Mikor mondjuk meg a gyereknek?

Kedves Doktornő/Doktor Úr! Válás előtt állunk és ez ügyben szeretnék kérdezni. Mikor mondjuk meg a gyereknek? Az, hogy, hogyan jutottunk a váláshoz már közösen megbeszéltük, itt most nem akarok kitérni rá. Kaptunk is és adtunk is egymásnak rengeteg pluszt és mínuszt. (Megcsaltuk kölcsönösen egymást, volt viharos elköltözés, volt egy idő, hogy külön éltünk, ezelőtt 1, 5 évvel.) A felmerülő problémákat általában meg tudtuk beszélni, kapcsolatunk mindig, mint egy főnixmadár újra tudtuk éleszteni. Most eljutottunk addig a pontig, hogy eltűnt egymás irányába a feltétlen tisztelet és bizalom és már nem látunk rá reményt, hogy kapcsolatunkat tovább folytassuk. Ezt mind a ketten így gondoljuk, viszont van egy zavaró tényező. Van egy 6 éves kislányunk, akit mindketten szeretünk és remélem a közös életünk csatározásai nem hagytak benne mély nyomokat. Magánügyeinket próbáltuk diszkréten kezelni előtte, már amennyire tudtuk. Okos értelmes kislány, biztos vagyok benne, hogy sejt valamit, bár a felnőttek döntéseit nem biztos, hogy átlátja, vagy érti (néha mi felnőttek sem), de nem is akarom lenézni azért, mert még csak 6 éves. A váláskor úgy néz ki nem lesz sárdobálás, eddig meg tudtunk egyezni. Van egy közös lakásunk, amit szeretnénk eladni és utána új életet kezdeni, külön-külön. Anyagi helyzetünk sajnos nem engedheti meg, hogy bármely fél egyedül albérletbe költözzön. A közös lakás ára mindkettőnknek szükséges az újrakezdéshez. Addig viszonylag (remélhetőleg) békében tudunk majd egy fedél alatt élni. Egy dologban nem értünk egyet, mégpedig abban, hogy mikor mondjuk meg a lányunknak, hogy apa és anya már nem tudnak együtt élni tovább és nem terveznek közös jövőt. Én azt vallom, hogy nem szabad titkolózni a gyerek előtt, le kell ülni vele és értelmesen elmagyarázni neki, hogy mi vár rá. Felkészüljön és megértse miért jönnek nézegetni idegenek a lakást, ettől függetlenül támogatnánk, segítenénk és figyelnénk rá ebben az átmeneti időszakban. Az egymáshoz való viszonyunk nem változik meg, apa nem fogja elfelejteni őt még ha ritkábban is látjuk egymást. A feleségem ezt a „fájdalom csepegtetésének” hívja. (Megmondom őszintén, ha így nézem részben, igaza van.) A feleségem azt akarja, hogy csak az utolsó pillanatban mondjuk meg, mikor már minden eldőlni látszik, kimondták a válást, eladtuk a lakást és költözünk külön-külön lakába. Gyerek még, nem kell neki mindent tudnia. Ekkor viszont kész tények elé állítjuk és én attól tartok ez hirtelen nagy trauma neki. Ön szerint doktornő mi a helyes? Mikor van a megfelelő időpont leülni a lányunkkal? Hol van az arany középút, ami a legkevesebb sérüléssel jár? (Nem döntőbíró szerepére kérem, hanem, mint felelős apa, kíváncsi vagyok a véleményére.) Köszönöm figyelmüket és várom válaszukat. Üdvözlettel.

Ujpál Zsófia válasza pszichés probléma témában

Kedves Apuka! Mindkettőjüknek részben igaza van, egyszerre megtudni nagyon nagy trauma, hosszasan elnyújtani a folyamatot pedig valóban azt a néhány hetet / hónapot „mérgezi” meg. Hosszabb távon azonban azt gondolom, fontos, hogy a kislány értse, mi történik körülötte, és bár ez az időszak valóban nem lesz kellemes számára, de legalább nem azt érzi, hogy valami történik a feje fölött, amiről ő nem tud. Hiszen bármennyire is figyelnek arra, hogy ő ne sérüljön, és minél kevesebbet lásson az egészből, gyerekként ő még minden kis rezdülésre reagál, sokkal kifinomultabb érzékszervei vannak, és érzi azt, ha valami nincsen rendben. Tehát érezni fogja a problémát, még ha nem is mondják el neki. És ezek a bizonytalan, ki nem mondott félelmek több kárt tudnak okozni, mint a tudat, hogy anya és apa külön fognak lakni. Ráadásul egyszer már volt is ilyen, erre is lehet hivatkozni, így nem valami ismeretlen jön, hanem olyan, amit a kicsi már részben ismer. Így azt gondolom, a folyamatos informálás az ő biztonságérzetét, és bízni tudását segíti elő, annyi információ és oly módon átadva, ahogyan ez az ő szintjén megemészthető. Minden jót kívánok!

Itt kérdezhet