rendesen abban a hibában szenvednek, hogy a gyerek teljes joggal üres beszédnek érzi őket, mert mindennap tapasztalja, hogy maga a prédikáló is minduntalan vét ellenük. Mi történik, amikor méreg­zsák apa szórakozottan vagy alig palástolt türelmetlenséggel szavalja a kicsinek, hogy jónak, szelídnek kell lenni, apró kérések megtagadásáért nem kell mindjárt mérgelődni? A gyerek még nem ismeri ezeket a szabályokat, sem ezeknek az erkölcstani kifejezéseknek az értel­mét és még nem tudja, hogy olyan tilalmak is vannak, amelyeket akkor is meg kell tartani, ha az ember nem tudja, mirevalók.

A gyerek világa addig ér, ameddig tapasztalatai és ezeken keresztül tanulja meg lassankint ismerni az egész többi világot, annak minden anyagi és erkölcsi dolgát. A szavak értelmét is; először az egyszerű, kézzelfogható dolgok neveit, aztán az összefogó általános fogalmakéit, végül az elvont, testetlen dolgokéit, amilyenek az erkölcsi fogalmak is. Először csak egy tárgyról tudja, hogy „szék", aztán megtanulja, hogy ez valamennyi szék­nek a közös neve, aztán egyéb bútorokról tanulja meg ugyanazt és csak elég sokára érti meg a maga összefoglaló voltában azt a szót, hogy „bútor" és még sokkal későbben az erkölcsi szók értelmét. És mindezt, a széket csak ugy mint a legmagasabb erkölcsi fogalmakat, aszerint tanulja meg­érteni, amivel összekapcsolva először találkozik velük. Ez az oka és értelme annak, hogy a gyerekre a szó csak a példával együtt hat és e példa sem mindig aszerint, amit akarunk vele, hanem a maga valóságos, nyers értelme szerint. Például: a gyerek „rosszalkodott", vagy talán csak csin­talankodott egy kicsit: valami olyant csinált, ami neki jól esett és amiről nem tudta elgondolni, mi lehet benne a rossz. Erre szigorúan rászólnak, hogy azt nem „szabad". Erről a szóról egyelőre még csak az a fogalma van a tapasztalatai alapján, hogy az jelenti azt, amikor a szülei nem értik meg valamiről, hogy neki milyen jól esik és minden neki érthető ok nélkül meg akarják fosztani a szabadságától. Mivel ez az ő érzése számára néni okolja meg elegendőképen, hogy lemondjon róla, tovább folytatja a csíntalankodást — mondjuk, ugy, mint ahogyan az apuskája folytatta a sör­ivást a doktor tilalma után is, vagy, például, a kártyázását, amikor talán már egynéhányszor és talán a gyerek fülehallatára is, megígérte, hogy nem teszi többet. Erre azt mondják neki, hogy az engedetlenség bün, amiért anyuka búsul, apuka pedig haragszik.

"Szép szó, okos szó minden gyerekkel szemben igen nagy hatalom és a legjobb nevelőeszköz, annyira, hogy amikor azt halljuk, hogy már ez sem használ, úgyszólván mindig biztosra vehetjük, hogy nem a gyerekben volt a hiba, hanem az a bizonyos szó nem volt igazán szép, igazán okos. Amikor az apa csöndes hangján már fenyegetően remeg keresztül az alig tartóztatott düh: attól a beszédtől nem igen lehet józan ésszel a gyermek szivére való mélységes hatásokat várni. Ami pedig az okos beszédet illeti, ebből a szempontból a gyerekek igényei sokban sokkal nagyobbak, mint a mieink, felnőtteké, és egymásközt. Nem mintha a gyerek az okos fel­nőttek figyelmes, meggondolt módján hallgatná a beszédünket és mindjárt meg tudná különböztetni a javát az aljától. Ilyenről természetesen éppen az egészen kicsi gyerekekben (akikről itt folyvást szó van) szó sem lehet. Amiért a gyerek kicsinyenkint, de biztosan észrevesz minden hibát, az éppen a gyermeki tökéletlensége: az, hogy még semmit sem tud, tehát min­denre figyel, hogy minden egyformán fontos neki, tehát a fődolgokat a mellékesektől nem tudja megkülönböztetni, a szók átvitt értelmeit nem ismeri, tehát mindent szószerint vesz és mindezeknél fogva aztán idővel minden gyöngéjére, minden hibájára, minden ellenmondására, legkivált pedig minden hazugságára okvetlenül rájön mindennek, amit hallott. Mert, amint hol jókedvvel, hol ijedtséggel minden szülő minduntalan tapasz­talja: nemcsak azt látja-hallja, amire tulajdonképpen figyel, hanem úgy­szólván semmi sem megy el az érzékszervek mellett észrevétlen, mindenre emlékszik is, mindent összevet a régi tapasztalataival és mivel neki minden részlet egyformán fontos (vagy legalább is nem a mi szempontjaink sze­rint érzi a dolgok fontosságát vagy jelentéktelenségét), azért aztán olyan ellentmondásokat is észrevesz, amikre, mert a mi számunkra jelentéktelen részletekben vannak, nekünk eszünkbe se jut gondolni.

Aki ismerni akarja a gyerekek lelkiállapotát, jóságát-rosszaságát, an­nak mindenekelőtt azt a néhány dolgot kell tudni róla, amit minden elfo­gulatlan szemlélő okvetetlenül észrevesz, a szülők azonban, közismert és megbocsátható elfogultságuknál fogva, nem szoktak észrevenni..