Belső utakon

-Igen,valóban vannak az orvostudományban megmagyarázhatatlan dolgok,amiket nem tudunk,képtelenek vagyunk képletekkel,kódokkal,fehérjékkel,reakciókkal leírni...többek között ezért fordultam a pszichiátria ezen ága felé.-A törékeny,bájos nő végtelen türelemmel és szelídséggel mosolygott rám.Apró szobában fogadott,egyenes derékkal ültünk,egymással szemben.-A hagyományos orvoslás mellett nagyon fontos,hogy a beteg(akiben,minden egyes betegemben,már látom a leendő gyógyult embert-ó,milyen hálás vagyok ezért a mondatáért...)saját,belső öngyógyító erőit is bevesse...

Felszabadultan mosolyogtam rá,lenyűgözött a lénye-első pillanattól kezdve.Igen,ilyen egy igazi GYÓGYÍTÓ.

(Egy barátomtól kaptam egy kis történetet...árvíz van,egy ember fuldoklik.Kéri a Jóistent,küldjön neki mentőhelikoptert.A Jóisten küld három mentőcsónakot,ám az ember egyikre sem kapaszkodik fel,így megfullad.Odafönt "számonkéri" az Urat,miért nem segített rajta.A Jóisten megszólal:De hisz küldtem három mentőcsónakot...)

A második kemo alatt tudatosodott bennem,hogy felfoghatom én ezt az egészet úgy is,mint egy mentőcsónakot-nem helikopter ugyan,de a Jóisten eszköze lehet ahhoz,hogy meggyógyuljak.Feltettem a fülhallgatót,és agykontrolloztam(Sziget,Szeretetfa,Tükörképem)...Képzeljétek,még el is aludtam közben, de a legjobb az volt,hogy a kemo minden egyes cseppjét próbáltam a problémás helyekre irányítani,és arra kértem, legyen a szövetségesem,és a lehető legkisebb rombolással a legnagyobb hatékonyságot érje el...

Meglepő módon(illetve,nem meglepő módon)még jobban viseltem, mint az elsőt,semmi,de semmi mellékhatása nem volt,még a fejem sem fájt utána, mint először.Másnap reggel már a gondozottaimnál voltam,délután pszichiáternél,utána séta...mintha semmi nem történt volna.:)

A Jóisten küldte az utamba ezt a tüneményes pszichiáternőt,ezt tiszta szívemből írom,és hálás vagyok,bár még nem sokat "dolgoztunk"együtt.De a hite töretlen,ezt érzem,és partnerként tekint rám-ez megfizethetetlen!Ez az,amit szinte mindenkinél hiányoltam-mert bizony,nehéz az embernek az integritását megőrizni betegként,főleg olyan személyiséggel,mint az enyém-dacos,vad,öntörvényű,büszke embernek...

Büszke vagyok/voltam arra,hogy úgy tekinthettem magamra,mint aki a jég hátán is megél,és mindenben csak a megoldandó problémát látja,és meg is oldja...ehhez képest most fejet kell hajtanom,sok-sok minden előtt,alázattal el kell fogadnom,hogy más segítsen rajtam-mindenféle szempontból.Azt hiszem,többek között ez is a feladatom.

De jól vagyok,olyan boldogságos napjaim vannak mostanában-valami gát átszakadt bennem,tudomásul vettem,hogy újból rákos vagyok,és ebből kell a legjobbat kihoznom:)

Meg amúgy is,Kölyökre annyi időm van mostanában, nekigyürkőztünk a tanulásnak,és azóta hordja haza az ötösöket:)

Ma fentvolt Doki is,én sosem gondoltam volna, hogy ez az ember ennyire ragaszkodik hozzám-merthogy azt mondta,az új lány a nyomomba sem érhet...és tudom,hogy igazat mondott:)

Hát nem jó élni?:)