Sűrített hétvége

Köszönöm neked,Istenem, a napfényt, a gyerekem arcának látványát, a színeket, a kedvesem mosolyát,az őszi erdőt-azt,hogy látok...

Hogy miért e röpke kis fohász?...Ha tehetitek, nézzétek meg a Láthatatlan Kiállítást Budapesten...

Kedvessel úgy döntöttünk, ezután a zsúfolt hét után ki kellene szabadulni a mókuskerékből, így némi pénzzel a zsebünkben felpattantunk egy IC-re, és felzötyögtünk hazánk fővárosába.Furcsa dolog ez, vágyom néha a forgatagra,úgy félévben egyszer...aztán fejvesztve rohanok szeretett városkánkba haza, csend és nyugalom után áhítozva.

Jól kezdődött a hétvége.

Ugyanis szombat délután majdnem meghaltam.

Egy kis Józsefvárosi piacozás,és kedvesem nevelőapja meglátogatása után-a sebészeti klnikán fekszik,valamelyik közös vezetéke elzáródott-epevezeték feltehetőleg-és műtötték...Mély megvetés van bennem ez iránt az ember iránt-bár nem ismerem.De mit gondolhatnék valakiről, aki egy kétéves kislány lábait összeköti, úgy ugráltatja,hogy nevethessen rajta,az orgonabokor ágait rendre egy csöppség hátán irtja ki, álmából felveri, és megpofozza...egy pici-pici, barna bőrű kislány, akinek legnagyobb bűne, hogy az anyja eldobta, mint egy rongyot...Kedvesemet elvették tőlük, hatéves volt, utána került állami gondozásba.De ezalatt az idő alatt...

Nem tudom,hogyan tud megbocsájtani.Nem tudom,hogyan képes ennek az embernek a szemébe nézni.

Amikor elmentünk-tétova mozdulat-gyöngéden megsimította a férfi arcát-úgy,ahogy az enyémet szokta.Szívszaggató látvány volt.Édes-kicsi lány, felnőttél, és jó ember lettél-s ezt magadnak köszönheted...én pedig a szerelmedet, ami életem legnagyobb ajándéka lett...

Utána a párom egyik barátnőjénél landoltunk, aki szintén leszbikus,nemrég jött haza Dániából, ahol két évig dolgozott.Vacsival akart kedveskedni nekünk-oldalas,krumplipüré, és kovi ubi...

Vacsora után Kedves, és rég nem látott barátnője lement elszívni egy cigit a bérház udvarára,én meg egyedül lézengtem a harmadikon.

Alig telt el egy perc, ahogy elmentek, furán éreztem magam.Kapart a torkom, elkezdett folyni az orrom, a szemem könnyezett.Atyaég-gondoltam-hisz félórája még semmi bajom nem volt,csak nem a H1N1?...Vagy allergiás lennék Pestre?...Még elég vidáman lefeküdtem az ágyra, és nagyokat hapciztam,amikor elkezdtem fulladni.A fülem égett, és a torkom mintha valami elzárta volna- a kemény szájpadom és a garat elkezdett összeérni...ennek már fele sem tréfa, gondoltam,és bömbölni kezdtem.

Bár Kedves érezné, hogy szükségem van rá!...De hisz nem vitt telefont, minek erre a rövid időre?...

Szinte azonnal nyílt az ajtó...Kedvesem csak bedugta pisze orrát az ajtón, és már rohant is kétségbeesve hozzám.A karjaiban zokogtam,ő meg csak kétségbeesetten mondogatta:nyugodj meg, nem lesz semmi baj...Akkor már sípolt a tüdőm az oxigénhiánytól, a fejem lángvörös volt,a mellkasom, a hasam úgyszintén...én már nem nagyon voltam magamnál,amikor Kedves és barátnője rájöttek végre, hogy allergiás vagyok a kovászos uborkára...Szerencsére volt otthon Calcimusc,két lóadag megtette a hatását-félóra múlva semmi bajom nem volt.

Hát, Kedves megmentette az életemet...Nem lehetek elég hálás neki,nekik...azután órákig úgy kapaszkodtam a kezébe, hogy pisilni sem tudott kimenni-basszus, majdnem meghaltam!Iszonyat volt...

Nyugtalanul aludtunk.Bár utána már jókat szórakoztunk azon, hogy majdnem nem lett, akivel Indián Hercegnőm veszekedjen,azért láttam a félelmet a szemében.

Másnap reggel nagyon bátran elmentünk a Láthatatlan Kiállításra.Tényleg bátrak voltunk, mert rendesen be lehet ám pánikolni másfél óra vaksötétség alatt...

Hét,teljesen hétköznapi helyszínt tapasztalhattunk meg a vakok "szemével"-hát,szörnyű érzés volt.Apróságok tűnnek kiismerhetetlennek, nem tudod,hol a lent, a fent, tágas helyen vagy-e, vagy összezsúfolva,mi az ott,egy ág, vagy valami más?...

Hirtelen élesebb lett a hallásunk,de nem "kihegyeződött"-ez tévhit, csak nyilván jobban kellett fülelnünk-a látás az érzékelés 80%-át teszi ki,valami hihetetlen nagy szám.Átsétáltunk erdőn, fogtunk szalmabálát-hogy tud szúrni-őzetetőt,fa ágas-bogas karjai kapaszkodtak a hajunkba, hajoltunk el előle...

Ház következett, berendezett,ha nem látsz, milyen fontos,hogy minden a helyén legyen- a rendetlenség egy vak ember halála...a sajtreszelő fegyver tud lenni,egy hagymavágás?merénylet.

Át kellett kelnünk egy forgalmas úttesten-milyen bizonytalan az ember,ha nem lát,vajon megáll az az autó?Éles fékcsikorgás-lenyúltunk a lábunkhoz-hát, bizony, egy autó elejét tapogathattuk ki,nem tudott megállni.

Megkönnyebbülve éreztem kávéillatot-ez azt jelentette,hogy a bárba értünk, a kiállítás utolsó helyszínére.Ha nem látsz, rá kell bíznod magad a többi ember jóindulatára pl. fizetéskor, és ahhoz is ügyes kéz kell, hogy a forró kávét ne öntsd magadra.

Bizony fellélegeztünk, amikor kinyílt az ajtó.

Köszönöm, Istenem, ezt a hétköznapi ajándékot, ami nem mindenkinek adatik meg,például kedves Devick-szindrómás nagynénémnek, aki immár húsz éve viseli sorsát áldott türelemmel.

Nagyon sok mindenre jó volt ez a hétvége.

Megtanított átértékelni dolgokat.Például, hogy tudjak örülni apróságoknak-a napfénynek,annak, hogy tartozom valahová,hogy van családom-mégha ez a család egy 11 éves kisfiúból, egy árva leszbikus lányból, és egy lábfájós cicából áll is.Ők a családom, ők az életem-nem a munkám...és ezt még nem írtam le, gondoltam, mondtam ki sosem.

Mindig lesz valahogy.Tudom,hogy lesz munkám, tudom, hogy jó nővér vagyok-de ha a Jóisten más sorsot szán nekem, hát alázattal megpróbálom elfogadni.Próbálom keresni a miérteket,és azt,hogy mire tanít ezzel a Jóisten.

Új út vár rám, és nem bánom.

És nem győzöm megköszönni a sorsnak, hogy megtaláltam a PÁROM, a Társam, nem számít, milyen nemű.Megengedte,hogy három hosszú, viharos év után meglássam a valódi arcát-és ez az arc csodaszép.Ha nyáron nincs az a másik lány, akinek emiatt örökké hálás leszek, mára elveszítettük volna egymást, és sosem tudtam volna meg,milyen SZERETNI,és biztonságban lenni.(A lovacska háta pedig szépen gyógyulgat, és lassan már vágtázik-az Ő mezőjén.:))))Ennek így kellett lennie-remélem, én is megtanítottam valamire.)

Köszönöm, Kicsim!