Kezdetnek...

30 éves vagyok,kilenc éve pánikbeteg.Szégyellem,büszke vagyok,hogy tudok így élni,félek,szorongok... Rengeteg érzés kavarog bennem. Nincs munkám és ez sokat ront a helyzeten. Alig alig hívnak be felvételi beszélgetésre,de azt a szorongást előtte,leírni sem tudom..
Így visszagondolva már gyerekként is sokat szorongtam. A felelésektől,a tornaóráktól, a dolgozatoktól,a tanároktól.. Okkal és ok nélkül. Biztosan sokat számított ez a későbbi pánikbetegségem kialakulásában. Habár tizenévesen jóval kevésbé voltam szorongó,ha jól emlékszem. Aztán huszonévesen jött a pánik. Váratlanul,elemi erővel,megállíthatatlanul,és halálra rémisztve engem és a családomat. Sosem gondoltam,sosem gondoltuk,hogy ez megtörténhet velem. Az első három év iszonyú gyötrelmes volt.. Agorafóbia... Akinek mond valamit ez a szó,azt szívből sajnálom.Nemhogy a lakásból a szobából is alig mertem kilépni. Nem kívánom az ellenségemnek sem.
Kezdetnek ennyi elég,elfáradtam,elszomorodtam.Pedig alapjában véve vidám személyiség vagyok,bármilyen meglepő ez az én helyzetemben.:)
Nos,folyt köv.