Félelem

Tisztelt Doktor Úr/Nő! Komoly problémával fordulok Önhöz, ami már eddig is megkeserítette az életemet, de mostanra nagyon kezd megijeszteni. Több éves távlatról lenne szó, de azért igyekszem tömören összefoglalni. Nagyjából 16 éves korom óta rendszeresen előfordul, hogy egyébként jelentéktelennek tűnő helyzeteket túlreagálok és őrült "hisztibe" kezdek. A szüleim kezdetben arra fogták, hogy serdülök, később pedig -mivel 16-tól 21 éves koromig jártam együtt egy fiúval- az akkori páromra. Úgy gondolták akkor kezdtem megváltozni, amikor ő belépett az életembe. A kapcsolatunk ideje alatt végig jellemző volt rám, hogy szinte ok nélkül is felkaptam a vizet. Legalábbis a környezetem ezt állította, de én mindig úgy éreztem, hogy nincs igazuk, igenis komoly okom van rá, hogy veszekedjek, de ők nem képesek megérteni. Végül elkönyvelték rólam, hogy egyszerűen hisztérika vagyok. A barátaimmal teljesen megromlott a kapcsolatom. Tulajdonképpen senki nem maradt mellettem, csak a családom és a párom. Én azt hittem, az lehet az oka, hogy megváltozott a hormonháztartásom a fogamzásgátló miatt, és ezért vagyok ingerlékeny és folyton letört, és emiatt szedtem fel 10 kiló felesleget. Előtte mindig életvidám és lelkes voltam, semmi sem tudott kiborítani. Mostanra kiveszett belőlem minden lelkesedés az élet iránt. Gyakran letört vagyok, életunt és kedvetlen. Sokáig nem mertem olyan helyekre menni, ahol sokan lehetnek. Nem tudom elviselni, ha idegenek fél méternél közelebb jönnek hozzám, de még azt sem nagyon, ha a szüleim vagy testvéreim megsértik a személyes terem. Nem tudtam fél óránál több időt eltölteni egy plázában, mert megfájdult a fejem a nyüzsgéstől és fényektől. Előfordult, hogy félúton le kellett szállnunk a buszról, mert úgy éreztem megfulladok, ha tovább maradunk. Szép lassan a kapcsolatom is tönkrement, az állandó alaptalan féltékenységtől és veszekedéstől. Ennek már majdnem két éve., Amikor a párom szakított velem, két hónapon keresztül csak sírtam és őrült módon tomboltam. Igaz, hogy a családommal való viszonyom rengeteget javult, velük már képes voltam normálisan viselkedni, de a volt páromat szép lassan kikészítettem. Nem szívesen emlékszem rá vissza. Kimaradtam az egyetemről, elvesztettem az összes barátomat és munkám sem volt, 6 hét alatt 15 kilót fogytam, pedig megállás nélkül tömtem magam., Amikor rádöbbentem, hogy tönkretettem a saját életemet, önként pszichológushoz fordultam, de még mielőtt bármilyen diagnózist megállapíthatott volna, megismerkedtem a mostani párommal. a hirtelen boldogságtól mindenről megfeledkeztem, nem mentem többet kezelésre és már egyáltalán nem érdekelt, hogy se munka, se egyetem. Felszabadultam, a családom megdöbbent, hogy milyen változáson mentem keresztül, újra elkezdtem társaságba járni és már csak ritkán zavar a tömeg. Egy-két hónap elteltével azonban megint kezdődött minden elölről. Annyira már tudom koordinálni magam, hogy ne kezdjek nyílt hisztériába, de helyette, egyszerűen bezárkózok, félrevonulok és nem vagyok hajlandó senkivel beszélni, közben pedig egyetlen vágyam, hogy valaki végighallgasson. Legtöbbször én sem tudom mi az oka, csak próbálom ráfogni valamire. Ennek mindig a párom issza meg a levét. Egyszerűen rámtör a kényszer, hogy elmeneküljek minden elől, csak eltűnni, egyedül lenni, semmit sem csinálni. Ilyenkor gombóc szorul a torkomba, nem kapok levegőt, és izzadok. Tudom, hogy tennem kell valamit, de nem tudom, hogy mit. Fel alá rohangálok, leülök, aztán megint rohanás. Érzem, hogy egy alapos sírás jót tenne, de ha nincs, ami kiváltsa, akkor nem megy. Előfordult, hogy egy családi szülinap közepén kezdtem rosszul érezni magam, egyszerűen felálltam az asztaltól és sétálni indultam, de közben azt vártam, hogy mikor kezd már végre keresni valaki., Amikor a párom utánam indult és megtalált, veszekedni kezdtem vele, hogy nem törődik velem, nem is érdeklem. Pedig tudom, hogy ha így lenne, akkor utánam sem jött volna. sőt valószínűleg ha nem szeretne, már rég szakított volna. Kinek hiányzik ez? Ha valaki látja, hogy bajom van, addig kérdezget, míg el nem sírom magam, de válaszolni nem akarok és nem is tudok., De a sírás legalább segít, megnyugszom és mintha mi sem történt volna, folytatom a napom, de közben baromi hálás vagyok annak, aki végre kierőszakolta a sírást. Az elmúlt két évben újra felvételiztem az egyetemre, de fél év után ismét abbahagytam. Úgy éreztem túl sok teher ez nekem, és amikor már nem bírtam behozni a lemaradást, egyszerűen feladtam és kifogásokat kezdtem keresni. Azóta összeköltöztünk a párommal. Jó ideje munkát keresek, mivel a párom nem tud egyedül eltartani. Komoly munkalehetőséget még nem találtam, de, ami munkám volt onnan is egy két hónap után kimaradtam. És mindig csak a kifogást kerestem. Komoly okom sosem volt rá, hogy felmondjak. Épp ésszel végiggondolva tudom, hogy egyre nagyobb szükségem van egy jól kereső állásra, de már nem is merek komoly dologba fogni, mivel félek, hogy egy két hét után találni fogok valami kifogást, hogy felmondjak, vagy kirúgjanak. Alapjában véve nem vagyok lusta ember, és nem is szeretem a semmit tevést és unalmat, sőt kifejezetten kiborít. Mégis mindig úgy érzem, hogy túl nagy teher nehezedik rám. A párom szép lassan belerokkan a munkába, hogy el tudjon tartani. Én pedig abba, hogy ezt végig kell néznem. Nagyon szeretem és nem akarom, hogy tönkremenjen a kapcsolatunk. Nem is értem, hogy mi történik velem, én nem vagyok ilyen. Az utóbbi hónapokban már odáig fajultak a dolgok, hogy szinte egész nap képes vagyok a számítógép előtt, vagy egy rejtvényújság mellett ülni. Egész nap nem eszem, a szervezetem kimerült, napi 3-4 kávét iszom és egy- másfél doboz cigit elszívok. Ennek ellenére folyamatosan hízok. Minden reggel úgy kelek fel, hogy elhatározom, a mai nap más lesz. Ma eredményes napot fogok zárni, hiszen tudom milyen jó érzés úgy lefeküdni este, hogy tudom, ma hasznosan töltöttem az időm., De éjfélkor mégis azon kapom magam, hogy ma sem csináltam semmit. Nincs munkám, elhanyagolom a háztartást, a páromat és magamat is. Egy ideje azzal próbálkozok, hogy összeállítok este egy percre pontos időbeosztást a következő napra. Van, hogy sikerül is egy ideig betartani, de, amint jön egy plusz dolog, ami miatt felborul a napirend, már nem is foglalkozom vele. Egyszerűen megint jön a semmit tevés, önostorozás és önsajnálat. Tökéletesen jól tudom, hogy mit kellene tennem ahhoz, hogy büszke lehessek magamra, mégsem teszek érte semmi érdemlegeset. Pedig akarok. Már nem merek semmihez sem hozzákezdeni, mert tudom, hogy kudarc lesz a vége. Ha a párom szóvá teszi, hogy mit kellene csinálnom, még akkor is ha kedvesen mondja, vagy segíteni is szeretne, hogy könnyebb dolgom legyen, veszekedni kezdek vele, hogy miért nem hagy békén, ez az én dolgom, ne akarja helyettem elvégezni, de aztán szinte mindig az a vége, hogy vagy ő csinálja meg, vagy nem lesz kész, én pedig ismét csak sajnálom magamat, őt meg még jobban. Ráadásul az utóbbi fél évben mindennapossá vált, hogy annyira rettegek a saját kudarcaimtól, hogy megint rosszul leszek. Ilyenkor úgy érzem, mintha valaki a mellkasomra ült volna, gombóc van a torkomban, kiver a verejték, de közben vacogok, émelygek, viszket a bőröm, fáj a fejem, minden apró kis zaj vagy érintés megőrjít. A párom próbál megölelni, megnyugtatni, de elzavarom, mert egyszerűen nem bírom elviselni, hogy hozzám ér, pedig arra vágyom, hogy csak öleljen át, amíg kisírom magam és megnyugszom. Ha kérdez, nem tudom neki leírni mi a baj. Még sosem sikerült szavakba öntenem, talán ezért vagyok most ilyen bőbeszédű. Nagyon szeretném végre megérteni, hogy mi történik velem, mi az oka és mit tehetek ellene. Nevetségesnek tűnik az egész. Az a legijesztőbb, hogy voltak ennél komolyabb rosszulléteim is. Egyszer éjszaka ébredtem fel arra, hogy izzadok, hányingerem van, csikar a hasam, szédülök, szinte nem is látok annyira fáj a hasam és a fejem és őrülten félek, de nem tudom mitől. Valahogy imbolyogva eljutottam a fürdőszobáig, hasmenésem volt, vacogtam a hidegtől, hányingerem volt, a hasam úgy fájt, mint a menstruációs görcsöknél, de annál százszor élesebben. Az ájulás környékezett, annyi lélekjelenlétem volt, hogy amíg nem végeztem a mosdóban, egy vizes törülközőt nyomtam a fejemre, nehogy elájuljak. A párom nem ébredt fel, de nem tudtam megszólalni, hogy megkérjem, segítsen. Visszatántorogtam a szobába, de az ágyig nem jutottam. Összeestem a szoba közepén, valahogy nyöszörögve felébresztettem a párom, de mozdulni nem tudtam a fájdalomtól. Kérdezgetni kezdtett, hogy hol fáj, mi a baj. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy hozzon hideg vizet és törölközőt. Lázam nem volt, egy órán keresztül borogatta a homlokomat és tarkómat, mire kezdtem magamhoz térni, apranaxot vettem be, hogy megnyugodjak. Én aki, inkább szenved pár órát és alszik egyet, minthogy bevegyen egy algophirint. Másnap elmentem a háziorvosomhoz, de szabadságon volt és a helyettese azt bírta mondani, hogy menstruációs görcs volt. Az sem nagyon zavarta, hogy még két hetem volt a következő menzeszemig és azt mondta szedjek nospát. Köszi. Eszembe sem jutott volna magamtól. Pár nappal később megint rosszul lettem. Az nem volt ennyire komoly, inkább csak ijesztő. Órákon keresztül szúrt a szívem környéke és szédelegtem. Anyukám megmagyarázta, hogy rosszul vettem levegőt és beszorult. Három óra után apu megmérte a vérnyomásom, kicsit alacsony volt, ittam egy kávét, de egyre jobban fájt. A párom elvitt az ügyeletre, csináltak egy EKG-t, ami normálisnak bizonyult, de azért kaptam voltarent injekcióban. Azóta szinte naponta jönnek hasonló rosszullétek és az ellenállhatatlan menekülési kényszer. Mindegy, hogy hova, csak menni, feladni mindent és elmenekülni. Tudom, hogy ez így hosszú, és elnézést kérek érte, de fogalmam sincs mit csináljak, és hogy egyáltalán mi lehet a baj, vagy csak én képzelek bele túl sokat? Nagyon szeretnék már kiszabadulni ebből. Annyi tervem és álmom van, jó lenne legalább egyet megvalósítani közülük. Van erre bármilyen gyógymód, vagy terápia? Előre is köszönöm válaszát.

Ujpál Zsófia válasza pszichés probléma témában

Kedves Levélíró! Az Ön által leírt jelenségek több dologra engednek következtetni. A fizikai tünetek lehetnek egyfajta pánikroham tünetei, amelyek esetében sokszor már nem is magától a fizikai tünetektől félünk, hanem a félelemtől kezdünk el félni, és ezt akarjuk elkerülni minden áron. A megtapasztalt nagyobb mértékű lelki, érzelmi ingadozás mögött általában kora gyermekkori trauma, bizonytalan családi, szülői háttér húzódik meg. A családjáról keveset írt, de én azt gondolom, ott van a megoldás kulcsa, a családi, szülőkkel kapcsolatos korábbi sérelmeket, megoldatlan régi konfliktusokat kellene a helyére tenni. Ez az érzelmi instabilitás áll a leírt jelenségek mögött – a munka, és a terápia melletti kitartással kapcsolatos problémák, érthetetlen hiszti rohamok, stb., Mintha az érzelmi stabilitás és biztonság fenntartásához egy másik személyre volna szüksége – hiszen a lelki béke helyreáll, ahogyan egy új féri érkezett az életébe. Aztán persze a túlzott kötődés, a szoros párkapcsolat ismét érzelmi hullámokat okozhat, és visszatér a lelki instabilitás. Mindez nagyon jól orvosolható terápiás úton, amihez persze elhatározás és kitartás szükséges. Mindenképpen azt javaslom, keressen fel egy pszichológust, akinek a módszertárában megtalálható a hipnózis is. Fordulhat hozzám is bizalommal (az elérhetőségeimet az adatlapomon találja), vagy ha nem Budapest környéki lakos, akkor abban is tudok segíteni, hogy a lakhelye közelében keressünk egy jó szakembert. Minden jót kívánok!

Itt kérdezhet