Blogtherapy

Nemrég olvasgattam ilyen kis érdekes, egészségüggyel kapcsolatos apróságokat, és bizony volt néhány olyan adat, amit azt hiszem jobb lett volna ha inkább sosem tudok meg.

Megy itt a hátam mögött, és nem mondom, jópofa pasi, de így a második évad elején már eluntam magam kissé. A minap olvastam egy orvos cikkét a kórházi tévéfilmekről, hogy mennyire nem úgy van, meg micsoda bakik, és tényleg. Minimális képzettséggel már élvezhetetlen. Ahogy megnéztem néhány részt, kiszámoltam: kb a 12. percben jön a hirtelen diagnózis, majd a 35. percig mindenféle tesztek az alátámasztásra és elvetésre. A 35. percben a végső diagnózis felállítása, a páciens jobban majd hirtelen rosszabbul létele, és aztán House nyomozói tehetsége kiderit valami triviális (kór)okozót, amitől a páciens hirtelen meggyógyul. Emellett az összesen öt, itt-ott bevágott animáció ismétlése neuronok közti impulzusokról, vörösvérsejtek versenyfutásáról, heves szívdobogásról, valamint a "start him on prednesone", "give her heparin", "do a CT and MRI" és hasonló sztenderd mondatok, valamint légből kapott diagnózisok röpködése és különböző vicces találgatások a beteg állapotáról, a zseni rezidensek marakodása mind annyira valószerűtlen, hogy már már visszasírom a Gray's Anatomyt, mert abban legalább volt valami hiszti és dráma - már ami a magánéleteket illeti. 

Egyetemi kórházban dolgozom, ami azt jelenti, hogy tele vagyunk rezidensekkel, orvostanhallgatókkal, tanuló nővérekkel, és mindenki olyasmivel, aki valaha is az egészségügyben akar dolgozni, mert az összes ide jár gyakorlatra. A rezidensek már valamivel több hatáskört kapnak, mert ahogy kireppennek az orvosi egyetemről, megkapják a Doctor of Medicine címet, és az már felelősséggel jár. Ugyanakkor még igazából mindig tanulnak, vizsgáznak ebből abból, de az MD betűk már ott vannak a nevük mellett, és Dr X-nek is szólítjuk őket. Többnyire. Én eleinte elvből mindenképpen ezt használtam, végülis megdolgoztak érte, na meg biztatásul, mert látom az arcukon, hogy egyből magabiztosabbak, ha így szólítom meg őket, és szeretek örömet okozni. De ahogy jobban megismerjük őket, és ahogy itt nőnek fel a kezünk alatt gyakorlatilag, ez néha elmarad, és jönnek a sima vezetéknevek, majd a keresztnevek, és aztán neadjisten a becenevek is olykor. A nővériskolánk az orvosi egyetem mellett van, és havonta egy óránk volt is közösen annak érdekében, hogy megtanuljunk majd együtt, egymás mellett és egymással dolgozni. Ez a nagy interdiszciplináris szakkör magába foglalta még a patikus, a fizikoterapeuta, és a szociális munkás hallgatókat is a nővérkéknek és orvoskáknak készülők mellett.

Aztán hamarosan egy újszülött újraélesztési tanfolyamon találtam magam, elmélet, gyakorlat intenzív nyolc órába belesűrítve, és egy háromszáz oldalas könyvbe, amit még előtte kellett megtanulni, hogy tényleg értsem is miről van szó. Én szeretem az ilyen képzéseket, amik nem vesznek el éveket az ember életéből, nincsenek feleslegesen beépített elemek, csak az ilyen önmotivált, karrierista ambíciózus örökdiák embereknek való: itt a könyv, tanuld meg az egészet, olvass hozzá, gondolkodj el róla, aztán töltsd ki a tesztet, ahol ugyan kettőt hibázhatsz, de majd élőben és a gyakorlati vizsgán egyet sem, aztán gyere el, átismételjük egy nap alatt, ott kérdezhetsz, ha addig nem találtál választ a kérdésedre; begyakoroljuk, és levizsgázol és onnantól kérdés nélkül csinálnod KELL. Sose voltam ilyen diák, de amióta nővérke lettem, még erre is telik, úgy tűnik. Adrenalin, hivatástudat, ambíció, vagy ezeknek a keveréke ki tudja, de a motiváció még nem kopott el, és hamarosan rutin lesz majd (remélem) és ha az orrom előtt megszületik majd egy gyerek, ezentúl nem bőgni fogok a meghatottságtól, hanem váldékokat szívni, szárazra dörgölni, talpacskákat pöckölni, oxigénpalackokat programozni, légzsákokat fújtatni, intubálni harmincmásodperces intervallumokban. (Persze nem mindig, csak abban a statisztika szerinti 1-10%-ban, amikor erre tényleg szükség van.)