Évszázados tanácsok

    "Ami a betegszoba takarítását illeti, az a legfontosabb, hogy benne soha semmiféle por ne legyen. Mivel pedig a szőnyegek, függönyök és kárpitozott bútorok porfogók, sohasem szabad őket a betegszobában megtűrni. Az ezek­ből folyton áramló por izgatja a lélegzési szerveket és igy nem meglepő, ha a beteg az ilyen szobában elkezd köhögni.

    "Nehéz betegre nézve nagy jelentősége van az ágycserének. Ez nem­csak felüditi, felfrissíti, hanem még bizonyos határok között meg is óvja a felfekvés veszedelmétől is. Ezért elengedhetetlen kelléke a betegszobának, hogy mindig két ágy legyen benne vetve, vagy ha ez bármely okból lehe­tetlen volna, akkor a második ágy helyett megfelelő nagyságú pamlag legyen benne. Hogy az ágyazás rendben folyhasson, a betegnek le kell szállania az ágyáról, Ilyenkor üljön bele a karosszékbe. Ha a beteg állapota olyan, hogy a maga erejéből nem tud felkelni, át kell őt vinni a másik ágyba. Ezt természetesen már előzőleg meg kell vetni és rendbe kell hozni, sőt esetleg kissé fel is kell melegíteni. Ahol nincs második ágy, ott a pamlagot kell így előkészíteni. A jól megigazított rendes ágyába akkor fekszik vissza a beteg, mikor ennek szükségét érzi, vagy mikor az ápoló helyénvalónak találja.

"Súlyos betegnél gyakran tapasztalhatjuk, hogy szenvedéseit ágyának rendetlen volta nagy mértékben fokozza. Néha a lepedő ráncai nyomják, ezért ügyelni kell arra, hogy a lepedő mindenhol sima legyen. Megesik, hogy az inge vet ráncot a hátán. Ez nemcsak fájdalmat okozhat, hanem fölfekvést is. Minthogy ez halálos veszedelemmel is járhat, az ápolónak min­den igyekezetével azon kell lennie, hogy keletkezését megakadályozza. A fölfekvés nem egyéb, mint a szöveteknek a nyomás folytán való elhalása. Különösen sovány, a betegség folytán lesorvadt egyéneknél és olyanoknál fordul elő, akik sokat fekszenek nedves helyen; aki huzamosabb ideig fek­szik betegen az ágyában, könnyen kaphat felfekvést azokon a helyeken, amelyek leginkább vannak a nyomásnak kitéve. Éppen ezért gondoskodni kell róla, hogy a beteg helyzetváltozásai által a nyomás mindig más és más pontra tétessék át. A beteget gyakran kell figyelmeztetni, hogy forduljon a másik oldalára. Ha pedig magától ezt nem tudja megtenni, akkor segitsen neki az ápoló. Ilyenkor mindig meg kell nézni a vállnak, a felkarcsont belső bütykének, a keresztcsontnak, a tomporoknak és a szárkapocsfejecseknek tájékát, szóval mindazokat a helyeket, amelyek esetleg a nyomástól szenvedhetnek és az ápoló mossa le ezeket a helyeket langyos vizzel és szappannal, sőt esetleg egy kis alkoholos vizzel. A ráncok okozta nyomáson kivül felfekvés lehetőségére kell gondolni magas láz esetén, túlságos kövér­ségnél, vizkórságnál és általában mindannyiszor, valahányszor a beteg ezen testrészeken érzett fájdalomról panaszkodik. Elég gyakori a felfekvés vesze­delme hasi hagymáznál, gyermekágyi láznál és hosszadalmas lefolyású sebészi bántalmaknál is.

A felfekvés első tünete a bőr pirossága. Mikor ez a rózsaszínű folt jelentkezik, kettőzött éberséggel kell a beteget figyelni, mert a bekövet­kezhető szövetpusztulás néha ráterjed a mélyebb képletekre is. Ilyenkor tudni kell, hogy a gyógyulás mindaddig nem szokott bekövetkezni, mig az alapbaj meg nem enyhül és a láz meg nem szűnik. Mikor még csak bőrpirosságról van szó, langyos alkoholos vagy ecetes vizzel kell mosogatni. Ezt fele vizből és fele alkoholból, vagy ecetből készitik. A kipirosodott helyet légpárnával vagy langyos vizzel telt vizpárnával lehet a nyomás hatása alól felszabadítani. A beteg azonban ne közvetlenül ezen feküdjék, hanem a párnát le kell takarni lepedővel. A vizpárnába másod- vagy harmadnapon­kint friss langyos vizet kell önteni. Ha az ilyen irányú elbánás ellenére is a folt helyén seb támad, az orvos dolga a kezelés és az ápoló a teendők tekintetében az orvos utasításához köteles alkalmazkodni. Ha a felfekvés nem ilyen egyszerű, hanem a piros folt helyén barnás és feketés elszinesedés keletkezik, akkor a szövetpusztulás beterjed a mélybe. Ezt szokták közönségesen «Brand»-nak nevezni, mert a bőr olyan, mintha meg volna üszkösödve. Néha a végbél tájékán, vagy nőknél a mellök alatt támad pirosság, amely néha viszketéssel is jár. Ezeket a helyeket be kell puderezni és naponkint kis alkoholos ruhácskával kell érinteni.

     "A betegszobában csak olyan bútorzat legyen, amilyenre az ápolás érde­kében feltétlenül szükség van és amelyet nedves uton lehet takarítani. Leg­fontosabb természetesen a betegnek az ágya. Ez egyszerű szerkezetű, könnyen titsztitható legyen és benne a beteg kényelmesen érezze magát. A fém­ből való, könnyen mosható ágy jobb, mint a faágy. Hosszúsága 190-200 centiméter, szélessége pedig 1 méter legyen. Lehetőleg egészen vagy legalább három oldalról szabadon álljon és ne legyen az ajtó, sem pedig télen a kályha mellett. Tüdőbeteg ágya az ablak közelében legyen. Szalmazsákot ne tegyünk az ágyba, hanem inkább pontosan beleillő sodronyágybetétet, amely fölé lószőrderékaljat tesznek. A tollal töltött derékalj nem megfelelő. A lepedőt a derékalj fölé tesszük. Nehéz betegnél a lepedő és a matrac közé kaucsukból való teritőt kell tenni. A fej alatt lévő párnák milyenségét és számát a beteg állapotához képest mindig az orvosnak kell megszabnia. A tollas párnánál jobb a lószőrpárna. Ezt azonban a betegek, mivel nincse­nek hozzászokva, nem szívesen fogadják. Takarónak ne használjunk tollas dunnát. Legjobb a gyapjútakaró, amelynek belső felületére széles, nagy lepedőt teszünk. Ezt a külső felületre áthajtjuk és a szélein ráöltjük a takaróra. Ha a betegnek az orvosi rendelet szerint magasan kell feküdnie, mint például lélegzési nehézségek esetén, dereka alá párnát kell rakni és ha lejebb csúszik, feljebb kell emelni. Ilyenkor az ápoló ne a két karjánál fogva húzza felfelé a beteget, hanem ugy tegyen, hogy az egyik kezével a háta alá, a másikkal pedig a medencéje alá nyul és így törekszik őt óva­tosan felemelni. Ha ezt az ápoló egymaga nem tudná elvégezni, egy második személy is segítsen neki. Vigyázni kell emellett, hogy a beteg ágya mindig rendben maradjon, tehát, hogy a lepedője ráncokat ne vessen, a párnája félre ne csússzék és a takarója le ne essék.

„A betegszoba megvilágítására legjobb a villamos világítás, amely igen jó világosságot szolgáltat, nem melegít, nem libeg és a levegőt sem rontja el. Sajnos, nem áll mindenütt rendelkezésre és ezért még nagyon el van terjedve a mécses, a gyertya, a petróleum és a gáz. A mécses is, meg a gyertya is folyton libeg-lobog és emellett még sok oxigént fogyaszt és szén­savat termel. Mind a kettő tehát rontja a levegőt, bűzössé teszi és fölösleges meleget is fejleszt. Használatuk tehát ajánlatosnak nem mondható. A petró­leumlámpa azért nem felel meg a célnak, mert sok meleget, vízgőzt és szénsavat termel. Egyetlen körégő lámpa annyi szénsavat termel, mint négy felnőtt ember együttvéve. A petróleumlámpát világosságának tompítása céljából le szokták csavarni. Ilyenkor kormoz, szénhidrogén fejlődik, amely még az egészséges embernél is főfájást, hányási ingert és általános rosszul­létet okoz, a beteg embert pedig még betegebbé teszi. A gázvilágítás is rontja a levegőt, nagy meleget fejleszt és sok szénsavat termel. Azonkívül rob­banékony és a lángja nyugtalanul libeg. Ezen utóbbi fogyatékosságát azon­ban némileg még lehet enyhíteni üvegcilinderrel és tejüvegernyővel. Éjjelre aránylag legelviselhetőbbnek a rövid, vastag stearingyertya látszik, melyet a beteg ágyától minél távolabb kell elhelyezni.

"A helyes betegápolásnak egyik legfontosabb kelléke, hogy a beteg­szobának a levegője mindig tiszta legyen. Lehetőleg hasonló legyen a külső levegőhöz, ugy hogy belépéskor semmiféle kellemetlen szagot ne érezzünk. A szellőztetésnek az a legegyszerűbb módja, hogy kitárjuk az ablakokat és az átellenben lévő ajtót. Ilyenkor a beteget természetesen jól be kell takarni valami vastagabb takaróval vagy kendővel, fel egészen a nyakáig. Az ilyen módon való szellőztetés a mindennapi életben sokszor szinte legyőzhetetlen akadályba ütközik, mert az emberek félnek a léghuzamtól, vagy mint közönségesen mondani szokták: "a cugtól." Pedig ez semmiféle betegséget nem okoz, hanem legfeljebb ideges embereknél némi kényelmetlenséget. Erre való tekintettel, nehogy a beteg részéről is panasz merüljön fel, a beteg ágyát ugy kell elhelyezni, hogy a beteget a léghuzam közvetlenül ne érhesse.

"Ahol csak egy szoba van, ahol tehát együtt lakik a beteg a családdal, az ápolás sok nehézségbe ütközik. Az ilyen beteget legjobb a kórházba adni. Ha fertőző betegségről van szó, akkor pedig feltétlenül a kórházba kell vitetni. Egyébiránt erről a kezelőorvos a hatósági orvossal egyetemben intézkedik. Sajnos, a kevésbé műveit néposztályokban annyira el van ter­jedve a fertőtlenitéstől való félelem, hogy akárhányszor a súlyos fertőző betegségben szenvedő gyermekhez még orvost sem hivatnak.

Ahol a lakásban több szoba van, ott betegszobának a legjobbat kelt berendezni, amely tehát leginkább száraz, világos és verőfényes. Legyen ez a szoba csendes, jól szellőztethető, jól fűthető és könnyen takaritható. Ne legyen se igen nagy, sem pedig túlságosan kicsi. Körülbelül 100 köbméter légtér a legmegfelelőbb. Hogy valamely szobában hány köbméter légtér van. azt ugy számítjuk ki, hogy megmérjük a szoba hosszúságát és szélességét. A talált két számot megszorozzuk egymással. Ez a szorzat adja a szoba fölületét négyzetméterekben. Ha most a fölületet megszorozzuk a szoba magasságát kifejező számmal, megkapjuk a szoba köbtartalmát köbméte­rekben. Ha például valamely szoba 6 m. hosszú, 4 m. széles és 3 m. magas, akkor ennek a köbtartalma = 6X4 = 24, 24X3 = 72. Ebben a szobában tehát 72 köbméter légtér van. Gondolni kell természetesen arra is, hogy a szobában felhalmozott holmik és bútorok legalább 32 köbméter levegőt kiszorítanak és igy a betegre és ápolójára összesen csak 40 köbméter légtér jut. Ennél nagyobb szobában a beteg elhagyatottnak érzi magát és külön­ben is télen a nagyobb szobát csak nehezen lehet megfelelő módon keresztülfüteni. Ha pedig a szoba ennél kisebb, akkor sűrűbben kell szellőztetni, amit esetleg kényelmetlennek találhat a beteg.

"Minden beteg legelső sorban a saját személyével, betegségével, ennek keletkezésével és várható lefolyásával foglalkozik. A betegnek az ápolója iránt való bizalma kezdetben abból áll, hogy vele folytonosan csak a beteg­ségéről beszél. Minél több figyelmet tanusit az ápoló ezen beszélgetés iránt, annál inkább sikerül betege bizalmát megnyernie.