A szivárványon túl

A Lány egy padon ült, egy parkban, közel a vasútállomáshoz.A térdére hajtotta a fejét. Úgy érezte, a szíve megszűnt dobogni.

Még arra is volt ereje, hogy elmosolyodjon ezen a képtelen gondolaton.Másra nem. Minden nagyon élesen ugrott elő, szinte valószínűtlenül valóságos volt minden, az emberek színes ruhákban, busz után rohanva, beszélgetve, egy más élet után eredve.

Neki most nem volt otthona. A lakás, amit eddig otthonának mondott, megszűnt az lenni-csatatér lett, aknamezőkkel, időzített bombákkal. Boldogtalan volt.Csak egy hátizsák volt nála, fogkefével, a kedvenc könyvével, egy váltás fehérneművel. Arra gondolt,a munkahelyén alszik majd. Nem, képtelen hazamenni.

A pad túlsó oldalán mogorva öregember üldögélt.Egy nejonzacskóban kenyérmorzsákat tartogatott, a galambokat etette.A Lány minden érdeklődés nélkül pillantott rá. Túlságosan elfoglalta a saját fájdalma. Az,ami történt...kedves az ő kedvese még? Az övé még egyáltalán?Átléptek egy határt, ahonnan nem nagyon van visszaút...

Hirtelen színes társaság perdült eléjük szinte a semmiből.Egy izzadt, kedves mosolyú,kerek arcú fiatal lány, hóna alatt tenyérnyi verejtékfoltokkal, divatjamúlt ruhában,vállán alvó kisgyerekkel, és egy csapat férfi...Románok, gondolta a Lány.

A román nő bájos magyarsággal a városból kivezető utat kérdezte.Előkerült egy térkép is, kiderült, megjárták Portugáliát, Spanyolországot,és egész Európát, mert a fiatalúr-az alvó kisgyerek- nem volt még sehol...A Lány egyre jobban felélénkült. Ez igen, gondolta, ez nem semmi.Csak így útrakelni, igen, így kellene, itthagyni mindent...A társaság ütött-kopott mikrobusszal utazott, jókedvük határtalan volt.Idegen, déli tájak illata bukkant fel velük együtt, az alacsony bokrokról narancsot szedtek, a napkorong a tengerben úszott, kagyló és hal mámorító illata lengte be a parkot...

A Lány a tengerparton állt, velük. A nagy Ősanya a lábát mosta, átölelte, élt. Hatalmas állatként lélegzett, de nem bántotta. Annyi mindent befogadott már, annyi fájdalmat,testet, ölelést, annyi hajnalt megélt. Hagyta, hogy fájó-izzó fehérre mossa a szívét...

Felpillantott. Az öreg váratlanul beleszólt a beszélgetésbe, egy rövidebb utat ajánlott a csapatnak.A Lány meglepődve fordult felé, haragot érzett-hisz őt kérdezték...aztán belátta, hogy az idős férfinak igaza van...Most már könnyedén dűlőre jutottak, és a kalandos kis csapat útrakelt a határ felé.

A Lány bocsánatot kért a bácsitól.Beszélgetni kezdtek, nehezen-döcögősen.A Lány észrevette a botot az idős ember oldalán.

-Nem tetszett még protézisben gondolkodni?

-Nem vállalták el- válaszolt villámgyorsan az öreg, némileg döbbent arccal.

-Ápolónő vagyok- közölte halvány mosollyal a szája sarkában a Lány.

-Á, így már értem...-motyogta a másik.-Nagyon súlyos kopásom van, tudja, kedves? Már kora gyerekkoromban dolgoztam, s ott aztán nem nézték, hogy kisgyerek-e vagy sem...Húszkilós zsákokat cipeltem kétrét görnyedve...

A Lány maga elé bámult.

-Aztán meg ott volt a háború. Tudja, kedveském, hogy itt nem járt a villamos? Debrecennek ezt a részét lebombázták. Szinte mindent a semmiből kellett újraépítenünk...

-Felesége van? -kérdezte a Lány, de meg is bánta. A bácsi ruhája kopott volt, foltos, a gallérján látszott, hogy nem mos rá senki.

-Meghalt húsz éve- lökte oda az öreg túl gyorsan- Rákos volt, sokat szenvedett. De van három gyerekünk, unokák, lassan dédik is...csak...nem nagyon ér rá senki..tudja, hogy van ez, kedves.Rohannak, élik az életüket.

A parkot lassan édes illat töltötte be.Hárs? Hogy is lehetne, vetetette el a Lány a gondolatot-augusztus van. Vagy mégis? Kedves milyen jót mosolyogna most rajtam, villant belé, de gyorsan el is hessegette a gondolatot.

Lassan az idős férfi felé fordult.

-És...sokáig tetszettek együtt élni?-tette fel a kérdést halkan.

-Harminc évig- bólintott az öreg.

 -És...-sandított rá a Lány szinte félénken- Hogy tetszettek...csinálni?Mi a titka?

-A szeretet, kedvesem, a szeretet- mosolygott a bácsi. Szinte megfiatalodott a mosolyától. A Lány meglátta benne az ereje teljében levő fiatal férfit, a világháborúban harcoló katonát,az apát...-Tűrni a másiknak, alkalmazkodni...De hisz ezt magácska nagyon jól tudja,ugye?

A Lány nem nézett fel,a szempillái hirtelen súlyosnak tűntek,alig bírta tartani. Egy könnycsepp remegett az ében pillák szélén gyöngyösen-ékkőként.Csak kiperdült-gondolta súlytalanul.Lenyalta, nem is érezte a sós ízét.

Hirtelen felpattant, az öreg mindenttudóan nézte. Bólogatott.

-Mennem kell- hebegte sután a Lány, felkapva hátizsákját.Visszafordult-most mit mondjon, köszönje meg?Á, az olyan hülyén jön ki...Nézték egymást mosolyogva.

Szaladt haza.

Nem volt más, csak szivárványszín könnyek, meg a tenger.

Valahol a parkban az öregember nehézkesen tápászkodott fel.Hazaballagott az üres lakásba...vajon tudja ez a fiatal teremtés, hogy ő mindig is látta a tengert? Hogy az ő lábát is mosta egykoron?...Nézte a felesége fényképét, szelíden mosolygott a nő, akit egykor olyannyira szeretett, és most valahol a szivárványon túl nézi őt. Megöregedtem, gondolta, ám valahogy könnyebb szívvel. A lány kedves arcára gondolt a parkban...

A tenger már a parkban zúgott, méltóságteljesen, időtlenül.Igen, gondolta az öregember, és gondolta két utcával arrébb kedvese karjaiban a Lány.Igen.A szeretet...