Hogyan kezeljem a dührohamaimat?

Kedves Doktornő! Már évek óta jellemző rám, hogy nagyon könnyen felkapom a vizet. A legnagyobb probléma az, hogy ezt egyáltalán nem tudom kezelni annak ellenére, hogy évek óta próbálok változtatni rajta;a családom pedig egyáltalán nem tolerálja, és mostanában napi szinten veszekszem a szüleimmel. Konkrétan szorongom a hétvégéktől mert ilyenkor a szüleim nem dolgoznak és nagyobb az esélye annak, hogy összeveszünk. 12 éves korom óta van ilyen jellegű problémám, de akkor még nem volt annyira súlyos. 13 évesen viszont vagdosással kezdtem el levezetni a feszültséget (a szüleim sose hagyták, hogy kiordibáljam magam). Egy veszekedés menete általában a kövekező szokott lenni: Felidegesítem magam valamiért (általában provokáló beszólásokon, "vallató" kérdéseken", vagy ha nem hagynak békén, amikor rossz kedvem van). A szüleim/nővérem tovább folytatják velem a vitát, én pedig ordibálva felmegyek a szobámba és magamra vágom az ajtót, hogy lenyugodjak és ne feszítsük tovább egymásnak a húrt. Persze ez csak hiú ábránd, mert anya mindig utánam jön és mondja tovább a magáét. Már több vitánál is teljes erőből üvöltöttem, hogy ilyenkor hagyjanak békén, mert csak jobban felidegesítenek, de ennek ellenére se hagynak magamra. És azt is rengetegszer elmondtam, hogy ezt tényleg nem direkt csinálom és nekem is nagyon rossz, hogy ennyire ilyen vagyok. Még fizikailag se érzem jól magam a dührohamok közben (hányingerem van, és nagyon erős szorítást érzek a mellkasomban).Öngyilkossági és agresszív gondolatok is szoktak gyötörni. Agresszív gondolatok alatt azt értem, hogy fizikai fájdalmat akarok okozni másoknak vagy széttörni/verni minél nagyobb tárgyakat. Ezt olyan intenzíven érzem, hogy remegnek a kezeim., De továbbra is úgy kezelnek, mintha csak egy egyszerű, hisztis kamasz lennék és mindent tiltanak tőlem, mert "nem tudtam viselkedni". Tavaly diagnosztizáltak nálam, depressziót, és akkor se nagyon tudtam megértetni a családommal, hogy nem direkt vagyok ennyire besavanyodva és nem leszek attól jobban, hogy mások rosszabb helyzeteit hozzák fel (pl. Afrikában éheznek a gyerekek). Példaként felhozom a mai veszekedést, hogy valamennyire tudjam szemléltetni a helyzetet: Szólt valamilyen zene a rádióban, én pedig megkérdeztem apától, hogy "ez nem a Garfield-ban volt? ". Mondta apa, hogy "De." Erre anya megkérdezte, hogy "Mi van, mi volt? ", én pedig csak annyit mondtam, hogy semmi. Szerintem egyáltalán nem mondtam flegma hangnemben, de apáék egyből lehurrogtak, hogy vegyek vissza a stílusomból, meg, hogy ők se mondják azt, hogy semmi, ha rákérdezek valamire. Pedig, de, ők is ugyanezt csinálják;és ezt mondtam is nekik. Utána közölte velem anya, hogy ne csak akkor legyek "tünci-münci" ha kell nekem valami (meg szerettem volna látogatni hétfőn a barátnőmet a kórházban). Ez nekem persze rosszul esett, mivel én mindig ugyanúgy viselkedem, csak akkor van ennyire szörnyű stílusom, ha rossz kedvem van vagy ideges vagyok. Így-nem a legkedvesebb hangnemben-de elmondtam neki az előző mondatom tartalmát. Erre tovább kötekedett, hogy nem igaz, mert én csak akkor vagyok normális ha valamihez "kell" az engedélyük. Kissé felkaptam ezen a vizet, aminek ugye a szokásos ordibálás és káromkodás lett a vége. Ezután mondta anya, hogy jó, akkor nem látogathatom meg a barátnőmet (akit egyébként nagyon ritkán láthatok, mert Kecskeméti;csak ugyanahhoz az orvoshoz jár, mint én). Részükről már vége a veszekedésnek, és apa beadta a, derekát (elengedett), de én még mindig nagyon ingerült vagyok. Az a baj, hogy néha spontán eszembe jutnak ehhez hasonló, korábban megtörtént veszekedések, és emiatt dührohamot kapok, ami elrontja az egész napomat. Sokmindenkivel beszéltem már, és a többségük szerint csak a kamaszkor a ludas. Viszont én úgy gondolom, hogy ez azért már több annál. Mit tehetnék? Már több, mint 1 éve járok pszichoterapeutához, antidepresszánst (Floxetet) is majdnem egy évig szedtem;de a fentebb említett problémával sajnos csak a negatív irányba történt változás. Előre is köszönöm a válaszát, további szép napot!

Dr. Pálvölgyi Rita válasza diagnosztikai kérdések témában

Tisztelt Kérdező, A pszichológusa sokkal többet tud a panaszairól, tüneteiről. Azt tanácsolnám, hogy ezeket a kérdéseket neki tegye fel, vele próbálja megbeszélni a dolgokat. A háttérben állhat a családi konfliktus, a kamaszkor érzelmi labilitása, a személyiségfejlődés zavara, pszichés betegség. Ez ismeretlenül nem állapítható meg, hogy ténylegesen mi is okozza a problémákat. Üdvözlettel.

Tőle szeretnék kérdezni